–

Ülök a 13 fokos lakásban, és hiába a dupla pulcsi, fázom. A lakásfelújítás még nem tart ott, hogy fűteni lehetne. Nem gondoltuk nyáron, hogy október közepére sem fejeződnek be a munkálatok. Hívom Évit, a szomszédasszonyomat. Nincs itthon, de azt mondja, menjek be nyugodtan a házba, hozzam el a hősugárzójukat, elmagyarázza, hol találom. Hozzáteszi, van egy másik is, vigyem el azt is, hogy a gyerekszobában is meleg legyen estére.

Az efféle gesztusok jóval többet jelentenek önmaguknál. Persze fontos, hogy nem didergek, de talán még annál is fontosabb, hogy valaki azt üzente ezzel a kölcsön adott hősugárzóval, hogy „számítasz nekem, nem akarom, hogy fázz, látom, miben vagytok, együtt érzek veletek, és megteszem, amit tudok”.

Amikor szóba kerül valahol, miként lehet túlélni ezt az őrült világot, amit teremtettünk maguk köré mi, emberek, mindig arra gondolok, csak annak van, lesz esélye a megmaradásra, aki egy erős és rugalmas szövet része. Mondhatom úgy is: aki egy összetartó közösség tagja.

Sokszor érzi magát mostanában (is) tehetetlennek az ember. És a tehetetlenség megélése nemcsak dühítő, de hosszú távon gyilkos állapot is. Felőrli az embert. Belehajszolja olyan (ön)pusztító kerülőutakba feszültségoldás gyanánt, amelyek sehová sem vezetnek. De hogyan is őrizhetné meg az ember hosszú távon a lelkesedést, a reményt, a cselekvéshez a kedvet, a küzdéshez az erőt, ha azt látja, nincs hatása a történelemre, a felette hatalommal bírók döntéseire? Ha az a benyomása, a hangja elveszik az éterben, a sorsa, a fájdalma, nem számít odafent senkinek, és bárki bármikor átgázolhat rajta.     

Nem tudok általános érvényű válaszkísérlettel szolgálni, de azt el tudom mondani, hogy engem mi tart össze a kétségek közepette. Mert igen: nap mint nap nyomaszt a tehetetlenségérzés engem is. Amikor attól szorongok, milyen világot hagyunk a gyerekeinkre. Amikor látom, mivé lesz a bolygó. Amikor egy újabb terrortámadásról, iskolai lövöldözésről vagy fegyveres konfliktusról hallok. Amikor szenvedő emberek szemébe nézek a sajtófotókon. Vagy az utcán. Amikor interjúkat készítek, amelyekben szakemberek beszélnek szörnyű, tarthatatlan helyzetekről, és ugyanezt teszik a kollégáim is, aztán telik az idő, és nem változik semmi, csak a dátum a naptárban, a szavakat pedig elnyeli az internet feneketlen bendője és törlődnek a kollektív emlékezetből is.

Szóval amikor rám tör az elkeseredés, arra szoktam gondolni, hogy vannak körülöttem emberek, akiknek az életére mégiscsak hatással tudok lenni. Tehetek értük valamit, a hasznukra lehetek, segíthetek nekik, vagy legalább eltölthetünk együtt hosszabb-rövidebb időt, amelyben építjük, erősítjük egymást.

„Nem tudom, hogy ez az egész itt micsoda, de azt tudom, hogy az a dolgunk, hogy valahogy átsegítsük egymást rajta.” Mark Vonneguttól való az idézet, a nagy író fiától, és már sok éve belém égett ez a mondat, gyakran eszembe jut. Nemcsak attitűdformáló origó lehet, de abban is segít, hogy az ember át tudja élni a hála érzését, ami erős kapcsolatban áll a derűvel és az újjászülető életerővel.

Hálás vagyok, hogy van kikkel együtt örülni, élményeket megosztani és összefogni a nehéz pillanatokban is. A család az elemi kör számomra, szerencsés vagyok, összetartunk, összetartozunk kétségtelenül. De rajtuk kívül vannak más csoportok is, amelyek fontosak számomra. Barátság, munka, sport, hobbi: sokféleképpen kulcsszavazhatók ezek a csapatok, de közös bennük, hogy mind segítenek abban, hogy a víz felett legyen a fejem tempózás közben. Általuk lélegzem, gazdagodom, leszek több napról napra. És remélem, a létemmel, a cselekedeteimmel, a szavaimmal én is segíteni tudok másoknak abban, hogy hasonlókat érezzenek. Azt hiszem, ez a legfontosabb, ha nem az egyetlen életcélom az elkövetkező időkre.

