Both Gabi: Bocs, de nem vagyok kíváncsi rád!

–

„Persze, drágám, gyere csak, nagyon jó kis esténk lesz! Már behűtöttem a pezsgőt!”

Ülök a tömött villamoson. Tízből kilencen a telefonjukat nézik utazás közben. Én pont bambulok, egész nap a gép előtt dolgoztam, próbálok kicsit kikapcsolni a digitális térből. Egyszer csak velem szemben, tehát karnyújtásnyira megszólal egy harmincas nő: „Persze, drágám…” és közben csábosan néz, egyenesen a telefon kamerájába.

Gyakorlatilag az orrom elé tolja a készüléket, hogy ne torzítsa el az arcát a túl közel lévő kamera. Aztán jó hangosan megismétli a fent idézett mondatot, így a villamos zaja már biztosan nem nyomja el a hangját.

Iszonyú kínosnak érzem a helyzetet, próbálok minél hátrébb húzódni, de nem lehet. Felállni sem tudok, sokan vagyunk. Bár az egész utazóközönség tisztán hallotta a randi részleteit, a férfi válaszát inkább mégsem osztom meg veletek…  

Szerintem el tudjátok képzelni. Ez egy átlagos csütörtök este történt velem a hatoson.

Miért lett ennyire természetes a kihangosított telefon?

Mindegy, hogy reggel utazom a metrón, hétvégén vonatozom a Dunakanyarba, vagy anyukámhoz megyek távolsági busszal a Jászságba, mindenhol hasonló jelenetek zajlanak: nemcsak a randik intim részleteit tudhatom meg ezekben a helyzetekben, hanem egy üzleti ügy anyagi nehézségeiről is pontos képet kaphatok, vagy például azt is elég sűrűn hallom, hogy „milyen szemét volt már megint a főnök”. Sőt azzal is tisztában vagyok, hogy mikor hol van ügyfélfogadás, („nem, értsd már meg, hogy szerdán csak háromig vannak!”). A Karcsi pedig „egy igazi f…kalap, mert három napja egyfolytában iszik, és megint féltékeny Ibire”.

Halkabban, vagy inkább otthon

Az okostelefonok hozták el a lehetőségét annak, hogy bárhol és bármikor kommunikálhassunk bárkivel.

Az állandó online jelenlét pedig eltüntette azokat a természetes határokat, amelyek régen még megvoltak. Amikor nyugodt körülmények között telefonáltunk otthon, nem volt kérdéses, mi az, ami csak ránk tartozik. Ma viszont bárhol lehet videóhívást indítani, zenét hallgatni vagy megbeszélést tartani, ezzel párhuzamosan pedig eltűnni látszanak a közösségi viselkedési normák.

Engem is hívnak néha, amikor utcán vagyok vagy utazom, de többnyire rövidre zárom a beszélgetést. Jelzem, hogy visszahívom később az illetőt, ha nyugalmasabb körülmények között leszek. Én is dopaminfüggő vagyok némiképp, mégis

képes vagyok ellenállni az azonnali válaszadási kényszernek. Nagyon rosszul érezném magamat, ha másokat zavarnék azzal, hogy hangosan tárgyalnék olyasmiről, ami nem tartozik rájuk.

De nemcsak mások életébe láthatok, illetve hallhatok bele utazás közben, hanem abba is, milyen filmet néznek vagy milyen zenét kedvelnek. Sokszor előfordult már velem az is, hogy egy hosszú vonatúton valaki „gyilkolászós” játékot nyomogatott a telefonján. Amikor pedig szólni mertem, hogy engem bizony zavarnak a halálhörgések és az agresszív zajok, megsértődött. Utána is játszott, de legalább egy másik programot választott, és én már ezért is szinte hálás voltam.

