Mit tanul a gyerek a hibákból? Rajtad is múlik

–

„Elrontottad.”

„Nincs igazad.”

„Hatalmasat tévedsz.”

„Hogy-hogy nem érted?!”

„Úgysem tudod megcsinálni.”

„Ezt már mondtam százszor, de most sem érted.”

Gyerekkorodból talán ezen mondatok közül neked is ismerős lehet egyik-másik. Ha számodra fontos ember mondta, az érzés valószínűleg még most is éles tűként szúr beléd.

A felnőtt éned lehet, hogy már páncélt növesztett, és tudja, hogy hibázni természetes. De a gyermeki énedben sokszor még ott cintányérozik a szégyen, a kisebbrendűség érzése, és hurokként tekeredik a nyakad köré a szorongás a „nem vagyok elég jó” félelmével együtt. 

„Oké, de én is ezektől a mondatoktól lettem erősebb, mert „csakazértis” megmutattam, hogy tudom” 

– mondhatod erre. 

Fejlődtél, kitoltad a komforthatárodat? Megtanultad helyén kezelni a kritikát és a kudarcot tanulópénznek venni? Őszintén örülök, ha így van – bárcsak a legtöbb felnőtt úgy reagálna, mint te.

De a gyomros pillanatában valószínűleg az elszántság mellett motoszkált benned még valami. Mondjuk azt érezted, hogy megnyílt alattad a föld – pláne, ha attól kaptál kemény kritikát, akinek adsz a szavára.

Pontosan ez a nevelésnek is a legkényesebb területe: hogyan beszélsz a hibáidról és kudarcaidról, és hogyan reagálsz a gyereked hibáira és kudarcaira?

A kettő gyakran összefüggésbe hozható egymással, hiszen a gyereked kétféleképpen fogja a saját hibáit és kudarcait kezelni: 

1) ahogyan rajtad látta és
2) ahogyan te reagálsz az ő hibáira és kudarcaira.

A különbség közted és egy gyerek között azonban hatalmas, ugyanis az idő valószínűleg páncélt font a lelked köré (és persze közben felnőttél).

Azt szintén el kell ismernünk, hogy egy rosszabb jegy, kihagyott ziccer vagy tökéletlenül körbevágott pillangóra tett szúrós megjegyzés nemcsak az egót rombolja (amire minden életkorban ráfér a szelídítés), hanem az énképet és az önbecsülést is.

Igazad van, ha eszedbe jut az a szituáció, amikor azért maradtak el az eredmények, mert a gyereked nem adott bele apait-anyait – de ilyenkor sem ajánlom, hogy a fenti mondatok valamelyikével próbálj rávilágítani, hogy több van benne. Egyrészt azért, mert mindegyik egyfajta végleges vereséget sugall, másrészt ebben az életkorban sérülékeny és képlékeny az önkép és jövőkép, ezért az igyekezet turbó fokozaton pörög, míg a kisebbrendűség készenlétben várja, hogy felszínre törjön. (Extrém esetben hosszú távon szorongásba torkollhat a folyamat.) 

Helyette (akár a legjobb tudását adta bele a helyzetbe, akár nem) a következő párbeszédet vidd végig vele. 

