–

Lábas Vikivel – több hét esőzés után – az első tavaszi, napsütéses reggelen találkoztunk. Mintha csak ő hozta volna meg magával a jó időt, frissen, üdén, vidáman, tele élettel és energiával vágtunk neki a fotózásnak és a beszélgetésnek. Bár néha bosszantja, ha a külsejét dicsérik, nem véletlenül lett ő sorozatunk első szereplője. Viki magas, csinos, légies, világító kék szeme van, rengeteg haja, a bőre csak úgy ragyog. De ő nem csak kívülről szép. Egy határozott nő, aki olyan értékeket vall, olyan gondolatokat képvisel és közvetít is a zenéje révén, amelyek belülről is páratlanul széppé teszik.

Krajnyik Cintia/WMN: Mit jelent számodra a szépség?

Lábas Viki: Valami olyasmit, ami belülről fakad, ami a szellemi és lelki egyensúly külső megjelenése. Nekem például ehhez arra van szükségem, hogy sokat legyek a természetben, ki tudjam szellőztetni a fejem, és tisztulhassanak a gondolataim, jól aludjak, harmóniában legyek magammal és a környezetemmel, illetve minden reggel legyen alkalmam húsz percet jógázni és meditálni. Ez egy olyan mindsetet teremt bennem, amivel úgy tudok nekiindulni a napnak, hogy szépnek látok magam körül mindent, és belül én is annak érzem magam.

Nekem az a szép, ha valakin meglátom a belső értékeinek a kivetülését, és a személyisége, az értékei, a gondolatai megjelennek az arcán, a mimikájában, a mozdulataiban.

Számomra az emel ki valakit a tömegből, ha jól tud kommunikálni, nem irigykedik másokra, nem a negatív energiák mozgatják a hétköznapokban. Az egyéniség, a kisugárzás, ami szerintem fontos, és ami igazán gyönyörűvé tud tenni valakit.

K. C./WMN: Volt olyan élményed, hogy valakit nem láttál szépnek, de azáltal, hogy egyre jobban megismerted, megváltozott a véleményed?

L. V.: Ez lehet, furcsán hangzik, de már gyerekkoromtól fogva teljesen elképzelhetetlen volt, hogy egy nőre azt mondjam, ő nem szép. Férfiakkal kapcsolatban sokkal inkább előfordult, hogy valakinek a mentalitása vagy a viselkedése azt váltotta ki belőlem, hogy nem láttam szépnek, de számomra nem létezik „csúnya” ember. Csak emberek vannak különböző adottságokkal, genetikával, tulajdonságokkal és eltérő mennyiségű belső munkával. Persze olyan előfordult, hogy valakitől elsőre megijedtem, mert nagyon határozott egyéniségnek tűnt, aztán ahogy elkezdtünk beszélgetni, jobban megismertem, meglágyultak a vonásai. De igyekszem előítéletektől mentesen élni az életem.

K. C./WMN: Ha már a gyerekkorodat említed. Milyennek láttad az anyukádat, a nagymamáidat, mi volt számodra a legszebb bennük, amikor kicsi voltál?

L. V.: A nagymamámban most is azt látom a legszebbnek, hogy végtelenül természetes. Sosem használt semmilyen kozmetikumot, nem festette magát, csodálatos bőre van, ami a mai napig ragyog. Anyukám ezzel szemben az igazi nagybetűs nő, aki nagyon ad magára. Rajta éreztem először parfümöt, neki is köszönhetem, hogy tizenkét éves korom óta ugyanazt a parfümöt használom, mert szerintem mindenkinek hozzátartozik a személyiségéhez, a szépségéhez a saját illata. Anyukám folyamatosan jár fodrászhoz, manikűröshöz, pedikűröshöz, kozmetikushoz, én azt hiszem, valahol a nagymamám és anyukám között vagyok ezen a tengelyen.

A természetesség felé húzok, de sokat tanultam anyukámtól, hogy miként fejezhetem ki a nőiességemet, ha szeretném.

Az évek alatt egyébként mindig azt a visszajelzést kaptam, hogy én reggel, ébredés után vagyok a legszebb, amikor nincs rajtam semmilyen smink. Bár szeretek sminkelni, amikor megunom, nagyon felszabadító érzés anélkül lenni.

