A nő, aki elvitte a Grammy-díjat Justin Bieber elől, és előretört „a fiúk játszóterén”: Esperanza Spalding

–

A nélkülözés közepén feltűnik egy istenadta tehetség

A ’80-as évek végén járunk, az Oregon állambeli Portlandben. A környéket mélyszegénység jellemzi, amióta pedig két banda, a Crips és a Bloods véres harcot vív a kábítószer-kereskedelem feletti uralomért, a helyi családok már nemcsak a hajléktalanságtól, de a konfliktustól is rettegnek. Egy egyedülálló anyuka – afroamerikai–latin–ázsiai gyökerekkel – jó ideje a padlón alszik két gyerekével, majd végső elkeseredésében fogja a kis családot, és bekéredzkedik egy barát padlására. Hogy eltartsa fiát és lányát, ácsként, biztonsági őrként, mosogatólányként és bölcsődei dolgozóként is szerencsét próbál, de az állandó nélkülözésből nem talál kiutat.

Kislánya, Esperanza azonban ebből nem sokat érzékel – szeretet veszi körbe, és a hangszerek is menedéket jelentenek számára:

4 évesen hallás után eljátszik zongorán egy Beethoven-darabot, 5 évesen pedig magától megtanul hegedülni.

Gyorsan híre megy a környéken, hogy Spalding lánya igazi csodagyerek, anyja pedig – felismerve, hogy a gyerekének nincs helye az állami iskolában – ötödikes korában kiveszi, és eléri, hogy magántanuló lehessen. Esperanza a következő két évben autodidakta módon képzi magát: könyveket hoz el a könyvtárból, saját tanmenetet dolgoz ki, és a vizsgákat is leteszi.

Ha pedig végez a tanulással, jöhet a zene: a régi slágereket játszó rádióadóból bömböl Sam Cooke, Smokey Robinson, az Earth, Wind & Fire és Stevie Wonder, és amikor a tévében először látja Yo-Yo Ma-t csellózni, közli otthon, hogy ő is erre vágyik. Az anyja beíratja egy ingyenes közösségi zenekari programba, ahol cselló ugyan nincs, de egy használt hegedűn gyakorolhat a kislány, akin pedagógusai rögtön látják: istenadta tehetség. Az, hogy éveken át tettette a kottaolvasást, és valójában mindent hallás után játszott le, csak később derül ki oktatói számára – ám addigra már öt hangszerhez ért, és 15 éves korára zenekarvezetőként lép elő.

Végül a basszusgitárt választja fő hangszerévé, Brian Rose pedig szárnyai alá veszi. Neki köszönhetően profi oktatásban részesül, és nála háromszor idősebb férfiak oldalán szerez színpadi gyakorlatot füstös kocsmákban, hogy aztán ösztöndíjjal bekerüljön a Berklee-re.

Az egyetemet három év alatt végzi el, majd az iskola valaha volt legfiatalabb oktatójaként kezd dolgozni – ezzel végérvényesen magára irányítva a szakma nagyjainak figyelmét. Pat Metheny – aki többször is játszik vele – így emlékszik vissza rá:

„Minden korábban általam megismert zenésztől különbözött. Az egyedisége messze túlmutat a már önmagukban is elképesztő zenei képességein: megvan benne az a ritka „x-faktor”, képes egy egészen személyes, csak rá jellemző látásmódot és energiát közvetíteni.”

Justin Biebert is maga mögé utasította

Ezen a ponton hosszan lehetne ecsetelni, milyen méltatásokban volt még része a művésznek, mennyi zenekarban bizonyította tehetségét, és hogy vívta ki a legnagyobb jazzkarakterek elismerését is, de a hosszú biográfiai adatok helyett álljon itt csak néhány tény, ami magáért beszél.

Esperanza Spalding összesen nyolc önálló stúdióalbumot adott ki, zenélt Herbie Hancock, Stevie Wonder, Prince és Fred Hersch oldalán, és összesen öt Grammy-díjat zsebelt be. Ezek közül az első egyértelműen a legemlékezetesebb. Amellett, hogy ő lett az első jazz-zenész, aki díjat nyert a Legjobb új előadó kategóriában, az elismerésért Justin Bieberrel kellett versenyeznie – és miután a férfi alulmaradt, komoly gyűlöletcunami zúdult a rajongóitól Spaldingra. Őt persze mindez teljesen hidegen hagyta – vagy legalábbis az sokkal jobban lekötötte, hogy fellépjen az Oscar-gálán, a Nobel-díj átadón és a Fehér Házban is, Barack Obama meghívására három alkalommal.