1. Megérted, nyugtázod a helyzetet és a reakciót. Induljon a beszélgetés azzal, hogy a gyereked megérzi, hogy értékes, függetlenül az eredménytől! De ne ragadj le annál, hogy „legalább próbálkoztál”, hanem mutass rá, mit csinált konkrétan. Például „Láttam, hogy sokat ültél a feladat felett, és nem adtad fel, még akkor sem, amikor nehéz volt. Ez nagy dolog.”
2. Segítsd, hogy a gyereked maga is ránézzen a folyamatára, mit próbált ki, mi működött, mi nem! Például „Mi volt az a rész, ahol elakadtál? Mit próbáltál megoldásként? Van valami, amit legközelebb másképp tennél?”
3. Emlékeztesd, hogy a sebezhetőség erény és nem gyengeség (például azzal, hogy előtte is sebezhetőnek és nem tökéletesnek mutatod magad)! Így felnőttként nagyobb eséllyel mer belevágni a kisebb-nagyobb céljai megvalósításába. 
4. A beszélgetés végén mindig legyen jövőorientált, bátorító a lezárás. Ne a hibát takard el, hanem a következő lépéshez adj neki erőt. Az önkritika és az önutálat erősítése helyett mutass rá az értékeire és fogadtasd el őket! A szégyen szőnyeg alá söprése helyett beszéljetek egyenesen a helyzetről. Nem lett kitűnő a bizonyítvány? Bumm, legközelebb jobban odateszi magát. (Az is szuper, ha elmesélsz egy szituációt, amikor szégyellted magad, tévedtél vagy nem sikerült valami.) Bepisilt? Oké, a körülötte lévő felnőttek mindegyike bepisilt, amikor gyerek volt – aztán kinőtték. Egyébként is, egy ilyen helyzet nem „baleset”, ér nevén nevezni a dolgot, mert a „baleset” szóval akár tabusíthatod is az ilyen helyzetet. A gyereknek éppen elég kellemetlen maga a szituáció és a nedves ruha a bőrén, támogatást igényel (figyelmet, szeretetet). (A helyzet hátterében mindig kulcsfontosságú okok vannak egyébként, amit gyakran fontos szakértővel átbeszélni). 

Tanítsd meg arra, hogy a tökéletesség illúzió!

Először is hagyok egy jószándékú emlékeztetőt itt neked: a gyereke(i)d nem egy steril laborban nő(nek) fel, de egy filterekkel teli világban annál inkább, ahol mindenki más élete hibátlannak tűnhet számára. Ha te nem mutatod meg neki(k), hogy a valódi emberi kapcsolatok természetes része a hibázás, a tévedés és a megbeszélés, elveszed a lehetőséget, hogy megtanulja önmagát és másokat is elfogadni. 

A gyerekkori teljesítmények nagyban meghatározzák, hogy felnőttkorban hogyan kezeljük a ránk bízott feladatokat, azok elvégzését és a magát a teljesítmény folyamatát. A hibázás kezelése hatással lesz az önszabályozásunkra, az elsajátítási motivációnkra és a szorgalmunkra is egyaránt.

A motiváció egyik kulcsfontosságú eleme például, hogy elhisszük egy folyamatról, hogy van ráhatásunk, és nem a puszta szerencse miatt értünk el sikereket.

Azok az emberek teljesítenek jól hosszabb távon, akik nemcsak sikereket, hanem kudarcokat is átéltek, egyrészt, mert ezáltal megbecsülik a sikerüket, másrészt tudják, hogy azt ténylegesen a munkába fektetett energiájuk által érték el. Ha valamiért megküzdünk, és elhisszük a helyzetről, hogy azt valóban a munkánknak köszönhetjük, az formálja az énképünket, és erősíti a hitünket abban, hogy képesek vagyunk hatással lenni a dolgokra – jelen esetben saját magunk szabályozására. Mivel a tettünk ilyen pozitív hatással van ránk, legközelebb is szívesen fektetünk bele energiát.

A pszichológiában ezt elsajátítási motivációnak nevezik (vö. Józsa Krisztián kutatásai), vagyis annak az örömnek, amit maga a fejlődés és a kompetencia átélése ad.

Biztos vagyok benne, hogy eszedbe jut olyan helyzet, amikor egy sikerélmény után (például megtanultál valamit, amiről korábban azt hitted, hogy nem fog menni) rögtön kedvet kaptál ahhoz, hogy belevágj egy újabb feladatba vagy projektbe. És azt már még lelkesebben, még kitartóbban csináltad végig.

Gondolj csak egy egyszerű, hétköznapi példára: a sikeres matematika dolgozatodra vagy a zongoragyakorlásodra. Na ugye! Ilyenkor mások szorgalmasnak látnak minket, de belül tudod, hogy a kulcs az volt, hogy megtapasztaltad, hogy a befektetett energia tényleg hoz eredményt.

