Hogyan tartasz össze egy családot, amikor te magad is szétesel belül?

–

Az emberi élet mindig történetekbe szerveződik. Ezek a történetek nem egyszerűen események láncolatai, hanem jelentéseket hordoznak: azt mutatják meg, hogy egy adott ember számára mi fontos, mire törekszik, mit értékel. Ugyanakkor ezek a történetek sokfélék lehetnek. Egy ember életében mindig többféle narratíva van jelen: vannak domináns történetek, amelyek erőteljesen meghatározzák az identitást, és vannak kevésbé hallható, elnyomott vagy éppen elfeledett történetek is. Vajon mitől függ, mit tekintünk jelentősnek, jelentéktelennek? Mi értékeli fel és le életünk epizódjait? Egy veszteség vagy az, amit magunkról hiszünk?

Személyes történeteink akkor válnak igazán erőteljessé, ha mások is tanúi lehetnek kibontakozásuknak. A Szia, Sári! Haragonics Sári önéletrajzi projektje, amelyben saját családi történetén keresztül vizsgálja a veszteség, a gyász és a kapcsolódás kérdéseit.

Vizsgafilmjéből, a 2015-ös Szembenézésből tudható, hogy édesanyja elvesztése mély traumát jelentett a család számára, az anya hiánya érzelmi gátakat, de egyben lehetőségeket is teremtett a családban. Ahogy 2015-ben, úgy most is kamerájával követi a családi dinamika változásait, és eközben többféle audiovizuális eszközt használ: jeleneteket a mindennapokból, a családtagok által küldött hangüzeneteket, egy álomnaplót, amelyben az édesanyjához beszél, valamint az 1980-as évektől őrzött családi archív felvételeket.

Hogyan talál magára egy család a veszteség után?

Az egymást követő képsorokból és mozaikkockákból lassan kibontakozik egy olyan nő története, akinek fókusza nem magán, hanem a családtagjain van. A rendező szigorú korlátok közé szorítja a helyszíneket és a kamera mozgását, hiszen leginkább az ő szemszögéből látjuk az eseményeket, ám az, hogy gyakran kerülünk azonos pozícióba Sárival, a vele való azonosulásunkat is segíti. Rajta keresztül látjuk az ő történetét, miközben ismerős lehet sokunknak az, amiben van: egyengetni a férfiak életét, akik nem tudnak megfelelőképpen gondoskodni magukról, mert önleértékelő gondolatokkal, szorongással, magánnyal vagy önpusztító mintákkal, függőséggel küzdenek.

Sári, hat évvel anyukája halála után, próbálja egyben tartani a családot, ami mintha még mindig nem talált volna magára a veszteség után. A családi szerepek átalakultak, az egykor nyüzsgő, gyerekdaloktól, zongoraszótól hangos családi ház csak időről időre, a közös bográcsozások és meccsnézések idejére telik meg élettel, és sokszor még akkor is tapintható a hiány. És nemcsak az anyáé, hanem az élő rokonoké is: az unokatestvéré, aki részegen, magáról alig tudva tengődik valahol a városban.

A régi szerepek elvesztek, az újak a családban még nem tisztázottak, és emiatt az újrakezdés is nehéz. A családi élet eleinte emiatt a megrekedés szóval jellemezhető a leginkább: Sári öccse, Zalán ugyanazokat az önleértékelő gondolati hurkokat pörgeti, amiket – egy levél tanulsága szerint – az édesanyja is egykor. Az apa hat évvel a felesége halála után is magányos. Az unokatestvér, aki szintén elvesztette az anyját, negyvenévesen is sodródik az éjjeli tivornyázás és a másnaposság hullámainak hátán. A családi viszonyok a jelen idejű és archív felvételek, hangüzenetek és álmok egymásutániságában bomlanak ki, és sokszor éles a kontraszt a jelen képei és a múlt rétegei, a családi archívok finom váltakozása között.

