„Tényleg kilőttek egy farkast ott a disznótelep körül?” – Olvass bele a Sok ördögök című regénybe!

–

Horváth Adél: Sok ördögök

Helikon, 2026, 306 oldal

A fülszöveg ajánlója: „De ki engedheti meg magának, hogy szabadon érezhessen akármit, ha figyelő szemek követik mindenhová? Hogy érezhet szabadon az ember egy kicsi településen? Szabályok kötik az embereket, megszólják azt, akinek a viselkedése nem konform, ezért mélyre szorítjuk dühünket, ami kelepcébe zárva viszont egyre csak rothad és növekszik bennünk. És aztán szemmel verünk, rosszat kívánunk, ütünk, gázolunk, ártunk. Felborítják bennünk az egyensúlyt a sok ördögök, nem látjuk tőlük, hol a határ, s ha nem tudunk mit kezdeni szorító érzelmeinkkel, kiszabadulnak, megtörténik velünk a legrosszabbtól is rosszabb.” Terék Anna

–

Horváth Adél: Sok ördögök (részlet) 

V.

hétfő

Vida Sándor a kocsma előtt állt. Jobb lábát az első lépcsőfokon pihentette, erősen kapaszkodott a rozsdás korlátba. Nagyot sóhajtott. A kocsmának egy sötétbarnára mázolt, hatbetétes ajtaja volt. A kilincs környékén fáig kopott a festék. A két felső betét helyén üveg, rajta halszálka mintában vasrács. Az ablak és a rács közé dugva a fumatul interzis tábla. Már kihallatszott a kocsmából a motoszkálás. Kicsit oldalra lépett, megpróbált belesni az ablakon, de olyan erős volt a reggeli fény, csak a tükörképe nézett vissza rá. 

A háttérben az ég, a hegyvonulat, középen ő, őszülve, hatalmas, vörösen izzó fejével, túl hosszúra nőtt szakállával, előtte pedig a fagycsípte muskátlik. A virágláda tele volt csikkekkel. Odabent felkapcsolták a villanyt, így már belátott. Béla állt a pultban, épp poharakat törölgetett. Egy darabig csak állt ott, mire a szeme hirtelen visszafókuszált, s újra magát látta. Ilyen időkben többször nem hagyhatod otthon magában, suttogta a tükörképének, jól megszívta a nyálát és a földre köpött. 

Hátat fordított a kocsmának és átsétált a kisbolthoz. Ahogy lenyomta a kilincset, már csilingelt is az apró csengő a feje felett. A kassza üres volt, de léptek közeledtek. A pult felett kirakott italokat nézte. Nagyot nyelt. Erika jelent meg a raktárból, szőke haja bebodorítva hullott széles vállára, mélyen dekoltált, tűzpiros pólót viselt. Sándor rögtön megnézte magának, még sosem látta ilyen csinosan.

– Hogyhogy itt? – mosolygott rá a lány. – Jobban meg vagyok szokva vele, hogy a túloldalon futunk össze.

Sanyi bólintott.

– Na, ja. De ezen változtatni kell, mert ez így már nem állapot – mormolta.

– Drukkolok akkor, hogy sikerüljön. Most miben tudok segíteni?

Sándornak nehezen forgott a nyelve, kidugta a szájából, hogy megnedvesítse az ajkát.

– Az a helyzet, hogy Etelnek lett egy kiskutyája. Annak vinnék valamit, hogy lássa Etel, azért nincs annyira ellenemre. Csak azt nem tűröm, hogy beszarik a konyhába.

Erika egyetértően bólintott.

– Jutalomfalatkát tudok adni. Azt nagyon szeretik a kutyák. Etel is vitt belőle múltkor.

– Akkor az jó lesz.

Erika kilépett a pultból és a középső sor egyik polcáról levett két sárga tasakot.

– Van csirkés meg marhás. Melyik legyen?

– Nem tudod, Etel melyiket vitte?

Erika vállat vont.

– Őszintén megmondom, hogy nem emlékszem. De mintha csirkést vitt volna.

– Lehet viszek mindkettőből – dörzsölte meg az állát Sándor. – Mennyibe kerül egy ilyen? 

Erika forgatta a csomagolást, az árcédulát kereste.

– Tizenkét lej.

– A kurva életbe, de drága – káromkodott. – Akkor elég lesz egy csirkés. Etelnek meg vinnék valami bonbont.

– Ünnepelnek valamit? 

Sándor megrázta a fejét.

