–

Hamar megtanultam, milyen kicsit beledögleni, de továbbcsinálni

És én úgy éreztem nagyon sokáig (tegnapig?), hogy ide nekem a terheket, én kurvanagyra akarok nőni, és ha ez az ára, akkor legyen így. Alig múltam 14 éves, amikor az angol középfokú nyelvvizsgám után olyan pánikrohamom lett, hogy mentőt hívtak hozzám. Pszichiáteri kezelés és nagyon sok tanulság érkezett vele, de bizonyos dolgok mégsem változtak. Az, hogy a szüleim mit várnak el tőlem tanulás, otthoni feladatok és sport terén, valamelyest enyhült, de addigra én már rég internalizáltam ezt az elváráscsomagot meg a teheralattnövés narratíváját.

Ráadásul – és ennek a károsságára csak most kezdek rájönni – a szüleim saját maguktól is nagyjából ugyanezt várták el. Mindketten akkor pihentek, amikor már annyira betegek voltak, hogy nem tudtak felkelni sem.

Egyébként pedig a mintapéldái voltak az úgynevezett „dolgos” embereknek, akik az előrejutás érdekében plusz munkát vállalnak, akik ha esetleg otthon vannak, akkor is folyamatosan feladatokat adnak maguknak. Így aztán őket sem láttam igazán pihenni, beszédes példa, hogy anyukám filmnézés közben is mindig csinált valamit: vagy ételt vagy munkát. És tudjátok, mit csinálok én?

Úgy rendeztem be a konyhát, hogy a pultnál dolgozva is lássam a tévét, így filmnézés közben nem az ölemben elhelyezett tálcával kell dolgoznom, hanem tök „kényelmesen” tudom csinálni az adekvát helyén. Ha pedig nincs konyhai feladat, akkor az ölembe veszem a laptopot, biztos, ami biztos. Csak pár emailre válaszolok. Mert

még mindig félek – 40 évesen, úgy, hogy nem igazán lehet elmondani rólam, hogy „semmit nem tettem le az asztalra” –, hogy kiderül: haszontalan vagyok. Ezért dolgozom a szabadságom alatt, kicsit betegen, hétvégén, akkor is, ha senki nem várja el tőlem.

Hogy nehogy haszontalan legyek. Nehogy ne nőjek elég nagyra, mint pálma. 

De tényleg teher alatt nő a pálma? Nem a teher ELLENÉRE?