Mózes Zsófi: Amikor az ember megküzd a saját szabadságáért, többé már nem akarja másként

–

Valamivel több mint négy éve már, hogy felmondtam az előző munkahelyemen. Nem csak én, többen mentünk akkor: új vezetőség érkezett a magazinhoz, mi pedig nem láttunk garanciát arra, hogy meg tudjuk őrizni a függetlenségünket, a szakmai integritásunkat. 

A semmibe álltam fel, az ebből fakadó bizonytalanság ellenére azonban mégis biztos voltam abban, hogy jól döntöttem. Ezt az érzést pedig tovább erősítette az a néhány hónap, amíg kerestem a helyemet. Volt olyan médium, amivel végül nem passzoltunk össze, meg olyan magazin is, aminek a borítója bár a szabadságot és az elfogadást hirdette, a kiadó működése inkább hasonlított egy alárendelő, már-már bántalmazó kapcsolatra. Én pedig nem sokkal korábban léptem ki egyből.

Időbe telt, mire megtaláltam a hangom, mire megtanultam szavakba önteni mindazt, ami velem történt. És ebben az időben kerültem a WMN-hez.

Egy olyan helyre, ahol nem volt kérdés, hogy illik-e beszélni fájdalomról, félelemről, kiszolgáltatottságról. Ahol egyszer sem kérdezték meg, hogy miért maradtam a benne kapcsolatban, és ahol egy emberként állt be mögém a szerkesztőség, amikor úgy éreztem, kötelességem, hogy megszólaljak. Ahol érzékenyen és megértéssel álltak a dologhoz mindig – emberileg és szakmailag egyaránt.

2022 tavaszán írtam először erről, az első tárgyalásom előtt. Épp úton voltam a bíróságra, amikor jött egy üzenet Filákovity Radojkától. Ő szerkesztette a cikket, címnek pedig a következőt javasolta: Feljelentést tenni párkapcsolati erőszak esetén hatalmas erőt kíván, mégis elengedhetetlen.

Egészen addig nem gondoltam, hogy erős lennék. Bizonytalannak láttam magam, sokszor még gyengének is. Szorongtam a tárgyalás miatt – annak ellenére, hogy korábban többször is jártam bíróságon már –, nem tudtam, hogyan fog rám hatni a bántalmazóm jelenléte. Radi szavai azonban olyan erőt adtak akkor, ami a következő évek számtalan tárgyalására elkísért még.

Olyan erőt, amivel újra és újra meg tudtam írni, hogy mivel jár az áldozati lét, és mivel, ha ebből a szerepből kezd beszélni az ember.

Mindig csak annyival írtam többet, amennyivel épp előrébb tartottam – és nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom: az események nem gyors egymásutánban történtek. Hogy milyen az igazságszolgáltatás rögös útja, hogy mennyi múlik a szerencsén – meg az embereken, akik körül vesznek. Minden egyes cikkel, minden leütött karakterrel közelebb kerültem ahhoz az erőhöz, amit Radi már akkor látott bennem, amikor először írtam erről.

Ezt az erőt táplálta tovább minden hozzászólás és üzenet, amiben gyakorlati tanácsot kértek, segítségért fordultak hozzám, meg azok is, amikben megköszönték, hogy nem maradunk csendben, és beszélünk a párkapcsolati erőszak problémájáról is. És persze volt, hogy ezek közé bekeveredett egy-egy áldozathibáztató vagy fegyverrel fenyegető komment, mások annyira megszólítva érezték magukat, hogy a kutyám halálát kívánták. De sokkal többen voltak, akik végigdrukkolták velem az utóbbi három és fél évet, akár ismeretlenül is – amiért nem tudok elég hálás lenni.

Végül pedig nem csak a bíróságon nyertem: megtaláltam a hangom, megtanultam segítséget kérni, felállítottam a határaimat, megfogalmaztam az értékeket, amikből többé nem engedek.

És ahogy elkezdtem gyógyulni, úgy kezdtem el hinni is – emberekben, ügyekben, közösségekben.

Tudom, hogy a szabadság nem mindig komfortos. Van, hogy lemondásokkal jár, néha magányos, máskor egészen félelmetes. De már azt is tudom, hogy ennek nem kell feltétlenül így lennie.

Amikor az ember megküzd a saját függetlenségéért, amikor megtapasztalja, milyen az, amikor szabadon szerethet, alkothat, élhet, többé nem akarja már másként. Ahogy nem akarjuk másként mi sem, akik a WMN csapatát alkotjuk – hiába fogy a levegő a független média számára Magyarországon, hiába egyre nehezebb a fennmaradás, és hiába érik újabb meg újabb terheléses támadások az oldalunkat.

Ezért indítottuk el a WMN-Tagságot, hogy veletek együtt őrizhessük meg azokat az értékeket, amikben hiszünk: a függetlenséget, a szabadságot és a közösség erejét. Azt, hogy vannak dolgok, amikről nem hallgathatunk – akkor sem, ha mások érdekeit az szolgálná. Hogy megmutatjuk, amit nem feltétlenül esik jól látni, és azt is, amit viszont igen.

Ehhez viszont rátok is szükség van. Köszönjük, ha velünk tartotok.

Mózes Zsófi