–

D. Tóth Kriszta/WMN: 12 éve dolgozunk együtt különböző minőségekben gyermekvédelmi ügyek kapcsán. Én azóta hallom, hogy téged arról kérdezgetnek: hogy bírod ennek a sok esetnek a terhét, az áldozatok, szakemberek kísérését? Ebben a könyvben azt írod, hogy sokáig volt egy sztenderd válaszod. Aztán valami változott, és ma már másik válaszod van rá.

Gyurkó Szilvia: Sokáig azt mondogattam, hogy mivel én nem vagyok érintett és nem vagyok egyedül, van egy jó csapat körülöttem, akikkel figyelünk egymásra, nekem ez elegendő ahhoz, hogy jól legyek… várj egy picit, átgondolom, hogy mennyit akarok ebből megosztani.

D.T.K./WMN: Persze, nyugodtan. Van a könyvben egy személyes történet a nagymamádról, de hogy pontosan mi történt vele, az nyilván nem ránk tartozik. Engem az érdekel inkább, te hogyan találtad meg a személyes kapcsolódásodat a témához, és ez milyen szerepet játszott a te életedben az, hogy kiderült: mégsem véletlenül kerültél a gyermekvédelmi pályára.

Gy.Sz.: Tényleg nagy tanulság volt, hogy mégsem azon múlt, hogy a kriminológiai intézetben annak idején Virág Györgynek, az intézet igazgatóhelyettesének, és az ESZTER Alapítvány (Alapítvány az Erőszakos Szexuális Támadást Elszenvedettek. Rehabilitációjára - a szerző) alapítójának szüksége volt egy jogászra, és mivel kéznél voltam, engem hívott. Sokáig azt gondoltam, hogy ez véletlen. De aztán kiderült, hogy a nagymamám bántalmazott volt kislányként, és ez új megértést hozott a gyerekkoromról, az anyukám gyerekkoráról és életéről. 

Megértettem annak hátterét, hogy mennyire nem tudta kezelni az intimitást, hogy nem engedte a mély kapcsolódást, hogy mennyire aggódott minden kapcsolatomért, még a kevésbé fontosakért is. Volt erre egy vakfoltom nagyon sokáig, még szakemberként is; a pályám első kilenc évét úgy dolgoztam végig, hogy erre egyáltalán nem láttam rá. Amikor ez kiderült a saját terápiámban, éppen egy képzést vezettem szakembereknek. Akkor éltem meg először, hogy milyen az, amikor az embernek fizikai tünetei vannak attól, hogy érzelmileg megérintődik, pánikrohamom volt. Nagyon sok munka következett ezután, hogy megértsem: mi ebből az én történetem szakemberként és az ő unokájaként. 

D.T.K./WMN: Azt írod, hogy nemcsak szakemberként írod ezt a könyvet, hanem unokaként is. Vajon mennyit változtatott az unoka a szakemberen ennek a tudásnak a birtokában? 

Gy.Sz.: Képzeld, ezután a felismerés után évekre el kellett engednem az egyéni kliensek közvetlen kísérését. Egyszerűen nem tudtam az áldozatokhoz kapcsolódni, viszont a szakemberekhez igen, mert hirtelen az lett erős, hogy ha nekem erre vakfoltom volt, akkor ezzel a többlettel jobban tudok segíteni szakembereknek és csoportos helyzetekben. Aztán, amikor a helyükre kerültek a dolgok, tehát például már nem voltam dühös és nem éreztem elemi szorongást a történtek miatt, akkor tudtam folytatni a munkát túlélőkkel. 

D.T.K.WMN: Ez a könyv hogyan illeszkedik bele a te személyes gyógyulástörténetedbe?

Gy.Sz.: Egyrészt nagyon szervesen, mert nyomasztott, hogy ezt a témát nekem meg kell írnom, hogy felelősségem van abban, hogy amit tapasztaltam, amit tudok, ahhoz másoknak is legyen hozzáférése. Főleg a kegyelmi ügy után, amikor azt éreztem, hogy társadalmi szinten is óriási segítség lenne, ha elérhetőek lennének ezek az információk. A könyv nagy részét Skóciában írtam, egy baráti kapcsolódáson keresztül volt lehetőségem egy nagyon békés helyszínre elvonulni dolgozni. A barátaim egy idő után azt jelezték vissza, hogy azt látják rajtam: nem vagyok jól, és ez biztos a könyv miatt van. Rájöttem, hogy igazuk van, hiába vagyok 22 éve a gyermekvédelemben, iszonyúan megviselt az írás: mint egy öntisztulási folyamat, olyan volt. Egy fontos állomás. Ez a könyv egy tiszteletadás a nagymamám előtt, ami az én személyes történetem. És tiszteletadás minden olyan gyerek előtt, akit bántalmaztak.

D.T.K./WMN: Azt mondod, a könyv születésének folyamatában a kegyelmi ügy fontos pillér volt. 

Gy.Sz.: A könyv elkövetőkről szóló részét a kegyelmi botrány után beleraktuk egy képzésbe a Hintalovon Akadémiában. Most, az azóta eltelt idő fejleményei miatt teljesen át kellett írni ezt a szakaszt. 

D.T.K./WMN: Mert olyan ez a téma, mint a Magyar Népmesék főcíme; burjánzik. És pontosan olyan teátrális is a közbeszédben. 

Gy.Sz.: Szívszorító nézni, hogy mennyire tiszteletlen az áldozatok felé az, ami történik a nyilvánosságban. Ahogy ezekről az ügyekről beszélünk, az egész átpolitizáltság, hogyan traumatizálja újra az érintetteket azzal, hogy kiveszi a kezükből a kontrollt. Elltünteti, összemaszatolja őket.

És az, hogy újra meg újra használják őket, az nagyon hasonló tapasztalás, mint a szexuális abúzus esetlén: felhasználják a testedet valaki más vágyainak a kielégítésére. Itt történeteket használnak fel más emberek a saját vágyaik, céljaik kielégítésére.

Miközben az átlagemberek egy része túltöltődött, azt érzi, hogy mi újat lehetne nekem erről mondani? Nem vagyok kíváncsi a politikára, ezért nem foglalkozom a szexuális bántalmazás ügyekkel! Emiatt a „túltöltődés” miatt nem tudunk társadalmi szinten hozzáférni az erőszakkal kapcsolatos hamis mítoszokhoz és félreértésekhez – például a bántalmazók kapcsán. Amit látunk, az nagyon becsapós. És sok esetben pont azért tudnak szabadon garázdálkoni az elkövetők, pont azért nincs időben fellépés a gyerekek védelme érdekében, mert egyszerűen hamis kép él arról, hogy kiről feltételezhető vagy elképzelhető, hogy bánthat egy gyereket.