–

A Balkán-félsziget északnyugati csücskében, ott, ahol Albánia, Montenegró és Koszovó határai összefonódnak, létezik egy vidék, amelyet a helyiek csak Bjeshkët e Nemunának, azaz Elátkozott Hegyeknek neveznek. Ez a táj nem csupán földrajzi értelemben elszigetelt; kulturálisan és társadalmilag évszázadokon át egyfajta időkapszulaként működött, ellenállva az Oszmán Birodalomnak, a világháborúknak, sőt, részben még Enver Hodzsa hermetikusan zárt kommunista diktatúrájának is. Ebben a zord, sziklákkal és ősi törvényekkel szabdalt világban maradt fenn Európa egyik legkülönösebb, antropológiai szempontból legizgalmasabb társadalmi intézménye: a burrnesha, vagyis a felesküdött szüzek hagyománya.

A burrneshák olyan nők, akik levágják a hajukat, férfiruhát öltenek, fegyvert ragadnak, és a közösség teljes jogú férfi tagjaiként élik le életüket – cserébe nőiségük, szexualitásuk és anyai jövőképük teljes feladásáért. Nem a mai értelemben vett transzneműségről van szó, és nem is feminista lázadásról, bár mindkettő elemei felfedezhetők benne. Ez egy patriarchális társadalom „szükségmegoldása”, egyfajta társadalmi alkudozás a túlélésért, amelyet a vérbosszú és a férfiörökös nélküli családok kihalásának réme hívott életre évszázadokkal ezelőtt.

A Kanun vaskeze

A felesküdött szüzek létezésének megértéséhez elengedhetetlen a Kanun ismerete. Ez a 15. századból származó, évszázadokig szájhagyomány útján terjedő szokásjoggyűjtemény határozta meg Észak-Albánia minden rezdülését, a születéstől a halálig. Bár a Kanun nem vallási irat – mint a Biblia vagy a Korán –, katolikusok, muszlimok és ortodoxok egyaránt követték, tekintélye megkérdőjelezhetetlen volt, gyakran felülírva az aktuális állami vagy egyházi törvényeket.

A Kanun társadalomképe hagyományosan patrilineáris (férfiági öröklésen alapuló) és patrilokális (a nő költözik a férjhez). A nők jogállását a kódex így definiálja:

„A nő egy zsák, aki a férfi gyermekeit hordozza.”

A könyv szerint tehát a nő csupán eszköz, nem rendelkezik tulajdonnal, nem örökölhet földet, nem vehet részt a vérbosszúban, élete pedig a családja (apja, majd férje) tulajdona.

Ez a fajta jogi alávetettség a 15. századi Európában korántsem számított kivételnek; a korabeli nyugati jogrendszerek (gondoljunk csak a nők jogi önállóságát eltörlő brit coverture elvére) hasonló sorsot szántak az asszonyoknak. Az albán hegyvidék tragédiája és egyben különlegessége azonban abban rejlik, hogy míg Európa többi része fokozatosan lebontotta ezeket a korlátokat, itt a Kanun törvényei – a földrajzi elszigeteltség miatt – egyfajta időkapszulába zárva, érintetlenül élték túl az évszázadokat.

Ám van egy alapvető különbség a középkori nyugati normák és az albán gyakorlat között. Míg máshol a nőknek nem volt kiútjuk a jogi kényszerzubbonyból, a Kanun – bármilyen merevnek is tűnik – egy pragmatikus rendszer volt, amely kínált egy egyedülálló kiskaput. Mivel a törzsi társadalom fennmaradása a harcképes férfiak meglététől függött, ha egy családban nem született fiú, vagy a férfiak a vérbosszú áldozatául estek, a klán a kihalás szélére sodródott. Ekkor léphetett életbe a burrnesha intézménye: a törvény lehetővé tette, hogy egy nő szüzességi fogadalmat téve társadalmi értelemben férfivá váljon. Ezzel a státuszváltással a nő megkapta a férfiakat megillető jogokat: örökölhetett, vezethette a gazdaságot, és ami a legfontosabb: megőrizhette a család nevét és becsületét.

Magyar lábnyomok és az albán néprajz

A téma kapcsán megkerülhetetlen egy sajátos magyar vonatkozás, amely nélkül az albán hegyvidék néprajzi feltárása hiányos volna. Az első erdélyi dinoszaurusz-leletet felfedező Báró Nopcsa Ferenc (1877–1933), a kalandos életű erdélyi arisztokrata, paleontológus és kém a 20. század elején behatóan tanulmányozta Észak-Albánia kultúráját. Nopcsa nem csupán utazó volt; annyira elmerült az albán világban, hogy az ország 1912-es függetlenségének kikiáltása után még az albán trónra is aspirált. 

Történetének aztán rossz vége lett.