Ha ezeket már egyszer egy élethelyzetben átélted, akkor valószínűleg most bólogatni fogsz 

Carol Dweck, a Stanford Egyetem pszichológusprofesszora évtizedek óta kutatja, mi teszi a gyerekeket kitartóvá, motiválttá és sikeressé az életben. Arra mutatott rá, hogy a velünk született intelligencia önmagában nem elég, hanem sokkal inkább az számít, hogyan gondolkodunk a képességeinkről.

Dweck két fogalmat vezetett be, amelyek mára világszerte ismertté váltak: a „fixed mindsetet” és a „growth mindsetet”.

A „fixed mindset” azt jelenti, hogy úgy érzed, az intelligenciád és a képességeid adott dolgok, ezekkel csak születni lehet. Egy ilyen hitben élő ember úgy ismeri önmagát, hogy ha hibázik, az rögtön bizonyíték arra, hogy nem elég jó abban, amiben hibázott. 

Ezzel szemben a „growth mindset” arról szól, hogy minden tanulható és fejleszthető. A hibák és a kudarcok itt nem végállomások, hanem inkább ugródeszkák – segítenek abban, hogy legközelebb ügyesebb, tapasztaltabb, találékonyabb legyél.

Ez a különbség óriási hatással van arra, hogyan reagál a gyereked az élet kihívásaira

Ha „fixed mindsettel" nő fel, könnyebben feladja, ha valami elsőre nem sikerül. Ha viszont „growth mindsettel” gondolkodik, akkor bátrabb, kitartóbb lesz, és jobban bízik abban, hogy a gyakorlás előbb-utóbb eredményt hoz.

Dweck és kollégái ezt több kísérlettel is bizonyították.

Az egyik legismertebb az a dicséretkísérlet, amelyben kisiskolásoknak adtak egyszerű feladatokat, akik, miután elvégezték a feladatot, visszajelzést kaptak a felnőttől.

Az egyik csoportot az intelligenciájukért dicsérték („Nagyon okos vagy, biztos ezért sikerült.”), míg a másik csoportot az erőfeszítésükért („Nagyon keményen dolgoztál rajta, ezért sikerült.”). Ezután mindkét csoport sokkal nehezebb feladatokat kapott. Az eszükért dicsért gyerekek gyorsan elveszítették a motivációjukat, féltek hibázni, inkább könnyebb feladatokat választottak, hogy ne derüljön ki, hogy mégsem olyan okosak. Az erőfeszítésért dicsért gyerekek viszont kitartóbbak voltak. Bátrabban próbálkoztak a nehezebb feladatokkal, több megoldást kerestek, és jobban élvezték magát a kihívást is. A tanulságot biztos érted: ha folyamatosan azt sugallod a gyerekednek, hogy az értéke az okosságán múlik, a hibákat szégyenként élheti meg. Ha viszont a legtöbb esetben az erőfeszítést emeled ki nála, akkor megtanulja, hogy a hiba nem kudarc, hanem lehetőség a tanulásra.

Gondolj bele a hétköznapi helyzetekbe: amikor a gyereked olvasni tanul, és kétszer fordítva kanyarintja a kis bé betűt, nem az számít, hogy hibázott. Az a fontos, hogy energiát fektetett bele, és minden próbálkozással közelebb kerül ahhoz, hogy fejlessze a térorientációját. Ugyanez igaz a matekra, a járásra kisbabakorban vagy bármilyen készség elsajátítására. Azok a gyerekek, akik megtanulják értékelni a befektetett munkát, hosszú távon sokkal kitartóbbak lesznek.

Ez persze nem jelenti azt, hogy soha ne dicsérd meg az eredményeit – de mindig figyelj rá, hogy a legtöbb esetben a folyamatot, a fejlődést és a kitartást ismerd el! Mondd inkább azt: „Látom, mennyit gyakoroltál, és egyre szebb lesz a kézírásod”, ahelyett, hogy csak annyit: „Milyen ügyes vagy!”

