Hogy tudjátok, mennyire kellettetek az utóbbi 11 évünkbe – Búcsú a Margaret Islandtől

–

Szia, Viki!

Gondolom, más se hiányzik az elmúlt hét után, mint egy kiadós bőgés. Maradtak még könnyeid? Nem tudtam ott lenni a búcsúkoncerten, úgyhogy arra gondoltam, megírom, amit szóban akartam elmondani. (Baromság: nem tudtam volna, mindketten tudjuk. Artikulálatlan zokogás lett volna belőle. Így meg legalább Bálint és Kristóf is elolvashatja. Mert nekik is ugyanannyira szól.)

Szóval el akarom mesélni, hogyan zártam örökre a szívembe a Margaret Islandet, mert ez még a történethez tartozik. Ami ugyan nem végtelen ezek szerint – de lehet, hogy mégis az. Nézőpont kérdése. Szóval visszamegyünk pár évet az időben: Debrecen, Campus Fesztivál. Délutáni forróságban rohanok egyik helyszínről a másikra, folyik a víz mindenemen, loholok, jegyzetelek, fotózok – írom a CAMPUS 15 könyvet, pontosabban gyűjtöm az anyagot az íráshoz.

Ti meg épp felléptek a Nagyszínpadon. Valójában nincs dolgom a koncerttel, csak áthaladok (és őszintén: rohadtul nincs kedvem a tűző napon álldogálni), de megszólal a Veled minden, és mellbe vág egy érzés. Pontosabban sok érzés, egy csomó, az összes: abban a szikrázó debreceni délutánban valahogy kiszakadt belőlem az utóbbi öt évem minden fájdalma és nehézsége, amit akkor már a gödör széléről tudtam nézni. Halál, betegség, bántás, összeomlás, árulás.

Ott volt benne az erő, amivel kimásztam mindebből: valamiféle furcsa, hálával vegyes tisztelet önmagam iránt. Hogy tényleg itt vagyok, ülök a gödör szélén, és bírom, megyek, viszem magamat, írok, könyvet írok, hát ki gondolta volna ezt néhány hónappal korábban? Ki gondolta volna, hogy egyszer csak kisüt a nap? És ma már tudom, azon a debreceni délutánon még csak sejtettem: ott volt bár bennem a szerelem, kiömlött rám a vízfesték.

Viki, hát azon kaptam magam, hogy odamágneseződtem a színpad elé, és teli torokból, bőgve éneklem, hogy ilyen jó még sose volt. 

És tényleg nem: a Ködszínház víztükre a színpad mögött összeért a kék éggel, az estéink a fesztiváldélelőttjeinkkel – úgy éreztem, soha nem volt még igazabb semmilyen dal életemben, mint akkor, ott ez. 

Aztán, amikor a könyvet tördeltük, beleraktuk a fotót a lábadról – egy korábbi koncertről, de akkor már mindig ez a pillanat jutott eszembe rólad, és esküszöm neked, még a lábadat is kedveltem, pedig akkor még nem is ismertük egymást. Ne röhögj, tudom, hogy most nagyon röhögsz, de hát épp a Popfilter LIVE-ban mesélted el pár évvel később a Campuson, hogy a lábad és a neved önálló életre kel olykor, és kabarétréfaszerű jeleneteket okoz. Hát, a könyvben egy egész fotógaléria épült rá. Pedig egyikünk sem lábfetisiszta. 

El akarom még mesélni azt is, Viki, hogy amikor a Margaret Island tizedik szülinapja kapcsán együtt töltöttünk egy napot (mármint a zenekarral, még mielőtt valaki valami szaftos spinoffot sejtene itt), akkor nem csak úgy a hatás kedvéért írtam a riportba, hogy jó a közeletekben lenni. És itt érkeztem el levelem érdemi, objektív részéhez. Hogy olyanok vagytok, akikkel jó. Színpad előtt és a backstage-ben is.

Veled példálózom, de a fiúkra is igaz: egy kedves szó, egy mosoly mindig belefér, mindig jön magától. Ha téged kellene egy képben felidéznem, akkor úgy írnálak le, hogy jössz, suhansz, sietsz valami színesben, bámulatos sminkkel (vagy fellépni mész, vagy onnan jöttél), és olyan őszinte kedvességgel borulsz az ember nyakába, hogy attól neki egész nap fülig ér a szája.

Azt hiszem, nem értékeljük eléggé ezt: a kedveset, a napsütésest, a nem agyoncikornyázott dolgokat. Ez a legfontosabb, amit a Margaret Island adott nekünk: egy olyan időszakban, ahol a mögöttes jelentésnek is mögöttes jelentése, a hátsó szándéknak is hátsó szándéka van, megmutattátok a lopott pillanatok derűjét.

Hogy néha elég, ha kék az ég vagy esik ránk az eső, mert ha befelé figyelünk, ott már születik (vagy épp lezárul végre) valami. Hogy olykor nem árt mezítláb sétálni kicsit az életünkben, megállni egy nem betervezett koncert előtt, és hagyni, hogy jöjjön a lelkünkből, aminek jönnie kell. 

És ennek a derűnek, ami körbevesz benneteket, ereje van, Viki. Nem vagyok naiv. Tudom, hogy ennyi év alatt mennyi meló, mennyi önfeláldozás kellett ebbe a derűbe. De épp ezért akartam elmondani ezt az egészet nektek. Hogy tudjátok, mennyire kellett ez, kellettetek ti az utóbbi tizenegy évünkbe. Köszönjük. 

És most légyszíves, dobjál be valami kretén poént, ahogy szoktál, mert már én is bőgök. 

Csepelyi Adrienn