– Erikám, hát, mondd meg, mit ünnepelnénk… – érezte, hogy gombóc gyűlik a torkába. Megköszörülte. – Csak úgy viszem neki. Drága jó asszony az.

Erika hátat fordított neki és egyenként mutogatta meg a bonbonokat.

– Ez karamellás, ebben gyümölcsös krém van, akkor ez mogyorós, van olyan, amiben egész meggy van egy kis likőrrel.

 A likőr szóra Sándornak megrándult a szája széle.

– Olyan kell, amiben nincs szesz.

– Akkor ezek vannak – mondta Erika, és négyet levett a polcról. Szép, egyenes sorba pakolta őket.

– Szerinted melyik a legfinomabb? – kérdezte, mire Erika előrébb tolta a lilapapírost. 

– Ez nagyon jó – tette hozzá.

Sándor szörnyülködve nézett a lila tehénre a csomagoláson.

– Ezt biztos, nem viszem el neki, mert még azt fogja gondolni, hogy kövérnek tartom. 

Erika felnevetett.

– Akkor esetleg ez a gyümölcskrémes.

Az pofás rózsaszín hengerben volt, átkötve egy masnival.

– Legyen ez.

– Még valamit adhatok?

Sándor ismét a lány mögötti italos polcra pillantott.

– Nem – nagyon nyelt. – Ennyi lesz.

Teljes erejéből szorította a pénztárcáját.

– A jutalomfalat tizenkét lej, a bonbon huszonöt, az összesen harminchét lej.

– Jut eszembe, van valami adósságom, Erika? Nem tudod?

– Ha vár egy kicsit, átszaladok a kocsmába, és megnézem a könyvet, jó?

Sándor bólintott. Egyedül maradt a kisboltban. Minden erejével próbálta kerülni az italos polcot.

Először a kerámialapokat figyelte, bordó, fehér, bordó, fehér, aztán a vibráló neoncsövet, majd a faliórára pillantott. Fél kilenc volt. Körülbelül ilyenkor szokta meginni az első felest. A kassza mellett felsorakoztatott csokoládékat mustrálta. Beletelt egy kis időbe, mire észrevette köztük Sanyika kedvenc batonját. Összeszorult a szíve. Érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. Gyorsan elővett egy zsebkendőt, sietve törölte meg a szemét. Pont eltette, mire Erika visszaért. 

– Szombatról maradt itt ötven lej tartozása. 

– Az nem is olyan sok. 

– Akkor mindenestől nyolcvanhét lej.

Sándor kinyitott a tárcáját, de úgy remegett a keze, nem tudta megfogni a papírpénzt. Erika összevont szemöldökkel nézett rá.

– Most nem bántásból mondom, de azt ugye tudja, hogy az ivást csak úgy hirtelen nem lehet abbahagyni? 

Sándor megvakarta a homlokát.

– Tudom, angyalom. Nem is fogom most így egyszeriből, csak legalább délig akarom kibírni. Utána majd iszok, de kevesebbet akarok már. 

– Csak óvatosan azért.

Sándor végül nagy nehezen, de csak leszámolta a nyolcvanhét lejt, Erika meg eltette a kasszába.

– Még egy pungát tudsz adni? – kérdezte. A lány már nyúlt is a pult alá.

– Aztán az igaz-e, hogy tényleg kilőttek egy farkast ott a disznótelep körül? – kérdezte, miközben belepakolta a dolgokat a kék-fehér csíkos szatyorba. Sándor bólintott.

– Volt ott amúgy több is, ólálkodtak a mocskok a disznóim körül. Csak az egyik megtámadta a szomszéd Pista kutyáját, azért lőtték ki.

– Szörnyen félelmetes – ingatta a fejét Erika.

– Etel is rettegett, szegény. Még szerencse, hogy Pista hívott, hogy baj van, aztán még időbe’ hazamentem innen – mormolta Sándor, majd egy kézlegyintéssel búcsút intett Erikának. Már éppen lépett volna ki a boltból, mikor a lány utána kiáltott.

– Sanyi bácsi, megint majdnem elfelejtettem! Volt itt egy fickó Mirkecéről – mondta, majd elkezdett matatni a kassza melletti papírhalomban. – Disznót akarna venni, de már szétbontva. Itt van a száma – mondta és átnyújtott Sándornak egy kis cetlit. A papírra girbegurba betűkkel fel volt firkantva egy telefonszám, meg hogy Tibi Disznó Mirkece.