A „growth mindset” ereje tehát abban rejlik, hogy felszabadítja a gyereket a tökéletesség kényszere alól. Megmutatja nekik, hogy a hibázni nem szégyen, hanem természetes része a tanulásnak. És ha ezt belülről megtanulja, akkor felnőttként is nagyobb eséllyel vág bele bátran a céljai megvalósításába, mert a kudarcot nem fenyegetésként, hanem természetes és értékes élményként éli meg.  

Szóval, ha legközelebb azt mondanád: „elrontottad”, próbáld inkább így: „ez most még nem sikerült, de együtt kitaláljuk, hogyan lehet jobban”!

Dweck egyébként az első empirikus eredményeinek publikálása (1998!) óta folyamatosan ennek a két mindsetnek a hatásával foglalkozik, és ő is árnyalta nemrég a tanítását. Egy évtizede jelentette ki, hogy a „growth mindset” nem csak az erőfeszítésről szól. Foglalkozni kell azzal is, hogy valami miért nem sikerült. Ilyen helyzetben számít az önreflexió, és az, hogy új stratégiákat próbáljanak ki már a gyerekek is, de az is fontos, hogy nyitottak legyenek (és ne szégyenként éljék meg) a másoktól való segítségkérést, ha elakadnak. 

„Beszéljünk arról, hogy mit próbáltál ki eddig, és mit próbálhatsz ki legközelebb!”

Ez az egyszerű kérés – első hallásra talán túl egyszerűnek is tűnik –, ám valójában az egyik legerősebb eszköz a fejlődés támogatásában. Amikor így fordulsz a gyerekedhez (vagy akár önmagadhoz), akkor a kudarcot nem végállomásként, hanem kiindulópontként értelmezed.

A mondat első fele, a „Mit próbáltál ki eddig?” reflexióra hív: arra, hogy a figyelmedet a folyamatra, a konkrét lépésekre irányítsd. Ilyenkor nem azt vizsgálod, hogy sikerült-e vagy kudarcot vallottál-e, hanem azt, hogy milyen erőfeszítéseket tettél, milyen stratégiákat próbáltál ki. Ez segít meglátni az értékét annak, ami már megtörtént még akkor is, ha az eredmény nem lett tökéletes.

A mondat második fele („…és mit próbálhatsz ki legközelebb?”) pedig a jövő felé nyit kaput. Itt jelenik meg a fejlődésorientált szemlélet lényege: mindig van következő lehetőség, új út, új módszer. Ez nemcsak a problémamegoldó gondolkodást erősíti, hanem azt a belső hitet is, hogy képes vagy tanulni, nyitott vagy változni és fejlődni.

Ez a kettősség (visszanézni arra, ami már megtörtént, és előrenézni arra, ami még lehetséges) az önreflexió alappillére. És ahogy Carol Dweck is hangsúlyozza, a fejlődésorientált gondolkodásmód nem arról szól, hogy mindig hibátlanul teljesítsünk, hanem arról, hogy (és hogyan!) tanuljunk a tapasztalatainkból.

Végső soron tehát ez a kérdés egy ajtót nyit meg: lehetőséget ad arra, hogy a kudarc ne a gyereked önértékelését csorbítsa, hanem a fejlődésének a motorjává váljon.

Jószándékú utóiratként hagyom itt: az intelligencia ajándék, a fejlődés képessége túlélési eszköz.

A fentiektől függetlenül természetesen lehetsz büszke a gyerekedre, és mondhatod neki azt is, hogy „Olyan büszke vagyok rád!" és azt is, hogy „Ugye, most nagyon büszke vagy magadra?!”. A helyzet és a gyereked igényének a mérlegelése most is rajtad múlik csak úgy mint az arany középút megtalálása ezekben a visszacsatolásokban. 

WMN szerkesztőség