Szabó Anna Eszter: A gyerekeink a gyűlöletkeltő plakátjaitokon tanultak olvasni. Ezt tettétek az országgal.

–

„Mama, mit jelent az, hogy szexuális propaganda, és miért kell megóvni tőle a gyerekeket?” 
„Mama, tényleg elvihetik apát katonának?” 
„Mi az a Brüsszel, és mit nem hagyunk neki?” 
„Ki ez az Ursula, és miért akar rosszat?” 
„Magyar Péter tényleg háborút akar?” 
„Ukrajna az ellenségünk? De hát a szomszédban van!”

Nem hazudok, ha azt mondom, már elvesztettem a fonalat, hogy összesen hányszor kellett magyarázkodnom a kicseszett plakátok szövegei miatt. És mivel a budapesti tömegközlekedésen (sajnos) rengeteg ember kezében feltűnő Metropol-címlapok is ugyanezt a hergelő narratívát erősítik, ezért már számtalanszor kerültem kényszerhelyzetbe, amikor

a kormány miatt olyasmiről volt muszáj beszélgetnem a gyerekeimmel, ami még egyáltalán nem volt nekik való. 

Míg a kormány egy időben mást sem szajkózott, mint hogy mennyire óvnunk kell a gyerekeket, közben épp ők bombázták tele a világhálót és az utcaképet olyan üzenetekkel, amik még a felnőttek mentális egészségére nézve is rendkívül károsak, nemhogy a legkisebbekére.

De hát miért is csodálkoznánk, amikor a rájuk bízott, állami gondozásban lévő gyerekek bántalmazásáért sem vállalnak felelősséget, sőt, mintha egyenesen büszkék lennének arra, hogy számukra semmi sem szent, még az általuk nyomatott (ám a gyakorlatban be nem tartott) keresztény értékek sem. Mert ugye egy jó keresztény nem kíván rosszat, nem bánt, nem gyűlöl, sőt, elfogadó, szereti felebarátját. 

Ehhez képest

a hatalom már jó ideje kizárólag a gyűlölet- és félelemkeltésre apellál, és ez feltűnt már a gyerekeknek is. Ugyanis ők, spoiler: nem hülyék. Talán az első egy-két háborús plakát láttán még elsápadtak és megijedtek, de miután elmagyaráztam az enyéimnek, hogy ez csak politikai propaganda („Mama, mi az, hogy propaganda?”), rájöttek, hogy akkor ez csak egy eszköz, amit nem kell komolyan venni. 

De azért mégis, hiába van már nekik is a padláson az ingerküszöbük, a világukban már ott van a háború fenyegető lehetősége és az a tudat is, hogy a politikusok lopnak, csalnak, hazudnak. Hogy valójában a biztonságukról a fejük felett döntenek olyan emberek, akikben a szüleik sem hisznek. Hiába béleljük ki az életüket válaszkészséggel, szeretettel és elfogadással, mégis elvették tőlük azt a biztonságérzetet, ami igazából mindenkinek járna, legfőképp a gyerekeknek. Már ők is érzik a bőrükön a megosztottságot, hogy nem minden osztálytársuk családja gondolkodik ugyanúgy azokról a társadalmi ügyekről, amikért mi már hosszú évek óta tüntetünk. 

Az elmúlt tizenhat évben számtalan tüntetésen vettünk részt a gyerekekkel. Többször is tüntettünk együtt az SZFE-ért és a szabad oktatásért, énekeltünk, skandáltunk és vonultunk, de mindig nehéz volt válaszolni a kérdéseikre, amikor arról érdeklődtek, hogy ha sokan vagyunk és kitartunk, az lesz-e, amit szeretnénk.

Nem akarom, hogy azt érezzék, csak a magunk megnyugtatására foglalkozunk a közügyekkel, hogy nem számít a csepp a tengerben. Tudniuk kell, hogy van hatalom a kezünkben, amivel ha élünk, akkor annak előbb-utóbb eredménye is lesz. 

Ha minden jól megy, a vicsorgó, félelemkeltő és végtelenül hazug plakátokat végre felváltják a megszokott reklámok. Alig várom, hogy bankok, üzletláncok és telekommunikációs cégek kihagyhatatlan ajánlataival bombázzanak minket, hogy csak simán idegesítő legyen a dömping, ne nyomasztó. 

De addig még van néhány nap. A levegő olyan sűrű a feszültségtől, hogy a tüdőnk már fel sem bírja dolgozni. Az emberek már alig bírnak egymás szemébe nézni gyanakvás nélkül. Sokan már azért hagynák a csudába a politikát, mert nem bírják már ép ésszel, és lassan úgy érzik, belebetegednek abba, ami itthon megy. Az utóbbi hetekben több olyan emberrel találkoztam, aki krónikus hányingerrel és gyomorfájdalmakkal küzd, annyira megviseli az itteni feszültség. Húsvétkor sokan azért nem mentek haza, mert el akarták kerülni a konfliktusokat, mert a politika úgy megosztotta a családot, hogy már alig bírnak beszélni egymással. Programok összehasonlítása helyett alapvető emberi és társadalmi értékeket, elveket ütköztetünk a vitáinkban és ezek a különbözőségek sokkal mélyebb sebeket tépnek fel, mint amit elbírunk már viselni.

Miközben a nagy nemzeti összetartást hirdette a kormány, módszeresen egymás ellen hangolt minket, aminek a súlyát még generációk fogják a vállukon cipelni. Ha csak ennyi bűne lenne a hatalomnak, már ez elég lenne ahhoz, hogy örökbérletük legyen a pokolban. 

Márpedig a mesékben a jó mindig elnyeri jutalmát, a gonosz pedig megkapja méltó büntetését. Itt az idő, hogy ezt végre a gyakorlatba ültessük. A gyerekek pedig – mint azt jól tudjuk – a példamutatásból tanulnak leginkább. Hát építsünk nekik egy olyan országot, amiben érdemes együtt élnünk, küzdenünk, adóznunk és tüntetnünk, ha kell. Mert ne legyenek illúzióink, bármi is lesz az eredmény vasárnap, az biztos, hogy a munka nagy része még előttünk áll.

Szóval, azt mondom, a (remélhetően tényleg már csak) maradék néhány napban fordítsuk inkább a mi javunkra a propagandaüzeneteket, és végre tényleg védjük meg a gyerekeinket, fogjunk össze a háború ellen és ne hagyjuk, hogy a hatalom nevessen a végén. 

Szabó Anna Eszter