18 évesen csak „beugrott” egy jazzfelvételire, ma 3 Grammyje van – így lett világsztár Cécile McLorin Salvant

–

„Nemleges választ nem fogadok el!” Ha ez egy hollywoodi film lenne, a francia konzervatatórium jazztanszak tanárának kijelentése minden bizonnyal abban a katartikus pillanatban hangzana el (valami jól húzó zenével kísérve), amikor érezzük, itt dőlt el Cécile McLorin Salvant sorsa. És nem véletlenül, McLorin Salvant karrierjében fordulópontot jelentett, amikor 18 évesen spontán úgy döntött, besétál a jazzfelvételire is.

Eredetileg a klasszikus ének szak meghallgatására ment Aix-en-Provence-ba, amikor az édesanyja felvetette, miért nem próbálja meg a jazzt is. „Úgy voltam vele, hogy oké, ismerem a Lullaby of Birdlandet, eléneklem azt. Bementem a tanárhoz és elkezdtem énekelni, mire ő azt kérte, improvizáljak. Fogalmam sem volt, miről beszél, amit a jazzről tudtam akkoriban, az kimerült abban, hogy hallgattam Sarah Vaughant és Nancy Wilsont, akik gyönyörűen énekeltek. Az instrumentális jazzre nem igazán figyeltem, leszámítva Thelonious Monkot, akit nagyon vagánynak találtam” – meséli McLorin Salvant a zongorista és zenekritikus Ethan Iversonnak adott interjújában.

A történet pedig úgy folytatódik, hogy McLorin Salvant annyira lenyűgözte a jazztanárt, Jean-François Bonnelt, hogy az győzködni kezdte, foglalkozzon inkább a jazzel. McLorin Salvant akkoriban a klasszikus zene iránt érdeklődött, politikatudományi iskolába járt és jogot tanult. Úgy gondolta: „Nincs erre időm. Szép, de nem az én világom.” Aztán egyszer később összefutott a tanárral, aki továbbra is rendületlenül hitt benne, és végül meggyőzte, hogy tanuljon jazzt. Később ő hozta össze McLorin Salvant első koncertjét is: egy helyi jazzklubban léptek fel, és csak öten hallgatták őket.

Ma Cécile McLorin Salvant a kortárs jazz egyik állócsillaga, akinek tehetségét 36 évesen már többek között három Grammyvel is elismerték, és akiről a New Yorker 2017-ben azt írta:

„Ilyen énekes csak egy-két generációnként születik”.

„Gyerekkoromban folyton szólt a zene a házban”

Pedig nemhogy jazzénekesnek nem készült, hanem egészen másféle tervei voltak: „Irodalomprofesszor akartam lenni, vagy író, valamilyen vizuális művész, színésznő és operaénekes is. De ezek közül igazából egyik sem volt kiugró célom, egyszerűen csak szerettem iskolába járni, nem gondolkodtam nagyon előre.”

McLorin Salvantot élete első zongoraórájára is az anyja vitte el – négyévesen. Akkoriban Miamiban éltek, McLorin Salvant apja Haitii származású orvos, az anyja tunéziai születésű tanár, aki az általa alapított iskolában tanította franciára az emigráns gyerekeket.

„Anyám családja keresztül-kasul beutazta Afrikát, éltek Kubában és Dél-Amerikában. (...) Nagyapám az UNESCO-nak dolgozott, a nagyszüleim politikailag aktívak voltak. Ráadásul vegyes pár: a nagymamám fehér francia nő, a nagyapám Guadeloupe-i fekete férfi. Látni akarták a világot, és politikailag az ösztöneiket követni, mivel meggyőződéses kommunisták voltak” – mesélte McLorin Salvant Ethan Iversonnak.

