A kisbabáddal együtt tanulni enni: Hozzátáplálás, miközben az anorexia árnya ül a válladon

–

Felkészülten?

Kevés olyan élethelyzet adódik, ami annyi és olyan mértékű önreflexióra késztet, mint amikor az ember szülő lesz.

Harmincévesen lettem anya. Több évnyi terápiával, Orvos-Tóth Noémi babaváró kártyáival, a férjemmel való beszélgetésekkel és dúlával történő szülésfelkészítéssel a hátam mögött – talán kicsit önhitten – azt hittem, hogy viszonylag jó önismerettel vágok neki ennek a kihívásokkal, érzelmi hullámvasutakkal teli kalandnak. És bár a súlygyarapodási és szoptatási nehézségekkel, valamint a baby blues-zal teli gyermekágy megviselt, földhöz vágott, hogy aztán onnan karikás szemekkel a kisfiam még bágyadt, céltalanul a világba néző tekintetébe kapaszkodva felálljak – mégis, mióta a kórházban a mellkasomra tették őt, nyugalom és magától érthető magabiztosság áraszt el.  

A 15 éves korom óta cipelt teher

Eltelt hat hónap. És ez a csendesen bennem csobogó magabiztosság most egyszer csak apadni kezd. Elérkeztünk a hozzátáplálás időszakához, és nekem muszáj itt és most farkasszemet néznem az evészavarral és enyhe anorexiával küzdő énemmel, ami 15 éves korom óta velem van. Kisebb lett, de itt ül most is a vállamon. Ő az, aki kb. 15 éve nem engedi meg, hogy élvezzem az evést, a gasztronómiát, bármit, ami az étellel kapcsolatos. Mert az étel az, ami hizlal, az étel az, amit kontrollálni kell, vagy elveszek, kiváltképp, ha édesség.

Az evést, a kajákat nem szabad élvezni, vagy ha már „mindenképpen muszáj”, akkor úgy, hogy nézem, hánykor, milyen napszakban és mekkora adagban eszek. És ha netán egyik nap kicsit elengedtem a gyeplőt, másnap még szigorúbban fogom magam.

Gyümölcsöt ehetek mindenki előtt, azonban ha csokit vagy mást kívánok meg, és képtelen vagyok önmagamra parancsolni, azt titokban, a sarokban elbújva, a többiek háta mögé bújva ehetem csak meg. Ha chipset ettem, folyamatos bűntudatot éreztem, amit aztán önmarcangoló sportolás követett. 

Sok évnyi terápia után eljutottam oda, hogy az étel már nem ellenség számomra. De a viszonyunk továbbra is hűvös, kimért. A terhességem kicsit javított ezen a viszonyon, bár ott sem engedtem meg magamnak, hogy bármit, bármikor megkívánjak, mert hát ha valamikor, most igazán figyelnem kell magamra, a babára, az egészségemre! Meg az elhízás engem fenyegető (általam erősen odaképzelt) démonjára.

Enni… jó?!

Eltelt fél év. Ahogyan utánaolvasok a különböző hozzátáplálási módoknak, mindegyik módszernél megcsap egy mondat, a csapás pedig egyszerre fáj, szembesít és valahogyan felszabadít. A hozzátáplálás arról (is) szól, hogyan tanítsuk meg a gyerekünknek, hogy az étkezés, az étel jó és izgalmas. Hogy együtt enni jó. Uramisten. Enni jó? Mégiscsak? De hogyan?

Hogyan tanítsam meg ezt a kisfiamnak, ha én még mindig hadilábon állok az evéssel?!

És hogyan tudom végre magammal is megértetni, hogy az evés nem pusztán egy ellenőrizendő, kizárólag a testsúllyal és a testképzavarral összefüggésbe hozható folyamat, hanem az életet jelenti? Élni márpedig jó, ha sokszor kurva nehéz is.

Nem szeretném, hogy a gyerekünk csak a nehéz, az őt bántó részére koncentráljon, ahogyan én tettem sokáig és teszem néha a mai napig. Csak akkor tudok más mintát továbbadni a kisfiamnak, ha én magam is megdolgozom ezt a mintát, ezt a büntető ént magamban. Ez világos. De hogyan kell ennek most, kialvatlanul, állandó testi és lelki szolgálatban nekiállni nemcsak érte, hanem önmagamért is?!

Megtanulni érte szeretni magamat

Elérkezett a hat hónapos kor, és én jobban görcsölök, mint a szülés előtt. Ehhez nincsen kártyám, útmutató, gyorstalpaló. Csak a szavak („a hozzátáplálás izgalmas kaland legyen”), a kanál, az étel, a tányér és a kisfiam érdeklődő tekintete, az alma után nyúlkáló kezei. Meg az én testképzavaros tükörképem, amit most már nemcsak én, hanem ő is észrevesz általam, ha nem segítek magamon, ha nem próbáljuk meg együtt megváltoztatni azt a tükörképet. Együtt, azaz az evészavaros és a magát is elfogadni és szeretni próbáló anyai énem. 

Veszek egy nagy levegőt. Megpárolom az almát, és felszolgálom neki a kóstolandó mennyiséget. Ízlik neki, kifejezetten élvezettel nyalogatja le ujjairól az új ízt. Biztonságban érzi magát. Oké, másnap újra alma, majd sütőtök, és így tovább, lépésről lépésre, alapanyagról alapanyagra foglaljuk vissza az evés szerethetőségét és életadó erejét.

Ő megtanulja általam, hogy az anyatejen kívül a világ tele van tápláló finomságokkal, a szervezetét építő alapanyagokkal. Én pedig megtanulom vele, hogy az étel és az étkezés az önmagunkkal való harmónia és önszeretet egyik legfontosabb pillére.

Nem tudom, hogy az ilyen jellegű fejlődést és érést hány hónaposan kell elérni, de az biztos, hogy a kóstolgató félévesem előrébb tart, mint én mindjárt 31 évesen. Még jó, hogy minden fejlődés esetén irányszámokról van szó csupán.

WMN szerkesztőség