K. C./WMN: Ha bőrápolásról van szó, hol helyezkedsz el nagymamád és az anyukád alkotta tengelyen?

L. V.: Igyekszem egyre kevesebb terméket használni, és elég szkeptikus vagyok, mindent elolvasok, tutorial videókat nézek, hogy miben mi van, mivel teszek a legjobbat a bőrömnek, de néha beleesem az impulzív vásárlás csapdájába. Valószínűleg ez is a korral jár, igyekszem egyre tudatosabban ápolni a bőröm, a kiválasztott termékekkel, kozmetikussal és belülről is. Jelenleg kétféle hidratálót, egy simát és egy fényvédőset, egy szemránckrémet és egy szérumot használok, és amióta vega vagyok, azóta látványosan javult a bőröm állaga és állapota, de az elmúlt időszakban jóval kevesebb sminket viseltem, a bőröm fellélegzett ennek köszönhetően.

K. C./WMN: Fonyódi lányként mit gondolsz a Balaton szépítő hatásáról? Én budapestiként minden nyáron alig várom, hogy amennyit csak alkalmam van, lent lehessek. Jobb a levegő, a csapvíz is selymesebb, valahogy az egész térség megszépíti az ember bőrét, haját, olyan energiát ad, ami a külsőnkre is hat.

L. V.: Nekem otthonról eljutni az iskolába mindig egy félórás séta volt a dombon keresztül. Hajnalban nagyon tiszta, párás a levegő, harmatos minden, picit mindig megizzadtam, mire beértem a suliba, aztán hazafelé ez az út kétórásra nyúlt, mert állandóan megálltunk, trécseltünk, nevettünk, hülyéskedtünk. Ennek szerintem tényleg szépítő hatása volt. Nekem egyébként is

hihetetlenül fontos a természet, a víz közelsége, azok az energiák, amelyeket ebből nyerek, ahogy megtisztítják, átmossák az embert. De a környezet mellett legalább ennyire fontos, hogy milyen emberek vesznek körül.

Fonyódon mindenki ismer gyerekkorom óta, és engem az is meg tud szépíteni, ha valaki rám köszön a piacon, és megkérdezik, hogy vagyok, vagy elmondják, mennyire büszkék rám, és örülnek nekem. Ezek az apró, szép gesztusok kimondhatatlanul fontosak. Nemcsak annak, aki kapja ezeket, hanem annak is, aki adja. Sokszor tapasztaltam nőknél és férfiaknál is egyaránt, hogy ötven-hatvan éves korukra az embereknek végérvényesen megjelenik az arcán mindaz, amit magukban, a lelkükben hordoznak egy életen át. Láttam már olyan nőt, aki negyvenöt évesen gyönyörű volt, és később is szépnek volt mondható, mégis, valahogy a ráncaiban, a megjelenésében egyszer csak a keserűség, a negatív energiák lettek hangsúlyosak, szembeötlők számomra.

K. C./WMN: Ebből viszont arra következtetek, hogy neked nem kell tartanod az öregedéstől… (mosolygok) Nem az a fajta ember vagy, akit a keserűség, az irigység jellemez.

L. V.: Remélem! (nevet) Igyekszem minden este úgy lefeküdni, hogy a szép dolgokra koncentrálok. Megtalálni a világban és magamban is azt, amiért hálás lehetek, amit szerethetek. Ez óriási klisé, de tényleg azon vagyok, hogy folyamatosan azokat a gondolatokat erősítsem magamban, hogy egyre szebb a világ, egyre szebb leszek én is, hiába öregszem, és változik például a fizikumom. Hiszem, hogy ezek a dolgok nagyrészt fejben dőlnek el, és erre igyekszem ráerősíteni a gondolataimmal. Arra figyelek, hogy mit eszem, mit iszom, hogy a mozgás, a meditáció és a természetes bőrápolás folyamatosan jelen legyen az életemben, és ez szerintem jobban kondicionál, mint a botox. Nem félek az idő múlásától, simán el tudom képzelni magam teljesen ősz hajjal. Ahogy pedig elkezdtem kicsit ráncosodni, azt is tudom élvezni, mert látom, hogy

olyanok lesznek a ráncaim, mint apukámnak és a nagymamámnak, és ha ők nem lesznek, ez a lenyomat akkor is rájuk fog emlékeztetni a saját arcomon.

