Szóval akkor hogyan is fogadom, vagy nem fogadom az engem érő megjegyzéseket? Őszintén? Szarul. Nem fogok hazudni, hiába szoktam meg őket, a legtöbbjük ma is pont ugyanolyan rosszulesik, és nehezen teszem túl magam rajta. De ez nem jelenti azt, hogy nem alakítottam ki módszereket a kezelésére.

15 éves voltam, és mások szavain keresztül értékeltem magam

Ugyan már a slam poetrys szárnybontogatásaim legelejétől megkaptam, hogy az emberek csak a korom, a hátterem, vagy éppen apám miatt kíváncsiak rám, és ezek is tudtak fájni, de valahogy mégis elfogadtam őket, mivel világéletemben pofátlanul magabiztos voltam. (Ezért amúgy a szüleimet lehet hibáztatni: anyám például próbált rávenni, hogy legalább az étkezési szokásaimat szégyelljem, de sajnos/szerencsére egyébként túl büszkék voltak rám). Mindig annyira szerettem színpadon lenni, beszélni és alkotni, hogy inkább elengedtem a fülem mellett a beszólásokat.

Félreértés ne essék, a kritikát nemcsak elviselem, de szívesen fogadom is. Sosem vettem a szívemre, ha valaki konstruktívan, vagy legalább minimális tisztelettel mondta el nekem, hogy nem tetszik neki a munkám. Szeretem fejleszteni magam, és örülök, amikor mások segítenek ebben.

De ahogy egyre jobban belekerültem az irodalom és a média világába, és egyre többen ismerték meg a nevemet, felbukkantak azok is, akik egyszerűen csak le akarták törni a szarvamat, vagy egyenesen szerettek volna megalázni. Ez teljesen más kategória, valamint az egyetlen olyan visszajelzés, amit csak nagyon nehezen szoktam meg.

A kezdetek

Tizenhét éves koromig boldogan ellavírozgattam a protekciós gyereket kiáltók és a családomat valamilyen okból milliomosnak vizionálók között, sőt, esetenként kifejezetten szórakoztattak is. Valahol, ha csak egy kis ideig is, de hittem a „ha nincsenek utálóid, nem is vagy sikeres” maszlagban. Szerettem abba a hitbe ringatni magam, hogy ez az ára az álmaimnak. Aztán elérkezett 2018, jöttek – és mindenkit felcsigáztak – a választások, én pedig elvállaltam életem eddigi legmegosztóbb közszereplését: elmondtam egy versemet egy tüntetésen. Itt muszáj leszögeznem, hogy teljesen fel voltam rá készülve, minek teszem ki magam. Tudtam, hogy százezer ember elé kiállni és elmondani a véleményedet (akkor is, ha ez nem uszító vagy szidalmazó) egészen biztosan magával vonz elégedetlen embereket, de azt éreztem, hogy ha kihagyom, bánni fogom. Nem szavazhattam, nem szólhattam bele a saját sorsomba, úgyhogy a magam módszerével akartam kivenni a részemet ebből.

Persze először a facebookos beszólások jöttek. Amíg bírtam, nem néztem a kommenteket, sőt még az üzeneteket, a nemi erőszakkal vagy halállal fenyegető ismeretleneket is egyszerűen letiltottam. A legemlékezetesebb egy olyan pasas volt, aki szerint boszorkány vagyok, mert az (egyébként festett) vörös hajam azt jelenti, hogy nincs lelkem. Szóval a várthoz képest elég szépen álltam a sarat, és nem is leptek meg a reakciók. Egyedül a hírportálokra és a cikkekre nem sikerült felkészülnöm, mivel őszintén nem tudtam elképzelni, milyen fogást találhatnak egy relatíve ismeretlen emberen. Azért ha egy ország beszél rólad – akkor is, ha a neved eltörpül a nálad sokkal híresebb, bátrabb embereké mellett –, az nagyon meg tud borítani egy fejlődő személyiséget.

Tudtam, hogy ezt még időben le kell rendeznem magamban, mielőtt az agyam hosszú távú problémát kreálna belőle.

Nem akartam, hogy ezek a vélemények megváltoztassák, mit gondolok magamról.

A tüntetés utáni hetekben végül taktikusan kivonultam minden közösségi médiafelületről, és elhatároztam, hogy egészen addig, míg meg nem tanulom úgy használni ezeket a tereket, hogy az nekem ne egy feszült, nyomasztó tevékenység legyen, addig nem foglalkozom velük.

