Múmin-völgy varázsa: egy magyar meseíró útja a finn Naantaliba

–

Gyerekkoromban nem ismertem a múminokat, első találkozásunk pedig nem volt szerencsés: fiatal szülőként egy nyomasztó bábanimációba futottam bele. Onnantól abban a hitben éltem, hogy nem szeretem őket. 2020-ban feltűnt, hogy a „buborékomban” többen remegve várnak egy új Múmin-sorozatot. Az első epizódnak adtunk egy esélyt. A második pedig adott egy ritmust a napnak. A harmadikat már vártuk… és kezdetét vette a rajongás.

A pandémia kellős közepén valószínűleg fogékonyabbak is voltunk, nyitottabbak az átlépés lehetőségére egy másik világba, de a múminok olyat nyújtottak, amire nagy szüksége volt a lelkünknek.

Tove Jansson – (Fiala Borcsa is írt róla nemrégiben, korábban pedig Csepelyi Adrienn – a szerk.) – a Múmin-völgyben játszódó meséi közül az első, A múminok és a nagy árvíz 1945-ben jelent meg. Már az évszámból is sejthető, hogy a mesebeli lények lakta völgy egyfajta menedék, nemcsak az ott lakók, de a háború és a gyász árnyékában róluk olvasók számára is.

2020-ban, a világot alapjaiban megrengető koronavírus-járvány idején Múmin-völgy számunkra menedék volt, húsz perc kikapcsolódás a mindennapi szorongásból.

Múminmama ölelése

Egyszer felsóhajtottam: „Múminmama ölelésére vágyom”.

A kisebbik lányom előcibálta a varródobozt, és varrt nekem egy Múminmamát. Megdolgoztam érte én is, de tántoríthatatlan jószándéka felért egy öleléssel. Múminmamám apró, de feneketlen fekete retiküljével azóta is az éjjeliszekrényen őrzi az álmom, és sem ő, sem én nem gondoltuk volna, hogy egyszer – ráadásul épp a múminok nyolcvanadik születésnapján – Naantaliban kötünk ki.

Irány Múmin-völgy!

Márpedig így történt. A rajongás első fázisában fedezhettem fel, hogy léteznek múminparkok. Valószínű, hogy ezzel kapcsolatban is mondhattam valami ábrándosat, de ezt a vágyamat hamar elengedtem. 

Ehhez képest 2025. augusztus első napján Helsinkiben landolt a repülőgépünk, majd azon kaptam magam, hogy egyre hűvösebb fenyőerdők között száguldunk Naantali felé.

Kiderült, hogy a férjem gondosan megtervezett útiterve egész pontosan a szállásunkhoz közel eső parkolóig terjedt, hogy onnan hogyan is jutunk el a csalogató Oak House-ig, azt már homály fedi, így azt tettük, amit a filmekben szokás: elhagytuk a kocsit. És ahogy a filmekben szokás: ránk szakadt az ég.

Hőségrekord farmerdzsekiben

Öt perccel később bőrig ázva találtuk szembe magunkat egy kedves finn asszonnyal, aki a háza lépcsőjén ült, és olvasott (soha megnyugtatóbb látványt!). Ő volt az egyik házigazdánk, Maarit. 

Nem igazán értettem, miért hangsúlyozza, milyen praktikákkal lehet lehűteni estére a házat, hiszen fáztam.

Másnap kiderült, hogy Naantaliban is nyár van (bár a finn hőségrekordban én még simán felvettem a farmerdzsekimet). Úgy terveztük, hogy az első teljes napunkat akklimatizálódással töltjük. Bejártuk a környéket, és számomra külön ajándék, hogy elnézegethettem a szállásunk kertjét: kis parcellákra és sziklakertekre volt osztva, mintha mohos kövei és hatalmas páfrányai eleve apró lényeket várnának vendégül.

A várakozás estéje

Este különösen jólesett felolvasni a családnak a Tavaszi dal című mesét, amelyben Kószlászbóklász (Vándor) egy új dal megszületésére vár (ismerem jól ezt az érlelődést), és amelynek tájleíró sorai ezúttal egészen plasztikus valóságnak tetszettek (ismerem jól ezeket az árnyékos oldalakat, mohás helyeket).

„Ez az este a dal estéje – gondolta Kószlászbóklász. – Egy új dallamé, amelynek első része a vándorlásról szól, a második a tavasz utáni vágyakozásról s a vége valami mindent elsöprő, varázslatos érzés a magányról, arról, hogy egyedül kószálhat, és senki sem háborgatja.”

Magic!

És eljött a vasárnap. Izgatottan ugrottam ki az ágyból, a többiek annyira nem iparkodtak, hiszen a park csak 11-kor nyit. Hogy sikerült-e 11 előtt elindulnunk? Nem. Hogy veszekedtem-e a végtelen lassúsággal készülődő kamasszal? Nem… Úgy voltam vele, hogy ünnep van, úgyhogy ez egyszerűen nem történhet meg. Valahogy csak megérkeztünk a Naantali óvárosát Kailo szigetével összekötő hídig.

A hídon átérve még egy bejáraton kellett átjutnunk, ahol kaptunk egy „magic” karszalagot, amit a nagylány rögtön felcsatolt a többi karkötője közé. Moominworld térképét már jó előre többször átböngésztem, igyekeztem kitalálni a praktikus útvonalat – hogy aztán azonnal a shopban kössünk ki…

Tudtam, hogy a legfőbb attrakció a térképen a 28-as számmal jelzett objektum, a Múminház. De már nem volt a kezemben a térkép, ahogy az irányítás sem. Csak a vágy, hogy ne menjünk be túl hamar, ám ne is szalasszuk el az aprólékos felfedezés lehetőségét.

