A férjem főz, én tűzifát hasogatok: nekünk így jó élni, akkor miért csinálnánk másképp?

–

Miközben ezt írom, lobog a tűz a kályhában: ezt a derűs, szinte ölelő meleget szerintem csak a tűz tudja produkálni. A tűzifát már felhasogattam, és az a helyzet, hogy élvezem, ahogy a sok képernyő előtti stresszelés után a favágás átmozgatja a testemet. És olyan igazi, hogy a két kezemmel, az izmaimmal hozok létre valamit, ami majd melegít minket télen. A tűzmester is én vagyok, az első két szezon a házunkban azzal telt, hogy tanultam a vaskályhát, lelke van ugyanis. 

És ha már vígan pattog a tűz, és bekopogsz hozzánk, láthatod, hogy a férjem főzi a vacsorát. Így van ez év közben és ünnepekkor is. Mindketten tudunk főzni, de ő szeret és örömöt lel benne. Karácsonyra például narancsos kacsát tervez, de előtte még jön a családi kör. 23-án este, amolyan családi rituáléként az apjával közösen megpucolják a halat, ami másnap rotyog majd a fazékban.

A fenyőt már megvettük hétvégén, lefűrészeltem alul a törzséből pár centit, aztán vízbe állítottam, hátha felszív valamennyit, és tovább bírja a szobában. Feldíszíteni majd együtt fogjuk, mert bár a megveszekedett karácsonymániás én vagyok, ezt a férjem is szereti. Persze előtte takarítunk, ahogy szoktunk, én porolok, porszívózok, ő a fürdőszobát és a vécét suvickolja ki. Mindezt törekszünk nyugiban, a saját tempónkban elvégezni, hiszen újságírókként a munkánk igencsak stresszes. Megtalálni a mindennapokban és az ünnepre készülésben is azt a mérőt, hogy mi „nem túl sok, hanem elég jó”, szép életfeladat ebben a teljesítménycentrikus világban – erről, illetve a svédek lagom-életfilozófiájáról Tóth Flóra írt nemrég, azt ajánlom.

Mi így élünk, és a bizalmi köreinkből inkább az idősebb rokonok és ismerősök ütköznek meg időről időre azon, hogy a férjemnek kell elmondaniuk a receptet, és én érdeklődöm a láncfűrész használatáról (még félek tőle, de csak idő kérdése, hogy ezt is megugrom).

Az északi minta már gyerekként inspirált

Az már gyerekként sem fért a fejembe, miért lennék kevesebb, vagy bizonyos dolgokra predesztinált, másokra meg alkalmatlan csak azért, mert lánynak születtem. 

Főleg, hogy már akkor rengeteg régi történetet olvastam (mítoszokat, legendákat, mondákat stb), ezekben sokféle társadalmi berendezkedéssel találkoztam, és kiskamaszként rátaláltam többek között az északi kultúrkörre – örök hála a Mítoszok és legendák-könyvsorozatnak a 90-es években, és a Vikingek című kötetnek.

Az óészaki kultúráért máig hevesen dobog a szívem – részben azért is, amilyen jogokat már a középkorban biztosítottak a nőknek: örökölhettek, lehetett tulajdonuk, vállalkozásuk, nagyobb autonómiával bírtak a házasságukban, mint európai kortársaik, például elválhattak, ezek mellett vezető pozíciókat tölthettek be, és – bár ez vitatott, hogy mennyire volt gyakori – harcolhattak.

Ha megnézed az óészaki epikus történeteket, feltűnően sok női hőst is találsz köztük:

az izlandi Gudrid Thorbjarnardóttir Vinland, azaz Amerika felfedezője; a norvég legendabeli shield-maident, Lagerthát a Vikingek-sorozatba is beemelték; a svéd Blenda pedig a férfiak távollétében a nők összefogásával a dánok támadását hiúsította meg ravaszsággal és nyers erővel.