– Jól van, köszi. Majd felhívom! – mondta, azzal a lendülettel zsebre is tette, vetett egy utolsó pillantást az italos polcra és kiment a boltból. 

Az utca üres volt, csak Nicolae pipázott a kerítésre könyökölve. Sándor intett neki, mire a férfi köszönésképp megemelte a kalapját. A patak mintha halkabban csobogott volna, mint általában. Meglátszott a fákon, hogy fagyott éjszaka. Meszelni kell a gyümölcsöst, futott át az agyán. Helyenként ezüstösen csillogott a fű a zúzmarától. A szemközti házban valaki épp felhúzta a redőnyt. Mielőtt elindult, mély levegőt vett. A hideg csípte az orrlyukát. Úgy érezte, mintha belülről reszketnének a szervei. 

Ugatni kezdtek a kutyák. A csaholás Tankó Gyula foxiját juttatta eszébe. Még elemi iskolás korában, a mindennapos jövet-menetben, addig hergelte azt a kutyát, hogy egyik délután már a kerítés eme oldalán várta. A kis mocsok alagutat kapart a kerítés alatt. Istenesen megkergette, ő rohant, a foxi meg a bokáinál csattogtatta a fogait.

Felmászott ő az első alkalmas fára, de a kutya nem tágított, a fa körül járőrözve ugatta. Csak azután ment haza, hogy lement a nap. 

A zsebébe nyúlt a kis papírért, és elővette a telefonját. Annyira remegtek az ujjai, nem tudta beütni a számot. Megpróbálta újra és újra, de folyton mellényomott. Kilencedjére sikerült tárcsáznia. Hosszasan csengett ki, de nem vették fel. 

A hídon járt, amikor feltűnt neki a rengeteg fehér duba Kosztáék előtt. Megszaporázta a lépteit. Ahogy közeledett, le tudta olvasni a feliratot az oldalukról. Állatorvos-tudományi Kutatóintézet. Sok egyenruhás sürgött, forgott az autók körül, hatalmas zsákokat, dobozokat cipeltek befelé az udvarra. A kinyitott kapunak dőlve állt Endre, az ujjait tördelte. Amikor megpillantotta Sándort, szomorkásan intett neki. 

– Jó reggelt! – köszöntötte Sándor. 

– Sanyi, ez minden, csak nem jó. 

– Mi történt? Mi ez a nagy felhajtás? 

– Betegek a merinók – vágta rá Endre szűkszavúan. 

– Mi bajuk lett?

– Nem tudni. Kínlódnak a vemhesek. Volt egy, amiben úgy elakadt a bárány, hogy mire az orvos kiszedte, mindkettő megdöglött. Aztán a doki attól félt, nehogy mind így járjon, úgyhogy ideküldte rám ezt a bandát. 

– Akkor tényleg van baj bőven – mondta Sándor és egy kicsit közelebb lépett Endréhez. A háta mögött egy kék ruhás férfi egy nagy guruló masinát tolt, attól félt, rágurítja a lábára.

– Hallottam, arra felétek lőttek le farkast.

– Igen, körözött ott hat vagy hét, gondolom a disznóra fájt a foguk – bólintott Sándor. – De az az egy azért lett kilőve, mert megtámadta Pista kutyáját. 

– Erre szerencsére nem járnak! Van nélkülük is elég bajom, nem, és ha még rákapnának a juhokra is… A kisfiúról van valami hír? – kérdezte Endre.

Sándor szó nélkül ingatta a fejét. 

Endre hasított bőrcipőjére meredt. Viseltes volt, a talp mentén már feketéllett a kosztól, és az orra fényesre kopott. Az eredetileg fehér cipőfűzők már elszürküllek, a jobb oldali nyelvéből pedig hiányzott egy darab. Endre bal lába nagyobbnak tűnt, mint a jobb. Sándor először azt hitte, káprázik a szeme, de minél tovább nézte, annál nagyobb lett a bal cipő. A végén már akkora volt, mint egy kiló kenyér, Sándor nem is értette, Endre hogy nem veszi észre. 

– Majd ha ezek elmennek, átküldöm Bercivel a túrót, amit Etel kért.

– Jól van – hebegte kábultan. 

– Kitartást! 

Sándor torkán akadtak a szavak. Endre megveregette a vállát, majd kezet fogtak. Újra a férfi lábára pillantott. Már normális méretű volt mindkettő. 

WMN szerkesztőség