Sári sem találja még a helyét, inkább átveszi aktív, szervezkedő és a '80-as évek VHS kamera-lázában égő anya szerepét. Elkezdi filmezni, ahogy három legközelebbi férfirokonát terelgeti. A forgatás során rájön, hogy nem csak anyja filmkészítői ambícióit örökölte, hanem azt is, hogy szeretne mindent mások helyett megoldani: támogat, meghallgat, öltöztet, tanácsol, segít, rendez, túlságosan bevonódik, és ezzel bevon minket is, akik nagy valószínűséggel voltunk már ebben a megtartó, mindent és mindenkit elbíró szerepben. Vagy talán még a mai napig abban vagyunk? Vajon ha a mi életünket követné egy kamera, és nézhetnék végig kívülről azt, amiben nap mint nap benne vagyunk, mit látnánk? Milyen történet bomlana ki előttünk? – merül fel bennem a kérdés, és arra gondolok, nagy bátorság kell ahhoz a nézőponthoz, amit Haragonics Sári képvisel. Nemcsak azért, mert ezek az intim betekintések sebezhetővé teszik őt és családját, hanem mert láthatóvá válik az, amit megannyi család söpör a szőnyeg alá.

Ami nehézzé vált, letehető

A rendező szintén díjnyertes Szembenézésében már élt ezzel az eszközzel: szintén jelenidejű részletek és a családi archívumokból vett felvételek egymásutániságával megalkotott filmes naplóban dokumentálta a bensőséges pillanatokat édesapjával és öccsével a közös nyaralás alatt, három évvel az édesanyja halála után. Akkor arra kereste a választ, hogyan lehet érzelmileg megbirkózni egy anya és feleség elvesztésével, hogyan kezelhető a bűntudat és a bánat, hogyan dolgozhatók fel a végzetes betegség nyomasztó és fájdalmas emlékképei, és miként talál egy család elég belső erőt ahhoz, hogy túljusson a fájdalmán és elfogadja a szeretett családtag hiányát.

A kamera jelenléte terápiás volt – vallja Sári. „A filmet apukámmal és öcsémmel forgattam anyukám elvesztésének feldolgozásáról. A forgatás és az elkészült film is egyfajta gyászterápiává vált. Szembesültem azzal, ahogy a kamera katalizátorként, mediátorként, védőburokként vagy épp provokatőrként tudott jelen lenni a forgatásaink során. Olyan változások történtek meg, olyan dolgokat mondtunk ki egymásnak, amikre nem lett volna esélyünk máskülönben. A mi esetünkben a kamera jelenléte egy dialogikus teret teremtett, melyben ott és csak akkor lehetőségünk volt kimondani az évek óta elfojtott kérdéseinket és feloldozni önmagunkat és egymást a bűntudat alól. Mindannyian tudtuk, hogy ez a kapu most nyílt ki és ha nem élünk a lehetőséggel, szinte lehetetlen lesz visszatérni egy hasonló állapotba. A kamera jelenléte persze mindeközben sérülékennyé is tett minket, de pont ez a sérülékenység generálta a valódi változást” – mondta el korábban a rendező a Szembenézésről.

„Mindig ott voltam mellette, amikor szüksége volt rám? Mondtam neki elégszer, hogy szeretlek? Hazaköltözhettem volna, mikor már nagyon beteg volt?” – míg korábbi önéletrajzi dokumentumfilmje a gyász sokszor önmarcangoló fázisain vezet végig, a Szia, Sári! sokkal inkább a veszteség utáni megváltozott családi dinamikák kezeléséről, újraértelmezésről, az újrakezdésről szól. Nézőként most is vele vagyunk ebben, de egészen másképp, amikor a vászonra meredve a fikció világába feledkezünk bele. A kamera intim pillanatokat, sorsokat, vagy nem épp büszkeségre okot adó jeleneteket kap el, kiszolgáltatja a kép szereplőinek magánéletét a nézőnek. Mintha egy sötét utcán állnánk és belesnénk egy ház ablakán. Mit kezdünk ezzel a lehetőséggel vajon?

Haragonics Sári megpróbálja életben tartani az anya emlékét, miközben az élet visszafordíthatatlanul megy tovább. A férfirokonok idővel túllépnek megrekedtségükön: az apa új szerelemre talál, a testvér végre elköltözik a szülői házból és pszichológus segítségével próbálja megérteni önmagát, az unokatestvér sodródását pedig megállítja, hogy újdonsült apaként kell helytállnia. Az élet elrendezi a szálakat, csak Sáriról nem tudhatjuk biztosan, sikerült-e tovább lépnie abból a szerepből, amibe a családban egyedüli nőként beleállt. Sejtésünk azonban lehet: a film egy álom erős, szimbolikus üzenetével zárul arról, hogy bármennyire is szeretünk valakit, szerepét nem hordozhatjuk el a végtelenségig. Hogy amit cipelünk és ami nehézzé vált, letehető.

Bánosi Eszter