Ráadásul miközben a jazzalbumok népszerűsége világszerte csökkent, és legjobb esetben is negyvenezer körüli példányszám ment el belőlük, az Esperanza című lemez több mint százezer példányban fogyott el. Spalding azonban nem tulajdonít ennek túl nagy jelentőséget, csak magát adja:

„Az a zene, amit csinálok, nagyon őszinte; a szívemből jön, szeretem. Csak annyi történt, hogy több ember kezdett kapcsolódni a szívemhez – de nem azért, mert valami nagy marketingeszközt alkalmaztam volna”

– teszi szét a karját, mikor a sikerről kérdezik, ám a zeneipari szakemberek szerint ennél azért többről van itt szó. Bár a művész a jazzből indul, nem fél kalandozni a funk, a rock, a fusion, a soul, az R&B területén sem, és ha kell, az angol mellett portugálul és spanyolul is énekel. Bátran kísérletezik és keres átjárást műfajok és médiumok között, radikálisan értelmezi újra a zsáner hagyományait, a zeneírásra pedig összművészeti projektként gondol. Formabontó ruhákat visel, egy zenei projekt kedvéért létrehozott magának egy alteregót Emily néven, koncertjei pedig inkább működnek performanszként, mint egyszerű jazzműsorként.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Esperanza Spalding (i.n.) (@esperanzaspalding) által megosztott bejegyzés

Ahogy ő fogalmaz: nem szeretné, ha a jazz puszta „múzeumi tárggyá” válna, ezért a kellemesség helyett inkább a kihívásosság irányába megy el, amennyiben az adott dalnak ez szolgálja érdekét.

„A zene embereknek szól. A körülmények és az emberek évtizedről évtizedre változnak, és ez rendben van. Wagner is ezt mondta: engedni kell, hogy elengedje magát, lélegezzen, mozogjon. Zenét akarunk csinálni az embereknek"

 – mondta a New Yorkernek adott interjújában.

Esperanzát senki sem ültetheti a sarokba

Érdekes ellentmondás, hogy mikor Spaldingot jellemzik pályatársai, egyaránt látják benne a szerénységet és az alázatot, valamint a kérlelhetetlen őszinteséget, a megfelelési kényszertől mentes lazaságot. Ha végigvesszük azokat az akadályokat, amikkel már születésétől kezdve szembe kellett néznie, ez nem is meglepő – az hagyján, hogy tényleg a nulláról kellett felépítenie magát, de ráadásul egy olyan zenei műfajban sikerült érvényesülnie, amit megérkezéséig szinte kizárólag férfiak domináltak.

„Amikor egy női zenész tényleg tud játszani, olyan mondatok hangzanak el, minthogy »úristen, micsoda állat, úgy zenél, mint egy pasi!« Valami nagyon elcsúszott az emberek fejében.

Az az erő, gyorsaság, határozottság, meg az a fajta szellemesség, ami a zenéléshez kell, nem férfitulajdonság. Csak épp megszokták, hogy ez a fiúk klubja, és ha egy nő felbukkan benne, biztos túlteng benne a tesztoszteron” – mondta el egy korábbi interjúban, hozzátéve: a jazz egyelőre még „fiúk számára fenntartott játszótér”, de ő bizakodóan tekint a jövőbe. Ahogy a szimfonikus szférában is paradigmaváltás történt nemi egyenlőség terén, talán itt sem kell már sokat várni a női előadók térnyerésére. Addig is, ő tartja a frontot és példát mutat, közben pedig hangot ad minden olyan témának, amit fontosnak érez a nagyközönség elé tárni.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Esperanza Spalding (i.n.) (@esperanzaspalding) által megosztott bejegyzés

Dalszövegeiben, nyilatkozataiban, performanszaiban következetesen és tudatosan szólal fel társadalmi, politikai és identitáskérdésekben – csak hogy néhány példát említsek: Obama elnöksége alatt többször is hangoztatta, hogy a látszat csal, az USA nem lépett túl a rasszizmuson.

Azt is kifejtette, hogy művészként felelőssége van a „kényelmetlen kérdések” felvetésében,

ezért írta meg többek között a Black Gold című dalát, amiben az afroamerikaiakat érő megkülönböztetés ellen szólal fel, vagy a Formwela 1-et, amiben a testre a politika és társadalom terepeként tekint. Mikor a Harvardon tanított, tett érte, hogy ez a szemléletmód a diákjaihoz is lecsorogjon: kerülte a hierarchikus oktatási modellt, és rendszeresen hangsúlyozta a diákoknak a közösségek és a párbeszéd szerepét.

De minderről február 10-én mi is, személyesen megbizonyosodhatunk. Ekkor ugyanis visszatér Magyarországra a Müpa egyik legjobban várt előadója, akit két zenésztársa, Morgan Guerin billentyűs-szaxofonos-basszusgitáros és Eric Doob dobos kísér majd. Jegyek már csak korlátozott számban kaphatók, itt csaphattok le rájuk.

Takács Dalma