–

Rezek Bori/WMN: Múlt hétvégén mutatta be az önálló estjét az EgyÉletem produkció keretein belül itt, az Örkény Színházban. Az előadás beharangozójában azt mondta, hogy ön lesz az első a sorozatban, akinek nincs élete.

Csákányi Eszter: Bizarrul hangozhat, hogy nincs életem, csak szerepeim. Ez természetesen így teljesen nem igaz, nagyon is súlyos, gyönyörű életem van, de ennek a legmarkánsabb része a munkám. Ötvennégy éve vagyok a pályán, most is rettentően sokat dolgozom. Az önálló estem alaphangulata az őszinteség és a valóság, amiben a néző is megérezheti, hogy színészként ugyanolyan esendő ember vagyok én is.

R. B./WMN: Csak önálló estekből is legalább egy fél tucat van már a háta mögött. Miért találja meg mindig újra és újra ez az előadói forma?

Cs. E.: Valóban nagyon sokszor csináltam már ilyet. Mindig azt éreztem, hogy összegyűltek bennem történetek, amikről ilyen formában szeretnék beszélni. Volt már önálló estem, amihez Parti Nagy Lajos írt nekem hét különböző, fergeteges női figurát, volt zenés Kurt Weill-estem a Katonában, a Barisnyikovval való találkozásom élményéből pedig én szerettem volna, ha előadás készül – és közben kísérletezni is akartam azzal, hogyan tudok még táncosként mozogni.

Az EgyÉletemre Lévai Balázsék kértek fel, ez tulajdonképpen egy pszichodráma-gyakorlat. Nagyon nehéz folyamat, amikor az ember szembesül a saját életével – ebben Tasnádi István íróként és Znamenák István rendezőként nagyon nagy segítség volt nekem.

R. B./WMN: A színészgyereklét az egyik fontos aspektusa ennek az estnek, amit meghatároz a fizikailag sokszor hiányzó apa és az állandóan jelen lévő nők. Ez a kettősség mennyiben határozza meg az ön férfi- és nő képét?

Cs. E.: Nálunk egyszerűen ez volt a játékszabály: az iszonyúan sokat dolgozó, nagyszerű színész apa, és mellette a két nő, akik felneveltek minket. Persze, hiányzott az apám, de minden nap láttam, néztem az előadásait, és amikor együtt voltunk, mindig volt egy-egy fontos mondata, ami a mai napig hatással van rám. Tudom, hogy mindent megtett, amit tudott.

Sok nagy művész gyereke tisztességből nem mer vagy akar beszélni arról, hogy milyen volt így felnőni, én viszont pont az ilyen tabukról akartam előadást készíteni. Én ismerem ezeknek az embereknek a történeteit, ezért is tartom a mai napig azt az állításomat, hogy egy színésznő ne legyen anya.

Tudom, hogy ezzel sokakat megsérthetek. Több kolléganőm nehéz történetének ismeretében én úgy döntöttem, hogy nem akarom ezt az utat követni.

R. B./WMN: A nővérével együtt nőttek fel, ugyanazokat a mintákat látták, ő végül mégis civil életet választott magának.

Cs. E.: Mi ketten tűz és víz vagyunk. Ugyanaz a neveltetés, ugyanaz az élményanyag, ugyanazok a különórák. A nővéremet mégsem vonzotta a színház, teljesen más életet él: civil foglalkozást választott, többször is férjhez ment, egyedül nevelte fel a gyerekét. Egyébként elképesztő kézügyessége van – most idős korára elkezdett festeni, ami teljesen új energiákat hozott a nyugdíjas éveibe.

R. B./WMN: Az előadás másik fontos aspektusa a szerelem és a szexus, bizonyos szereplőit az életének név szerint is megemlíti. Ők tudták előre, hogy benne lesznek a darabban?

Cs. E.: Igen, és rettegtek tőle (nevet). Egyébként mindegyik szerelmem finoman benne van az estemben.

R. B./WMN: Nemcsak a konkrét, megélt szerelmekről mesél, hanem azokról is, akiket kiszemelt magának egy-egy próbafolyamat során, rájuk „belső motivációként” hivatkozott.

Cs. E.: Ezekre a kis lángokra, tüzekre mindig szükség van. A művészet addig működik, amíg benne van ez a fajta pulzálás. Ha az ember megöregszik, akkor ez a tűz átalakul, a nagyon erős kritika, a keménység, a csípős nyelv veszi át ennek a szerepét, és az lüktet tovább. Ezt a szakmát csak nagyon érzékenyen lehet csinálni. Minden darabban benne vannak a megélt és a kiéletlen vágyak és kapcsolatok, a fájdalom – az idősebb emberekkel ezek a dolgok már nem annyira történnek meg. Nem akarok panaszkodni,

most is épp egy isteni szerepet próbálok Ördög Tamással az Országkórusban, amiben egy pornócasting-directort játszom.

R. B./WMN: Azt mondta az előadásban, hogy a férfiak azért szerettek bele önbe, mert „sok”. Aztán ez elől menekültek el később. Szerintem nagyon kevés nő engedi meg magának, hogy ez a sok látszódjon, érvényesüljön. Látott ilyen mintákat maga körül?

Cs. E.: Tényleg van, aki megőrül tőlem. Sok vagyok, ez tény. De Psota Irén is ilyen volt. Talán színésznőként könnyebb ezt felvállalni, máskülönben nem tudom, hogy lehetne ezt kezelni.

Közben van egy furcsa, szakmai része ennek, sokan félnek is tőlem emiatt. A filmes munkáimban már kiütést kapok attól, amikor azt mondják, hogy ne legyek ennyire sok. Így volt ez a Jimmy-filmben is, ahol Hulé Évát alakítottam. A rendezővel gyakori vitatéma volt, hogy vegyek vissza egy kicsit, de hát könyörgöm, ez a nő ilyen volt. Látva a végeredményt, azt gondolom, hogy nekem volt igazam.

R. B./WMN: Ezt a rendező is belátta utólag?