–

Rezek Bori/WMN: A legtöbben valószínűleg Hajdu Szabolcs filmjeiből és előadásaiból ismerhetnek téged, azt kevesebben tudják, hogy a színészet mellett szociális területen is dolgozol. Ez a tevékenység hogy jött az életedbe?

G. I.: A nyolcvanas évek vége majdnem maga alá gyűrt, ekkoriban találtak meg mindenféle szélsőségek, függőségek. Az utolsó pillanatban húzott ki ebből egy szakember. Akkoriban indult szociálismunkás-képzés az egyetemen, ő pedig valahogy meglátta bennem, hogy talán hatékony tudnék lenni ebben. Azóta tevékenykedem ezen a területen, húsz éve pedig a gyermekvédelemben dolgozom.

R. B./WMN: Mi a munkaköröd pontosan?

G. I.: Több mint harminc állami gondozásban élő gyereknek vagyok jelenleg is a törvényes képviselője. Az én feladatom, hogy ezeknek a gyerekeknek minden egészségügyi, pénzügyi, jogi ügyét kézben tartsam, segítsem őket a tanulmányaikban, a szülőkkel való kapcsolattartásban, ha pedig ez valamiért ellehetetlenül, akkor az örökbefogadásban. 

Ha lehet sikerről beszélni ebben a szakmában, akkor az az, hogy segítesz elhelyezni őket egy szerető családban, ahol sajátjukként tekintenek rájuk. De még jobb, ha abban tudsz segíteni egy gyereknek, hogy hazataláljon. Véleményem szerint a legjobb helyen az eredeti családjában van a gyerek, de nyilván csak bizonyos keretek között. Sajnos nagyon szélsőséges társadalmi viszonyok között mozgunk Kelet-Magyarországon, ezért egyre kevesebb ilyen példát látok.

R. B./WMN: Szerinted mi szükséges ahhoz, hogy valaki hosszú éveken át ezen a segítő pályán maradjon?

G. I.: Empátia, bizonyos mértékig humor, érzékenység, hogy fontosnak tartod a különböző kisebbségek jogait, és tenni akarsz a közösségért. Ezek a gyerekek annyira magukra vannak hagyva, hogy ha nincs mögöttük egy stabil szakmai háttér, akkor végképp leszakadnak.

Sok kollégát láttam a 20–30 év alatt, akik feladták. Annyira mélyen bevonódtak egy-egy ügybe, hogy végül nem tudtak kijönni belőle. Nem véletlenül találták ki a segítő segítésének módszertanát. Folyamatosan szükségünk lenne szupervízióra, de nem látom, hogy ez működne – engem legalábbis nem nagyon értek el ezek a lehetőségek. Jobb híján a folyosón, egymás közt beszéljük meg a dolgainkat.

Közben hihetetlen mértékű a beáramlás: nagyon sokan kerülnek be a rendszerbe, és azt látom, hogy egyre kevesebben kerülnek ki onnan. A nevelőszülők kiöregednek, és mivel nincs társadalmi megbecsültsége a szakmának, nem érkeznek a helyükre újak.

Az erőszak, a bűnözés, a kiszolgáltatottság mindig jelen van. 

R. B./WMN: A sajtóban legtöbbször a budapesti gyermekvédelmi intézmények helyzetéről hallunk. Szerinted van különbség a fővárosi és a kelet-magyarországi működés között?

G. I.: Mióta központi intézményként megalapították az Országos Gyermekvédelmi Szakszolgálatot – aminek a székhelye pont Debrecenben van –, nincs igazán különbség. Hasonló metódusban dolgozunk, de nyilván más problémákkal is szembe kell néznie egy Vas megyében állami gondozásba kerülő gyereknek, mint egy borsodi vagy hajdú-bihari gyereknek.

R. B./WMN: Nálatok mik ezek a helyi specifikumok, amelyek a legerősebben megjelennek?

G. I.: A legdurvább a mélyszegénység. Budapestről nézve el sem hinnénk, hogy ezeken a halmozottan hátrányos helyzetű településeken hogyan élnek az emberek. Rengetegen vannak, akik akkor tudnak ételt venni, fűteni, ha épp adódik közmunka. Sok szülő szégyelli elvinni a gyerekét az óvodába, mert nem tud rendes ruhát venni neki, amiért a többiek állandóan megszólják. Aztán, ha egy ideig nem viszi, akkor belép a képbe a családsegítő, elindul egy eljárás, és ha nincsenek eléggé résen a szülők – sajnos sokukból hiányzik a szükséges érdekérvényesítő képesség –, akkor a gépezet bedarálhatja őket, és végül elvehetik a gyereküket. Egy ideig a család mindent megpróbál, de amikor megszűnnek a kapaszkodók, feladják. Borzasztó látni, hogy milyen mértékű hiányokkal, lemaradásokkal érkeznek be a gyerekek, amit utána nagyon nehéz már korrigálni.

R. B./WMN: A két munkád révén nagy a merítésed. A mélyszegénységben élő gyerekektől a budapesti lakásszínház közönségéig sok mindenkivel találkozol.

G. I.: Olyan is van, hogy ezt a távolságot egy napon belül járom be.

Volt, hogy egy nagyon súlyos ügyben voltam kint terepen egy vér szerinti családnál, ahol szörnyű állapotokat láttam, este pedig a Fischer Iván Lakásszínházában játszottam az Andrássy úton, ahol öt éve is tízezer forint felett volt a jegyár. Előadás után a közönségtalálkozón beszélgettünk egy professzorral, aki közölte a szerepem kapcsán, hogy márpedig ilyen agresszív emberek nincsenek.