A nőgyűlölet piros pirulájával lép be egyre több fiatal srác a manoszférába

Keanu Reeves anno nem pont erre gondolt

Pontosan egy évvel ezelőtt mindenkit a képernyők elé szegezett a Netflix Kamaszok című brit bűnügyi sorozata. A feszes, fordulatos forgatókönyv, az izgalmas operatőri bravúr és a remek színészi alakítások mellett a sorozat egy hátborzongatóan szélsőséges társadalmi átalakulásra is reflektált. A tinédzserek világán keresztül mutatta meg az egyre szélesebb körben terjedő mizogínia, vagyis nőgyűlölet jelenségét és annak lehetséges hatásait.

A Mátrixból átvett piros és kék pirula jelenségéről akkor hallottam a kilencvenes évek kultfilmje óta először, és már akkor is megrettentem tőle. A sorozatbeli rendőr tizenéves fia azzal segített apjának a nyomozásban, hogy felfedte a tinédzserek körében használt emojik mögött húzódó jelentéstartalmat: a kék pirula beszedése boldog tudatlanságban tart, a piros viszont szembesít a „valósággal", miszerint a nők 80%-a a férfiak 20%-ához vonzódik. És ezen az igazságtalanságon a férfiak feladata változtatni.

A brit újságíró és dokumentumfilmes Louis Theroux (aki dokumentumfilmjeiben tett már kísérletet olyan csoportok mélyebb megértésére és bemutatására, mint a neonácik, szcientológusok vagy a San Quentin-i börtön halálsoron lévő lakói) most a manoszférát, azaz a férfi felsőbbrendűséget hirdető influenszerek világát vizsgálta meg közelebbről, akiket fiatal-, köztük kiskorú felhasználók milliói is követnek a social mediában.

Az élet iskolája férfiaknak, ahol már nemcsak Andrew Tate a tanár

A piramisjátékszerű befektetések történetei, a gyanúsan gyors ívben felívelő online vállalkozások sikerei és az ezekből következő véget nem érő hencegés és rongyrázás csak a jéghegy csúcsa.

Az átlátszó svindlerkedés mögött ugyanis olyan kirekesztő és sokszor erőszakos ideológiák is meghúzódnak, mint a homofóbia, transzfóbia, rasszizmus, antiszemitizmus, de ebben a világban fontos szerepet kapnak a legelvetemültebb összeesküvés-elméletek és az áltudományos nézetek is. És talán nem nehéz kitalálni, hogy ebből a sorból nem maradhat ki a mindent átható szexizmus sem.

A másfél órás film olyan húszas–harmincas éveikben járó megmondóembereket mutat be, akiken keresztül megismerhetjük a manoszféra korántsem rejtett világát. Theroux filmjéből összesen öt influenszer „munkásságát” ismerhetjük meg, de nyilvánvaló, hogy bőven akadnak még hasonló tartalomgyártók, és az emberkereskedelemmel vádolt Andrew Tate, a toxikus maszkulinitás emblematikus alakja például csak említés szintjén jelenik meg a filmben. Vegyünk egy nagy levegőt, és ismerjük meg a film szereplőit, hogy kicsit jobban megérthessük a fiatalok körében fénysebességgel terjedő veszedelmes jelenséget!

HSTikkyTokky és társai

A dokumentumfilm legnehezebben komolyan vehető szereplője Harrison Sullivan (alias HSTikkyTokky), aki bár OnlyFans-ügynökségek felvásárlásából él, mélyen elítéli és undorítónak bélyegzi az iparág női szereplőit. Mellette ott van szellemi társa és barátja, Ed Matthews, aki élő videóban eteti meg kutyakajával azokat, akiket önhatalmúlag predátornak kiált ki, miközben a nők elnyomása nála is alapvetés. Életstílusukban ők ketten hozzák leginkább a kilencvenes évek videóklipjeinek életérzését, ahol a korlátlan mennyiségű pénz, a férfiak alá rendelt nők és a kiválasztottság hamis illúziója lengi be a teret – a legfiatalabb, kiskamasz korosztály látszólag hozzájuk tud a legkönnyebben kapcsolódni.

A felnőtt korosztályt Justin Waller „sikercoach” (aki a Tate-fivérek Való Élet Egyeteme elnevezésű speciális oktatásában vett részt) és Myron Gaines podcaster képviselik. Az ő elképzeléseik már valamivel komplexebbek, és ha lehet, még ijesztőbbek.

Mindketten az egyoldalú monogámiát hirdetik és gyakorolják, amelyben a férfi biológiai szükségletei és társadalmi szerepénél fogva több párkapcsolatra, szexuális partnerre és akár több feleségre is jogosult, a nők esetében pedig az önmegtartóztatás, a szüzesség és a férfi kiszolgálása a beteljesítendő princípium.

Míg Waller egy külsőségeiben és nyelvezetében kifinomultabb perszónából igyekszik szólni a követőihez, Gaines egy kifejezetten agresszív, másokat megszégyenítő és verbális abúzust alkalmazó stílusban próbálja meg megértetni a világgal, hogy a nőket szeretni azt jelenti, hogy a férfi „érti” őket, és jobban tudja, mire van szükségük, mint ők maguk. Azaz tudja, milyen párkapcsolatra, karrierre és életmódra vágynak, amelyben az is a férfi döntési jogköre, hogy mikor és milyen gyakran élnek szexuális életet.