A félreértelmezett multitasking

Számtalanszor megesett velem az is, hogy amikor fizettem a kasszánál, a pénztáros rám sem nézve mondott valamit, amit nem értettem. Többször is visszakérdeztem, mire rájöttem, hogy nem velem beszél, hanem a munkatársaival kommunikál a headseten.

Tök hülyének éreztem magamat, pedig nem biztos, hogy velem volt a gond.

Lehetne ezt úgy is csinálni, hogy rám néz a pénztáros, és közli, hogy most a munkatársaival beszélget, esetleg még elnézésemet is kéri, amiért mással foglalkozik, miközben ott állok előtte. 

Ami ennél is jobban idegesít, az az, ha sorban állás közben beszélget valaki a telefonján előttem vagy mögöttem. Természetesen jól hallhatóan, és a szaftos részleteket is megosztja a körülötte állókkal, hogy mindenki tudjon róla.

A legdurvább az, hogy sokan fizetés közben sem hagyják abba a trécselést. Odaérintik a kártyájukat a terminálhoz, csigalassan bepakolnak a kosarukba, és a pénztárosra ügyet sem vetve, folytatják az eszmecserét az osztálykirándulásról, az irodai kollégákról, a projekt részleteiről vagy a tervezett külföldi útról.

Hát ki a túró kíváncsi arra, hányszor volt már Izlandon egy random ember, akit mellénk sodort a véletlen a sorban?

Persze vannak helyzetek, amikor elkerülhetetlen, hogy valaki telefonáljon, ilyen például az a futár is, akivel rendszeresen találkozom a házunk liftjében. Ő folyamatosan egyeztet, neki ez a munkája, de azért hálás lennék érte, ha legalább a liftben halkabban beszélne egy kicsit. Sajnos eszébe sem jut, mert megszokta, hogy az utca zajában ordítania kell, hogy értsék, amit mond.

Digitális buborék az utcán

Nagyon figyelni kell mostanában már az utcán is, mert sokan ilyenkor sem tudnak kibújni a digitális buborékukból. Videót néznek (max. hangerővel), csetelnek vagy csak pörgetik a közösségi oldalakat, föl sem nézve a telefonjukból. Időnként lesodródnak a járdáról, nekiütköznek a falnak vagy egy másik figyelmetlen járókelőnek, esetleg elbotlanak valamiben, de még akkor sem hagyják abba. Elnézést pedig végképp nem kérnek, amikor belegyalogolnak mások személyes terébe. Ez amellett, hogy elég antiszociális viselkedés, végtelenül balesetveszélyes is. Sok tragédiáról olvashattunk már sajnos, amik épp az ilyen helyzetek miatt következtek be. 

Nem akarok „károgni és bezzegelni”, de tény, hogy a fiatalok között különösen látványos ez a jelenség, persze korántsem csak rájuk jellemző.

Sokan még az utcán se tudnak lejönni például a TikTokról, ez bizony függés a köbön. Korosztálytól függetlenül egyre többen viselkednek úgy, mintha a körülöttük lévő emberek ott sem lennének.

A technológia fejlődött, a viselkedésünk kevésbé

Úgy tűnik, hogy a nyilvános terekbe bevitt okoseszközök egyben valamiféle kollektív nemtörődömséget is hoztak magukkal. Fizikailag ugyan jelen vannak velünk a térben embertársaink, érzelmileg viszont totálisan elszigetelődnek tőlünk. 

A tömegben sokan hajlamosak azt hinni, hogy láthatatlanok és hallhatatlanok, ám ez csupán illúzió. A technológia lehetőséget ad arra, hogy bárhol elérhetőek legyünk, azt viszont mintha elfelejtettük volna közben, hogy ott is jelen legyünk, ahol éppen vagyunk.

Szóval bocs, de nem vagyok kíváncsi rád. Nem azért, mert amúgy ne érdekelnének az emberek. Hanem azért, mert nem én döntöttem úgy, hogy részt veszek ebben a beszélgetésben.

Both Gabi