„Tudta, hogy haldoklik” – Amikor egy szék üres marad a karácsonyi asztalnál

–

Tavaly karácsonykor már tudtuk, nem lehet sok hátra, de még reménykedtünk pár évben. Vagy pár hónapban. Harminc évvel volt idősebb nálam, ez bizony nagy korkülönbség, ami kettőnk kapcsolatában nem érződött: fitt volt, fiatalos, mentálisan is erős lélekkel bírt. Ő volt a kőszikla, én meg a patak, ami szépen körbeölelte, locsogott neki és fiatalon tartotta.

Ez a szív!

Így éldegéltünk tizennégy évig egy fedél alatt, egymásból erőt merítve, nagyon sokat nevetve, krízishelyzeteinkben ordítva, 20 perc múlva megbékélve. Ketten kiteszünk egyet – nézett rám gyakran kedvtelve, néha fejét csóválva, azon tűnődve, mennyire is szeretheti őt az Isten, hogy utolsó éveire ennyi örömöt rendelt neki. Mindig tudtuk, hogy ő megy el előbb, csak arra nem számítottunk, hogy így. Majd elalszik szépen, gondoltam, jó ember, jár neki a szép halál. (Micsoda elbizakodottság volt ez részemről!) Csak aztán jött az infarktus.

Túlélte. Éppenhogy, de akkor is túlélte.

Itt lebeg előttem izgatott veszekedésünk a rehabilitációval kapcsolatban, az Istennek sem akart szanatóriumba menni. 

Majd te megoldod, erősködött, mint a csípőprotézisműtét után is! EZ NEM CSÍPŐPROTÉZIS! – ordítottam vele, ez nem azon múlik, hogy eltornászgattatlak, ez a szív! Nagy nehezen meggyőztem, elment három hétre Mátrafüredre. Alig várta, hogy szabaduljon onnan – amikor hazaért, nagyon jól nézett ki a lehetőségekhez képest. Készítettem neki diétás kaját, ímmel-ámmal eszegette. Hiába mondtam neki, hogy nagyon lecsökkentek az életkilátásai, ha nem tartja a diétát, még kevesebb ideje marad, nem érdekelte, visszatért a töpörtyű, cigánypecsenye, rántott csirkecomb ételekre. Mit tehettem volna? Észérvek nem hatottak rá, házisárkányosodtam volna el, magamat és őt is állandó stresszhelyzetbe hozva? Nem ér ennyit az egész, döntöttem el, az lesz, ami lesz.

Az utolsó öt hét

Már akkor látszott, hogy a szívinfarktuson túl is baj van: mennyiségre alig evett, nyelési nehézségekkel küzdött, esett-bukott, az egyensúlyérzéke egyszerűen elveszett. Egyik alkalommal olyan szerencsétlenül került a földre, hogy eltört a másik csípőcsontja is. Ez pecsételte meg a sorsát, állapota nem operábilis státuszba került. Amikor megláttam a zárójelentést, tudtam, hogy mindennek vége. Élete végéig nagyágyú fájdalomcsillapítókra van kárhoztatva, amik viszont idő előtt el fogják vinni. Ezt nyíltan kommunikáltam is neki (az volt az akarata, hogy ne szépítsek semmit az állapotával kapcsolatban).

Innentől otthonunkban volt cirka öt szép hetünk még. Öt. Sokat nevettünk.

Félig viccesen ijedezett, ha megjelentem a korszerű motoros gyógyágyánál: mit akarsz már megint?! Persze, vittem az esedékes gyógyszereit, az ételét. Sokat beszélgettünk, szinte öt nappal a halála előttig élénk és érdeklődő volt. Tudta, hogy haldoklik, hogyne tudta volna. Beszéltettem. Bármiről. Önmagunkról, az érzéseinkről, a gyerekeinkről, a háztartásunkról, a nélküle való jövőről, hogyan legyen a temetése, bármiről, ami éppen eszünkbe jutott. 

Sosem érdekelt a politika, de őt rettenetesen, most átfutottam a szalagcímeket és témákat dobtam be neki a hazai és a nemzetközi politikai életből. Kérlek szépen, gyürkőzött neki a válasznak, keresve az érveket és a tények összefüggéseit, kérlek szépen, az van, hogy... és mondta, és ittam a szavait, mert tisztában voltam vele, hogy hamarosan kifogyok személyéből. 