A sóvár halogatás jegyében kisebbik lányommal vidáman „bebörtönöződtünk” a rendőrőrsön, aztán mindannyian megnéztük Múmin házát (ami nem azonos a Múminházzal).

Ez nem az az ünnep

A nagyobbik lányom bár Mafli feltűnését mosollyal nyugtázta, az arckifejezéséből láttam, hogy számára ez nem az az ünnep, ami számomra. Nem sokkal később meg is kérdezte, nem mehetne-e inkább vissza a szállásra. Nagyon fájt igent mondani, de értelmetlen lett volna marasztalni. A varázskarkötőt elkértem tőle: láttam, nem szívesen adja. Sajnáltam, hogy megfosztom tőle – bár később, használva a varázslatot, bolondságnak tűnt volna nála hagyni.

A varázslat… Hát, az majdnem szertefoszlott. Keserűséget éreztem, ahogy hármasban maradtunk a Múminházban. Gombóc volt a torkomban, és azt hiszem, ha Múminmama mesés konyhájában és pazarul megterített asztalán valódi ételek sorakoztak volna, akkor sem tudtam volna lenyelni egy falatot sem.

Még itt, a földszinten kipróbáltuk a varázskarkötőt: beindítottuk vele a nagy állóórát. Egy emelettel följebb egy telefont lehetett vele csörgésre bírni.

Nagyon szeretem, ha fel lehet venni a kagylót, és jön a meglepetés, de a kisebbik lányom fancsali arcát látva gyanítottam, hogy erre a hívásra nem fog sor kerülni… És akkor kifakadtam. Hogy ilyen tényleg csak egyszer adatik meg az életben, a nagy mégis hazamegy, a kicsi meg csak múminburgerre vágyik… 

Álomszerű boldogság

Ezek után kiderült, hogy a kisebbik nem képtelen az örömre, és én is felülemelkedtem a keserűségemen. Bejártuk a múminházat, aztán odalent a kicsinek sikerült fotózkodnia a kedvencével, Bájocskával. Álomszerű boldogságban lebegtünk tovább.

Nem is mindig tudtam, merre járunk, csak mindenre rácsodálkoztam: milyen szép! Milyen ötletes! Mennyire gyerekbarát!

Snufkin’s Camp

Irányt váltottunk. És hol kötöttünk ki? Vándor táborhelyén! Mert igaz, hogy Vándor után nagyon lehet vágyódni, de azért azt nem teszik meg a gyerekekkel, hogy ne lehessen találkozni vele.

Fura, hogy vele nem is akartam találkozni. Aztán mégis ott álltam remegő térddel a nagyon fiatal Vándor előtt, és táskámból előkapva A láthatatlan kisgyerek című könyvet, (amiről Csepelyi Adrienn is írt – a szerk.) azt rebegtem neki: I read about you yesterday. Meglepődve a borítóra nézett, aztán arról kezdett beszélni, hogy épp leszokóban van a pipázásról. Mindenkihez volt egy kedves szava. Nekünk pedig lett egy kedves fotónk, amit elnézve a családom megállapította: nahát, te tényleg boldog voltál!

Még jártunk barkácsműhelyben meg éppenséggel űrhajóval az űrben is, aztán eljutottunk a múminburgerig. Én még nem akartam enni: feltétlenül szerettem volna egy portrét Múminpapa fotóműhelyéből.

Sokat gondolkoztam, hogyan mondhatnám el közhelyek nélkül, milyen fantasztikus volt számomra ez a fotózás. Talán úgy:

ha van fényképezés, ami „ellopja a lelked”, ez épp az ellenkezője volt. Hozzátett valamit. 

Ezután én is ettem egy vegaburgert, és még gyorsan vettünk a nagylánynak is egy múminpalacsintát. Otthon örömmel fotózta majd falta be – nem tehet róla, hogy 2020 óta eltelt öt év, és ő igencsak megváltozott ennyi idő alatt. Ez a dolga neki.

Óváros és új kalandok

Másnap az óvárosban sétálva dolgoztuk fel élményeinket. Jártunk a kolostorban, amelyet 1443-ban építettek Szent Brigitta tiszteletére, és amely köré a várost építették.

Naantalit, majd később Finnországot is a hátam mögött tudva, mi más járt volna a fejemben, mint az egyik szám a Moominvalley-soundtrackről: a Home. Nem annyira a hazatérésről, mint inkább az otthonra találásról szól ez a dal, amelynek minden sora illett a keserédes búcsúhoz.

Csordultig volt a szívem hálával, hogy ilyen csodában lehetett részem. Mint egy valóra vált gyerekkori álom, még ha gyerekkoromban nem is ismertem a múminokat.

P. S.: Újranéztem a Tove Jansson életéről szóló filmet, újraolvastam A láthatatlan kisgyerek meséit, esténként le-leülünk a 2020-ban megismert rajzfilmsorozathoz, és feltett szándékom megnézni a régebbi sorozatot is, amelyet sokan kihagyhatatlan klasszikusnak tartanak. Nem a rajongás, és nem is a maximalizmus vezérel, inkább egyfajta tiszta öröm, amellyel Múmin-völgyet és úgy általában a kerek mesevilágokat ünneplem.

WMN szerkesztőség