Utam a megbékélésig és az önképem kialakításáig

Az önkéntes online száműzetésem végül mindössze három hónapig tartott a Facebook esetében (bár a Messengert továbbra is használtam kapcsolattartásra), és egy hónapig a rám nézve kevésbé toxikusnak ítélt Instagram számára. Kapóra jött, hogy ez az időszak pont a pár hónapos német nyelvtanfolyamom idejére esett, így olyan környezetben lehettem, ahol ritkán került elő a téma. Bár nem sürgetett semmi, és élveztem a közösségi média nélkül töltött időszakot, a munkám miatt sajnos igenis szükségem volt a Facebookra, mivel azon keresztül kerestek meg a legtöbben.

Így elkezdtem azon gondolkodni, hogyan tudnám a közösségi médiát olyan hellyé tenni, ahová nem gyomorgörccsel megyek fel, amit nem érzek kötelességnek, és aminek nem leszek totális függője.

Mert nem is magának az alkalmazásnak voltam rabja, hanem a véleményeknek: mindent meg kellett néznem, mindenre válaszolni akartam, akkor is, ha ez idegességgel töltött el. Az oldotta meg a problémát, amikor elkezdtem magamat szabályozni: tudatosan leiratkoztam minden olyan oldalról, amin csak feldühítettem magam, és kikövettem azokat az embereket, akik azt sugallták nekem, hogy legyek elégedetlen magammal. Nem zárkózom el ma sem a kritikától (hiszen akkor ide sem írnék), de megtanultam, mi az a forrás, ahonnan fejlesztő, elgondolkodtató véleményeket kapok, és mi az, ami csak arra megy, hogy kiboruljak, kommenteljek, kattintsak, vagy ne adj' isten vásároljak.

Ma már kizárólag annyi időt töltök ezeken a platformokon, amennyit még képesek hozzáadni az életemhez és nem elvenni belőle. Ez első hallásra biztosan pofon egyszerűnek hangzik, de nem szabad elfelejteni, hogy én már ezekkel az alkalmazásokkal nőttem fel.

Az én generációm életéhez szorosan hozzátartozik a közösségi média, mégsem tanuljuk meg egészségesen használni.

Mindennap látok lányokat evészavarig hajszolni magukat egy hozzászólás miatt, vagy srácokat, akik félnek kifejezni magukat, mert látják azt a gyűlöletet, amivel azok szembesülnek, akik kiállnak és elmondják a véleményüket. Annyira magától értetődőnek vesszük, hogy az online énünk is a személyiségünk egy szelete, hogy néha bele sem gondolunk: talán nem kéne így lennie.

Lezárás és megoldás – legalábbis számomra

Az a nagy helyzet, hogy bármennyire is szeretnénk, sosem tudjuk, mi zajlik a bennünket támadó emberek fejében, hogy a frusztrációjuk legtöbbször nem belőlünk fakad, hanem a saját életükből. A legegyszerűbb megoldás, ha kivágjuk ezeket a felesleges és káros hatásokat a látóterünkből, és azokra koncentrálunk, amik építenek minket. Az egyetlen dolog, amit tehetünk (már, ha akarunk tenni valamit), ha olyan fajta kedvességgel és figyelemmel reagálunk a rosszindulatú, mérgező kommentekre, amit mi magunk nem kapunk meg.

Ha úgy érzed, neked segít ez az elfogadásban, akkor győzd le szeretettel a sötétséget!

Akkor is, ha nem tudod megváltoztatni a véleményüket. De ha neked segít abban, hogy megértsd ezeket az embereket, és túltedd magad rajtuk, akkor csináld. Nekem például néha szükségem van erre ahhoz, hogy fel tudjam dolgozni a támadásokat. Azt tapasztalom, hogy még a legrosszabb esetben is elbizonytalanodnak tőle, és inkább eltűnnek, jobb esetben pedig konkrét beszélgetések és megoldások születnek, csak azért, mert kedvesen álltam hozzájuk. Tehát ha van elég energiád, akkor legyél te az az ember, aki nem igazolja azt a sok rosszat, amit a világról gondolnak. Ha nincs, akkor pedig dolgozd ki a saját módszered arra, hogy ne mérgezhessenek, azaz ne érjenek célt. Mert a cél: a rombolás. Az meg kinek kell? 

Nyáry Luca

Kiemelt képünk illusztráció