A családi háttér sokfélesége jelent meg az otthon hallgatott zenében is: McLorin Salvant egészen kicsi korától találkozott jazzel, haiti zenével, R&B-vel, hip-hoppal, reggae-vel, bluegrass-szal, discóval, Motownnal, klasszikus zenével, francia sanzonnal, valamint argentin és paraguayi népzenével is. „Emiatt mindenféle zenére kíváncsi vagyok, függetlenül attól, hogy milyen nyelvű, műfajú, vagy mikor vették fel, mikor szerezték.”

Ezek után persze abban sincsen semmi meglepő, hogy McLorin Salvant zenéjére is leginkább az a játékos változatosság jellemző, amivel önfeledten fedezhetjük fel a műfajok találkozásából születő formabontó, váratlan csodákat.

Világsztár a zongoránál

A nemzetközi hírnevet a Thelonious Monk nemzetközi jazzverseny hozta meg McLorin Salvant számára, amit 21 évesen nyert meg. A fődíj keretében egy lemezszerződést is kapott – a Mack Avenue Records adta ki a következő öt albumát. Sokan talán kiszállnának ezen a ponton az iskolapadból, McLorin Salvant viszont visszament a kis francia konzervatóriumba, ahol még keményebb munkára fogták: nem énekelhetett, hanem egy évig zongoráznia kellett. Saját bevallása szerint ez alázatra, az instrumentális jazz iránti tiszteletre tanította, és új nézőpontokat is felfedezett általa.

McLorin Salvantot egyébként több hangszer is érdekelte: álmodozott arról, hogy hegedű- vagy hárfaművész lesz, esetleg csellista, próbálkozott a lanttal, ám végül a zongora maradt a fix kísérője. „Ma, ha gyakorolok vagy komponálok, az szinte kizárólag zongorával történik” – mesélte a Jazz Timesnak. Példaképei közül többen is zongorista énekesek, mint Nat King Cole vagy Nina Simone. 

A kreativitása ugyanakkor túlmutat a zenén, a weboldalán megnézegetheted a rajzait, amik izgalmas bepillantást engednek egy kreatív elme sokoldalú működésébe.

Ének a határtalanban

McLorin Salvant 1989-ben született, így a zenei eszmélése (is) a kilencvenes évekre esik. Ami pluszban szimpatikussá teszi számomra a személyiségét, hogy soha egy pillanatra nem tagadja a kor mainstream popzenei hatásait: a Disney-slágereket, a Backstreet Boys, az ‘N Sync és a Spice Girls számait. „Egyre többet gondolkodom azon, hogy a kulturális benyomások, ingerek hogyan válnak a véreddé. Már hogy ne hatnának arra, ahogy énekelek és írok” – idézi őt a Guardian.

Ez a tudatos popkulturális érdeklődése térben és időben is kiterjedt: lenyűgözi annak a nyers ereje, hogy a népzenében generációról generációra adták tovább a dalokat.

„Ezek az emberek személyes szinten, otthon, a közösségeikben foglalkoztak zenével, légzéstechnika vagy virtuozitás nélkül – mondta Iversonnak. – Igen, a technika és a virtuozitás nagyon érdekel, és volt idő, amikor ez állt számomra a középpontban, de mostanában inkább a folk és a naiv művészet érdekel minden formájában. És az ilyen jellegű történetmesélés.”

Elektronikus zene, a kortárs pop, folk és a jazz: mindezeket belegyúrta a 2025-ös Oh Snap című albumába, amit kvartettjével május 19-én mutat be a Müpában. A koncertről további információkat ezen a linken találsz.

És nem áll meg itt, a zenei lehetőségek határtalansága a terveiben is visszhangzik: „Szeretnék továbbfejlődni zenészként, és folytatni az írást. Még rengeteget kell tanulnom a zenéről, szinte végtelennek tűnik. Idővel tanítani is szeretnék. Fejleszteni akarom a zongorajátékomat, a barokk éneklésemet, valamint a képzőművészeti készségeimet is. Szeretnék módot találni arra – ha lehetséges –, hogy ezeket az érdeklődési területeimet ötvözzem, és valami pozitívat hozzak létre velük, amivel segíthetek másoknak.”

Sándor Anna