View this post on Instagram

A post shared by Netflix UK & Ireland (@netflixuk)

Gaines a podcastműsoraiban gyakran szerepeltet nőket, a cél pedig egyértelműen a női nem lejáratása. A fókusz azon van, hogy  a nők eredendően butábbak, az egyetlen értékük a szépségük és a „tisztaságuk”. Ezeknek az állításoknak az igazolásához gyakran „szakembereket” is megszólaltatnak.

A filmben például egy állítólagos idegtudós beszél arról, hogy a nők egy életen át raktározzák a testükben azoknak a férfiaknak a DNS-ét, akikkel valaha szexuális kapcsolatba kerültek – ez pedig azt a Gaines által érzékelt jelenséget hivatott megmagyarázni, hogy a gyerekek miért nem az apjukra hasonlítanak jobban minden esetben.

A film által bemutatott influenszerek sorát a legszélsőségesebb nézeteket valló Sneako, vagyis Nicholas Balinthazy zárja, aki a fenti állításokkal egyetértve még messzebb megy. Fiatal követői számára olyan nézeteket közvetít, miszerint a csapvíztől az emberek transzneművé válhatnak, az oltásoktól terméketlenné, a sátánistákat, az LMBTQ-embereket és a feministákat pedig a zsidók, a világ urai mozgatják. Nézőként talán itt szédül bele az ember a legjobban az összeesküvés-elméletek követhetetlen mátrixába – és bár szeretnénk azt hinni, hogy ezek az extrémitások csak egy szűk incel-kört érnek el, a valóságban ezek a tartalmak milliárdos megtekintéseket produkálnak.

Cheat code a férfiaknak, valós fenyegetés a nőknek

Louis Theroux nem szokványos riporter, sokszor ki is lép a tőle elvárható szerepkörből. Világjobbító szándéka sokszor tetten érhető, amikor szereplőit morális mélypontjaikkal és ellentmondásos elméleteikkel szembesíti. Bár több alkalommal igyekszik a dokumentumfilmben megszólaló feleségek és barátnők védelmére kelni, ez a próbálkozás sokszor magukról a nőkről pattan le leginkább. Az internalizált, normává tett szexizmus ezekben a helyzetekben válik a legdermesztőbbé.

Már az első pár percben olyan bicskanyitogató tételmondatok hangoznak el, mint hogy egy férfi csak akkor tud sikeres lenni, ha egyben veszélyes is, és hogy egy férfinak jogában áll tönkretenni a nőt, ha az ellenszegül.

A fiatal követőik számára nem kevesebbet ígérnek, mint az élet minden területéhez használható cheat code-ot: a pénzügyi, egzisztenciális és magánéleti siker full extrás receptjét.

Ennek érdekében a feminizmus, a liberalizmus és a woke által gerjesztett ideológiák elleni harcot és a férfi dominancia visszaállítását jelölik ki számukra a legfőbb küldetésként, a szent cél érdekében pedig a verbális, érzelmi és akár fizikai kényszerítés és erőszak is megengedett.

Rémisztő kártékonyság, termékeny táptalaj?

Az Inside the Manosphere főszereplői első ránézésre csak arcoskodó testépítőknek és sikerről hadováló motivációs trénereknek tűnnek. Látszólag olyanok, mintha PSG Ogli egy elszabadult money gunnal a kezében csapott volna fel Wall Street-i pénzügyi tanácsadónak. De a követők és az eléréseik számát figyelembe véve sajnos úgy tűnik, hogy komolyan kell vennünk azt a társadalmi trendet, amit most ezek a tartalomgyártók hangosan és erőszakosan meglovagolnak, vagy aminek maguk is bizonyos értelemben az áldozatai.  

A huszonegyedik század rengeteg ellentétes elvárást rótt férfiakra és nőkre egyaránt. A hagyományos értékrend átrendeződésére, a társadalmi nemek újragondolására számos reakció érkezett már a világ vezetőitől, a nyilvánosság különböző szereplői pedig sokszor felhatalmazva érzik magukat, hogy még radikálisabb állításokat tegyenek a felmerülő társadalmi feszültségek megoldására. (Talán nem olyan meglepő, hogy a fenti szereplők mind mélyen hisznek Donald Trump nőkről alkotott elképzeléseiben.) A nők emancipációjával és a férfiak megkérdőjelezett dominanciájának témájával még mindig rengeteg dolgunk lenne. Ezeket a diskurzusokat viszont csak érzékenyen, nyitottan és egymást meghallgatva tudjuk megnyitni, ahol nem lehet kérdés a nemek, rasszok és szexuális identitások jogi egyenlősége. A filmben bemutatott szélsőségek viszont évtizedekkel vetik vissza a valódi párbeszéd lehetőségét azzal, hogy normalizálják az egyenlőtlenségeket és az elnyomást.

A fenti változásokra sajnos az Inside the Manosphere-ben megismert meggyőződések is egyfajta válaszok, amelyekben férfiak beszámolnak arról, hogy kicsúszott a lábuk alól a talaj. Louis Theroux filmje egy segélykiáltás és egy hatalmas felkiáltójel egyben. Férfiak üzenik, hogy veszélyben érzik az identitásukat és nincsenek megfelelő fogódzóik ahhoz, hogy újradefiniálják magukat.

Jobb híján szélsőségekbe kapaszkodnak, amelyek elhitetik velük, hogy egy komplex világrend megértése helyett a megoldás pofonegyszerű.

Rezek Bori