K. C./WMN: Előfordult, hogy tehernek élted meg a saját szépségedet? Sok előny, de negatív prekoncepció is jár ezzel.

L. V.: Nyilván jólesik, de valahol bosszant, amikor a külsőmet dicsérik, mert egy olyan adottság, amit az ember nem tud befolyásolni. Persze, tehet érte, de alapvetően az, hogy milyen génekkel születsz, milyen magas vagy, milyen az alkatod, a bőröd, a hajad minősége, rajtad teljesen kívülálló tényezők. Amikor bókolnak, hogy milyen szép kék a szemem, mindig elmondom, hogy a gyártó érdeme, hiszen apukámtól örököltem, semmilyen ráhatásom nincs. Az óvodából rémlik az első élményem, amikor egy óvó néni kitüntetett a figyelmével, mert szép, szőke, törékeny, hófehér bőrű kislány voltam, aki jól is viselkedett, és ez nekem nagyon rosszulesett, és esik a mai napig, ha ilyen élményem van, mert nem érzem igazságosnak, hogy előnyökhöz jutok kizárólag a külsőm miatt. Szociálisan érzékeny figura vagyok, és egy ideális világban mindenkit egyenlő bánásmódban kellene részesíteni, a megjelenésétől teljesen függetlenül. Részben ez az oka annak, hogy nincs jó testtartásom, ugyanis, ha belépek valahova, és úgy érzem, minden szem rám szegeződik és kivételeznek velem, egyből kicsit összehúzom magam.

K. C./WMN: Akkor nem is nagyon tudod kezelni a bókokat?

L. V.: Azokat a bókokat szeretem, amelyeknek van értelme, amelyek mélyről jönnek, amelyek mögött tényleg figyelem húzódik. Az üres, levegőbe pufogtatott dicséretek idegesítenek, vagy nevetek rajtuk és kifigurázom őket. Állandóan fiúkkal vagyok körülvéve, szóval ez nem ritka. (nevet) De ha valaki őszintén, intelligensen tud bókolni, azzal nagyon le lehet venni a lábamról. Korábban sokkal szégyenlősebb voltam, és mindig megpróbáltam megcáfolni, ha valaki valami kedveset mondott. Mostanra megtanultam ezeket kezelni, és kifejezetten

hiányolom a bókokat. Nem szeretnék általánosítani, de az a benyomásom, hogy a magyar férfiak nagyon ritkán dicsérik a nőket, vagy legalábbis úgy igazán, ami a lelkünkig hatolna.

Az utóbbi időben mintha megfordult volna a nemek közötti dinamika, és a férfiak azt várnák, hogy a nők küzdjenek értük. Én nagyon nem így működöm, ebben azt hiszem, elég konzervatív vagyok. (nevet) Pedig egy férfi annyit tud emelni egy nőn. Ha szívből jön a figyelem, a gondoskodás, az olyan női energiákat képes felszabadítani, amitől falak omlanak le, és nem létezik lehetetlen. Ebből az áramlásból pedig mind a két fél csak nyerhet. Ezt hiányolom mostanában.

K. C./WMN: Bár ez a jelenség, amit említesz – és amivel egyet is értek –, a Covidtól független, de segíteni biztos nem segített rajta. Előadóművészként hatványozottan tapasztalhattad meg a saját bőrödön, hogy a vírus hogyan lehetetlenített el mindent, ami korábban normális volt, szakmailag és a magánéletben is. Ezt hogyan viselted?