A jelenhez mindig több társadalomtörténeti ok vezet, de már csak ezeknek a történeteknek a tükrében sem olyan meglepő, hogy az északi országok annyira elöl járnak a nemek közötti egyenlőség megteremtésében. Pár friss példa a svéd állam 2025-ös tájékoztatójából:

• A nők a férfiak bérének 90 százalékát keresték 2024-ben (Magyarországon EU-s viszonylatban is magas, 18 százalékos a bérszakadék a nők és a férfiak fizetése között). 2023-ban a svéd állami cégek 53 százalékát vezette nő, az igazgatótanácsok 45 százaléka nő.

• A durván 10 milliós Svédországban 200 olyan menedékház működik, ahová bántalmazott nők, anyák menekülhetnek. Magyar összesített adatot nem találtam, de egy 2021-es kormányhatározat és az azóta nyitott intézmények alapján olyan 40 és 50 között lehet a menedékházak száma itthon. (Összehasonlításul: párkapcsolati, illetve családon belüli erőszakban 2023-ban 10 nő halt meg Svédországban, Magyarországon a KSH nem ad ki ilyen statisztikát, becslések szerint nálunk évente 50 nőt ölnek meg a családtagjaik, illetve (ex)partnereik.)

• A svédek azt is tudatosan támogatják, hogy az apák is minél jobban legyenek jelen a gyerekük életében már a születésétől fogva. A három hónaposra emelt apasági gyesnek ráadásul a házimunka megosztására, a nők munkavállalására és így a nyugdíjára is pozitív hatása van – erről például itt olvashatsz nálunk.

Az is szimpatikus, hogy a svédek nem gondolják úgy, hogy „készen vannak”, hanem folyamatosan monitorozzák, hol és hogyan javíthatóak az éppen aktuális állapotok, milyen konstruktív folyamatok stagnálnak vagy akár romlottak – erről például a Svéd Nemi Egyenlőségi Ügynökség 2025-ös jelentésében olvashatsz.

A nők rosszul vezetnek? A férfiak nem alkalmasak házimunkára? – Ezért fontos leszámolni a sztereotípiákkal

A kutatások valójában azt igazolják, hogy a nők kevesebb közlekedési balesetet okoznak és pontosabban parkolnak – még ha mindezt kevésbé magabiztosan teszik is. A tájékozódásban is jellemző női bizonytalanságnak nem a sokat emlegetett evolúciós ok háttere, hiába gondolták a kutatók évtizedekig, hogy a vadászó férfiaknak ügyesebbnek kellett lennie ebben, ezt azóta többszörösen cáfolták. Ma már tudjuk, a felnőtt férfiak azért jobbak a a helyek feltérképezésében és megjegyzésében, mert kiskorukban több bátorítást kaptak a kalandozásban. Éppen ezért ezeket a bizonytalanságokat nem kell továbbörökítenünk a lányainkra, nálunk van a kulcs, hogy nagyobb magabiztosságot adjunk nekik – például a közlekedésben.

A nemi szerepek koncepciójával és sztereotípiáival tehát szerintem és a kutatások szerint is az az egyik legnagyobb baj, hogy mint már írtam, nem hatékonyak: akadályozzák az egyéni lehetőségek és képességek kibontakozását – és

ez mindig visszahat a nagyobb közösségeinkre, a gazdaságunkra, az intézményeinkre és a politikánkra is.

És lehet ezt még fokozni, ha ragaszkodunk a nemi szerepekhez és sztereotípiákhoz: mert nemcsak a teljesítményt rontják vagy az önbizalmat csökkentik – nézz utána a Scully-hatásnak! –, hanem erősítik és újratermelik az egyenlőtlenségeket a fizetésben, a munkalehetőségekben és a felelősségvállalásban is. És hát ezeket miért tápláljuk, de tényleg?! (A nemi szerepekről ajánlom még Milanovich Domi átfogó interjúját is.)

Nekem hamarosan újra tennem kell a tűzre, aztán megkérdezem a férjem, tartunk-e egy kis szünetet a munkában, ha már ő is home office-ból van ma. Felsétálunk az erdőbe egy körre, de az is lehet, hogy csak egy kávéra és sütire ülünk át a kanapéra – és ahogy az Rezek Bori cikkéből kiderül, egy svéd házaspár talán éppen ugyanígy tesz most. 

Sándor Anna