Amikor a közösség erejéről beszélek, a WMN-ről is beszélek, amely nemcsak a munkahelyemet jelenti nyolc éve, hanem egy olyan társaságot is, amely lehetővé teszi, hogy megalkuvás és megalázó kompromisszumok nélkül lehessek újságíró. Aki nem a médiában dolgozik, talán nem érti, nem tudja, mekkora szó ez manapság. 25 éve kezdtem a szakmát, és végignéztem, hány tehetséges, elhivatott kolléga hagyott fel az írással, tévézéssel, rádiózással, mert elfogyott a szélmalomharcban, mert elege lett a politika vagy kiadói anyagi érdek diktálta cenzúrából. Vagy a létbizonytalanságból. Mert erről is beszélni kell: újságírásból bizony nem lehet meggazdagodni, és megélni sem könnyű.

A szerkesztőségek nehéz helyzetben vannak: fenn kell tartaniuk magukat egy teljesen átalakulóban lévő piacon. Míg régen természetes volt, hogy az újságosnál pénzért vásároljuk a kedvenc lapjainkat, ma az interneten hozzáférhető ingyenesen rengeteg tartalom. Az más kérdés, hogy iránytűk, forráskritika nélkül barangolni a weben nagyjából annyit ér, mint ha nem olvasna-nézne az ember semmit. Elsüllyed az információtengerben. Nem lesz tájékozottabb, csak egyre fáradtabban nyeli a vizet. Ezt csak úgy lehet megúszni, hogy az ember bójákat jelöl ki magának. Olyan fórumokat, amelyek hitelesek számára, azonos értékek mentén működnek és megbízhatóan keresik, szűrik, értelmezik a fontos, felkiáltójeles adatokat.   

Különösen nehéz a helyzete az olyan kis sziget-szerkesztőségeknek, amilyen a WMN. Nem pótolja ki a büdzsét sem nagy kiadó a hátunk mögött, sem politikai párt, vagy belföldi-külföldi szervezet.

A függetlenségünk az egyik legnagyobb értékünk és vállalásunk, ennek feladása sosem merült fel egy pillanatra sem. Ettől vagyunk mi a WMN. Ezért tart minket hitelesnek a közösségünk, amely biztos lehet abban, hogy senki kapcája, szócsöve nem vagyunk.

Kérdéseket a mi szánkba nem adnak fontos emberek, és kritikával fogadunk minden választ, bárkitől érkezzen is. A tiszteletet mindenkinek megadjuk, de hajbókolni nem hajbókolunk, akkor sem, ha az lenne a könnyebb út, már ami a fenntarthatóságot illeti.

Amikor a WMN-közösségről beszélek, akkor nemcsak a kollégáimra gondolok. Hanem rátok, az olvasóinkra is. Ti éppúgy ennek a csapatnak a részei vagytok. A véleményetek mindig is nagyon fontos volt, a visszajelzésekből épülünk, fejlődünk, és érezzük nap mint nap: érdemes kitartani. Sokszor úgy is segítetek, hogy témákat ajánlotok, felhívjátok a figyelmünket ügyekre, amelyek fontosak számotokra, és mi utánuk megyünk. Felkutatjuk, akit kell, megkérdezzük, amire kíváncsiak vagytok, kiderítjük, amit közösen nem értünk. Összedolgozunk.

Most először a WMN története során arra kérünk titeket, támogassátok financiálisan is a működésünket, ha fontos számotoktra a közösség, amit együtt építettünk, és ha megtehetitek. Nem kérnénk erre titeket, ha nem változott volna akkorát a világ körülöttünk, amekkorát változott, és a létünk nem vált volna bizonytalanabbá ebben a környezetben.

Mindenképpen megyünk tovább. De ehhez most nagyon kell a segítségetek.   

Gyertek velünk, csatlakozzatok a WMN-Tagsághoz!      

Kurucz Adrienn