Gyöngéd elmúlás

Csókolóztunk is. Mondtam neki, hogy na, haldoklóval még sosem sikerült ilyen kapcsolatba kerülni, nevetett, hogy ő maga is így van vele, először haldoklik, érdekes, mennyire jól esik ilyenkor is az efféle intimitás. Kérdeztem tőle, fél-e a haláltól. Ó, nem, felelte, ennél, ami most van, minden jobb! „De” – tette hozzá – „meg akarom várni a februárt, mert kell az a nyugdíj meg a tizenharmadik havi neked, hiszen nemrégen vettünk mosogatógépet az elromlott régi helyett, pár napja kellett gáztűzhelyt vennünk, a kocsi kerekét is ki kellett cserélni, na meg engem is el kell temetni, addig mindenképpen ki kell húznom a halódást.” És ezen is nevettünk. Volt, amikor nem bíztam a hangomban, olyankor beszéd helyett csak hümmögtem. 

(Igen, megvárta a februárt.)

Az utolsó napok  

Belekapaszkodtunk a jó percekbe, amikor éppen nem fájt annyira a testében az, ami állandó kísérőjévé szegődött, amikor éppen nem hányt vagy nem ment a hasa. Belekapaszkodtunk a beszélgetéseinkbe. Belekapaszkodtunk a jövőmbe, amit tervezgetett félholtan is. „Itt innentől te parancsolsz” – rendelkezett, – „ha ide is fogadsz egy férfit társadul, vigyázz nagyon vele, járd körül alaposan, ki fia borja. A gyerekeim nem fognak neked semmiben sem keresztbe tenni, jó gyerekek, korrektek, a fiadnak meg meghagytam, hogy odafigyeljen ám rád, nekem magadra ne hagyjon se örömödben, se bajodban.” 

Aztán elérkezett az utolsó öt nap. Fokozatosan vesztette el kognitív képességeit, előbb csak nem tudott csengetni nekem, ha szüksége volt rám, aztán már beszélni is nehezen, aztán már ingerülten kihessegetett a szobájából, ha kérdeztem, maradjak-e vele. Egyedül akart lenni. Az utolsó óráiban arra bíztattam, hogy menjen nyugodtan, mindent rendben hagy itt. És elment.

Amikor pár nap múlva magamban keseregtem, hová legyek most nélküle, szinte hallottam a nevetését: „na, ne szórakozz velem, asszony, talpraesett vagy, mindig megoldod az életed!” Jól van, na, morgolódtam (szintén magamban), de azért hiányzol. „Ezt el is várom”, kacagott valahonnan a szemembe, miközben hangja utolsót lobbant az éj sötétjében.

Most karácsony lesz. 

Egyik decemberi hétvégére hívtam meg az ő gyerekeit és a saját fiamat, menyemet. Új élet nélküle, régi hagyományok folytatásával, és most kitalált, újak bevezetésével. Sokat fogunk nevetni, sőt, kilencvenévesünk jelentős pillanatainak felelevenítésével, harsányan hahotázni. Sokszor el fogjuk mondani, hogy egyes, azóta hozott döntéseinken forog a sírjában, de jól van ez így. Emlékezünk, derűsen, miközben tudjuk, hogy ez az élet rendje. Aki elment, addig él, amíg gondolunk rá. 

Ünnep lesz megint. A család ünnepe. És ő még él. Bennünk.

Derűsen emlékezünk rá. Nem állítjuk piedesztálra, nem pisszegünk le senkit, aki viselt dolgairól tesz említést, minden jó úgy, ahogy van, amíg jókedvünk és jóindulatunk hatja át a beszélgetéseinket. Nálunk senki sem akar megmondóember, békét rontó egyén vagy elfogadást csak felszínen tanúsító személy lenni. Minden megy tovább. Jól van ez így. Jókat fogunk enni, nagyokat fogunk nevetni, az ajándék pedig megfizethetetlen lesz: olyan ünnep, ahová senkinek sem kell gyomorideggel érkezni. Nem kell hímes tojásokon lépkedni, háromszor meggondolni, mit mondhatunk ki és kinek. Így van jól ez.

Szerencsém van velük, nem?

WMN szerkesztőség