Mózes Zsófi: Felettem a neon világít élesen, a lézer rövid villanással hatol a bőröm alá

–

Kilépek a kádból, a talpam nedves foltot hagy a szőnyegen. Ahogy nyúlok a törölközőért, akaratlanul is szembe kerülök a tükörképemmel. Egy pillanatra megállok.

Látom a testet, ami miatt szülés után hónapokig sírtam zuhanyzás közben. Pedig nem repedt, nem lóg, csak kevésbé feszes, mint korábban. Az orrom elgördült, amikor Ádám először ütött meg, és a monoklim is újra és újra eszembe jut, amikor sminkelek. Az ősz hajszálaim gyarapodása látványosan lelassult ugyan, amikor kiléptem a legutóbbi kapcsolatomból, de akad így is bőven, ami emlékeztet. A tetoválásaim fakulnak, természetes így tizenegy-két, akárhány év után.

A legtöbbjük, bár tudok hozzá jelentést társítani, nem az életem sarokköveit szimbolizálják 

Ahogy állok a tükör előtt, sokkal inkább látom a megbirkózás nyomait, a mélységeket, amiket bejártam, a csatákat, amiket megvívtam – hogy ma is, mégis itt legyek.

Éveken át megküzdési mechanizmus volt a tetováltatás. A kontroll az én kezembe került, a strukturált, konszenzuális fájdalom akkor jött, amikor én akartam.

Ahogy a tű a bőröm alá vitte a festéket, ahogy szúrt újra meg újra, a rutin, ahogy aztán kezeltem és gyógyult, mind segített, hogy ha csak az orromat is, de a vízfelszín felett tudjam tartani.

Akut megoldás volt ez, mint egy ragtapasz a seben, amit aztán törölgetni, tisztítani kell a gyógyuláshoz. És törölgettem, tisztítottam közben a lelkemet, szedtem szét darabjaira, vizsgáltam meg, majd építettem újra mindent, ami vagyok. De nyomot hagyott a testemen a túlélés – a színes képek éppúgy, ahogy az ütések és hegek.

Nézem a testem, és egyre jobban szeretem. A combom sosem volt még ilyen vastag – ha összezárom a lábamat, most először ér egymáshoz a kettő –, a fenekem, a hátam, a karom sem ilyen izmos. Látszik a heti három edzés, látszik, hogy végre rendszeresen és jó dolgokat eszem. Látszik a közel hat kiló, ami az elmúlt fél évben rám jött, látszik, hogy főleg izom, de nem csak.

Szoknom kell a látványt, a testet, amit szeretek, az életet, amiben jó lenni

Mégis, ahogy végignézek magamon, van, hogy megakad a szemem egy-két mintán (tényleg csak ennyin, a legtöbbet szeretem), és egy pillanat alatt kerülök vissza a sötétbe: helyzetekbe, ahonnan menekültem volna, kapcsolatokba, amik nem szolgáltak. Amikor nem voltam elég erős, a határhúzásom hiányából születtek közös tetoválások. Olyan képek a testemre, amelyeket szerettem volna magamon tudni – amikor azonban meséltem róla, másnak is megtetszett az ötlet.

Mi baj lehet, gondoltam, hiszen közel állunk egymáshoz. A saját tetoválásomhoz a saját érzéseim társulnak, az én motivációm, az én elképzelésem, azt pedig nem tudja elvenni senki. Még az sem, ha valakire nagyon hasonló minta kerül.

És sokáig tényleg nem zavart.

Egy darab az életemből, abból, ami akkor voltam, amikor még nem tudtam kiállni magamért. Amikor elhittem, hogy ha ketten vagyunk egy kapcsolatban, az azt is jelenti, hogy mindketten fontosak vagyunk a másiknak, hogy lehet egymásra számítani.

Aztán, ahogy egyre többet dolgoztam magamon, egyre jobban lettem, egyre többször éreztem úgy, hogy a tükörből a múlt néz vissza rám. Elkezdett egyre inkább feszíteni, hogy hiába vagyok jól, hiába vagyok a jelenben, ezek a tetoválások észrevétlenül rántanak vissza méltatlan helyzetekbe és kapcsolatokba. Olyan helyekre, ahol már nincs dolgom, és nem akarok többé lenni.

Hónapokat töltöttem azzal, hogy kitaláljam: mi az, amivel elfedhetném azt, ami zavar. Vannak ötleteim – ahogy mindig vannak, ha tetoválásról van szó –, de valahogy egyik sem az igazi. Bármit is képzeltem a meglévő minta helyére, egy kicsit mindig úgy éreztem magam, mint amikor a monoklimat próbáltam lealapozni, én viszont már nem akarok elrejteni semmit. Nem akarom, hogy ott legyen, hogy a testemen, a testemben maradjon. Kerüljön ki a bőröm alól, aminek már nincs helye ott.

Felettem a neon világít élesen, a lézer rövid villanással hatol a bőröm alá

Lehetne ez egy újjászületés képe is: minden nagyon steril, fehér, világos, csak a ruhám feketéllik a szobában – épp, ahogy a festék a bőröm alatt. Néhány perc az egész folyamat, a testem ég, mint amikor sütés közben ráfröccsen a forró olaj. De ez nem hagy nyomot, épp ellenkezőleg: tisztít és gyógyít.

A festéket apró pigmentekre robbantja a sugár, olyan aprókra, amiket a sejtjeim már könnyedén el tudnak szállítani onnan. A testem gyógyul, és gyógyítja a lelkemet is. Kihányja magából, aminek belül már nincs helye. 

A kezelés végeztével jégzselét nyomunk a felületre, időpontot egyeztetünk, hat hét múlva jöhetek megint, addig az immunrendszerem teszi a dolgát. A fájdalom nem szűnik, sőt, néha még a hideg is kiráz, annyira lángol a terület. De nem emiatt sírok. A megkönnyebbülés tör utat magának, a nyirokrendszerem a pigmentekkel együtt szállítja el a csalódást, a fájdalmat, a gyászt is.

Hogy mi az, ami örökre nyomot hagy rajtam? Nem tudom. De azt igen, hogy van, amit már nem viszek tovább.

Mózes Zsófi