L. V.: Hát, ha tényleg szó szerint kérdezed, az, hogy a maszk mit tett a bőrömmel, azt inkább hagyjuk, olyan bőrhibák jelentek meg az arcomon, mint még soha! (nevet) De egyébként nekem elképesztően nagy szerencsém volt, tavaly márciusban leköltöztünk a zenekarral Fonyódra, és a mai napig ingázunk. Jót tett, hogy kiszakadhattam a fővárosból, és lényegében egy alkotófolyamatként fogtuk fel ezt a kényszerpihenőt. Igyekeztem minden napban valami pozitívumot találni, egy kirándulást, egy fagyit, a kutyasétáltatást, bármit, és ennek köszönhetően viszonylag jól jöttem ki ebből az időszakból. Sok mindent segített letisztázni magamban, hogy kik azok az emberek, akikkel szeretném körülvenni magam, hogy hogyan szeretek igazán dolgozni, alkotni. Nyilván anyagilag mindannyiunkat megtépázott ez az időszak, de hálás lehetek, amiért „csak” ennyi veszteség ért. De végre beindul a szezon, megint színpadra állhatunk, és nagyon várom, hogy újra találkozhassak a közönséggel.

K. C./WMN: Van különbség a hétköznapi Lábas Viki megjelenése, és aközött, aki kilép a színpadra, akár tízezer ember elé?

L. V.: Elvileg nincs. Bár olyan régen léptünk fel, hogy kicsit el is felejtettem, mi történik ilyenkor, mit kell csinálni, vagy milyen érzés. Még nem fogtam fel, hogy visszatérhetünk. A stylistok, sminkesek, fodrászok, akikkel együtt dolgozunk, mind a barátaim, napi kapcsolatban vagyunk, ismernek engem, én pedig szeretem, ha rajtam élik ki a kreativitásuk.

Az a Lábas Viki, aki színpadra áll, ugyanaz az ember, akivel hétköznap, az utcán találkozhatsz,

viszont, ahogy kinézek, az már az ő munkájukat, művészetüket dicséri. Én imádok játszani, és amilyen hajjal, sminkben, ruhában ők felküldenek engem énekelni, ad egy plusz löketet, egy olyan attitűdöt, amivel szabadon játszhatok, úgy, hogy közben önazonos lehetek. Nem is tudok, és nem is akarok más lenni, annál erősebb és határozottabb személyiség vagyok. (nevet)

K. C./WMN: DTK-val már beszélgettetek tavaly arról (ITT), hogy a munkában végtelenül maximalista vagy. Ez mennyire van jelen, ha a külsődről van szó? Nem tűnsz olyan lánynak, akinek állandóan akörül forognának a gondolatai, hogy vajon tökéletesen áll-e a haja, a ruhája, és tetszik-e mindenkinek.

L. V.: Áh, ehhez túl lusta vagyok. (nevet) Én énekes vagyok, aki üzeneteket, gondolatokat közvetít, aki folyamatosan képezi a hangját, aki szórakoztat, aki megnevettet, aki mozog a színpadon. Nekem ez a feladatom, nem az, hogy úgy nézzek ki, mint egy szupermodell. Persze törődőm a külsőmmel, fontos, hogy jó kondiban legyek, és ne lihegjek a színpadon, adok magamra, mert jó érzés, amikor saját magamnak tetszem. De

nem célom, hogy mindenkinek megfeleljek és a tökéletes külső illúzióját kergessem.

K. C./WMN: Mit tanácsolsz azoknak, akik bizonytalanok a saját külsejükkel kapcsolatban?

L. V.: Nem tudok nagy megfejtéseket mondani, hiszen azért én is bizonytalan vagyok sok mindent illetően. De szerencsés vagyok, mert a külsőm soha nem töltött be központi szerepet az életemben, ám ehhez nyilván hozzátartozik, hogy jó géneket örököltem. Úgy tekintek magamra, hogy

minden, ami vagyok, az a felmenőim, az őseim hagyatéka, és így a tökéletlenségeimet is tudom szeretni, hiszen azok tesznek azzá, aki vagyok.

Csak ismételni tudom magam, én abban hiszek, hogy az őszinteség, a tisztelet, a tiszta gondolatok és érzelmek, a megfelelő környezet, azok a tevékenységek, amelyek töltenek, megszépítik az embert, ezzel tudunk a legtöbbet tenni a szépségünkért. A változástól pedig nem kell félni. Ha valami nem jó, akkor igenis fel kell állni, és tenni érte, hogy másképp legyen. Ez egyáltalán nem könnyű, de tényleg megéri.

Krajnyik Cintia

Képek: Csiszér Goti – Goti Photography