Csepelyi Adrienn: 5 tárgyam, 5 történetem

–

1. Idegenbeli Liverpool-mez

Az első tárgyammal kapcsolatban nagyon könnyű dolgom volt: a Proust-kérdőívemben és a Te+én karácsonyi különszámában is elárultam, mi a legbecsesebb tárgyi tulajdonom. Igen, ez az idegenbeli, 1997–1998-as Liverpool-mez, életem első Liverpool-meze. A Belemenés című regényemben egy teljes fejezet szól róla és a mezekhez fűződő megszállott viszonyomról. Aki esetleg eddig még nem hallott róla: 1996 óta mániákusan szeretem a futballt. Elképesztő, mennyi baromságot követtem el életemben a foci miatt, tulajdonképpen még a magam számára is megdöbbentő volt látni az elkészült kéziratot, amelyben elmesélem a legemlékezetesebbeket.

Ez a mez Nyíregyházán, egy turkáló kirakatában várt rám 2003-ban. Úgy tudtam megvenni, hogy tíz forintom maradt azon a héten költőpénznek, de úgy voltam vele, éhen csak nem halok, a koliban esténként mindig raktak ki maradék kenyeret az éhező gyerekeknek (nem viccelek).

Szerintem ez a futballtörténet legszebb meze, és a csapat egyik idei szerelése épp ezt idézi fel, úgyhogy még apropója is van! Néhány éve Bogdán Ádámtól kaptam egy gyönyörű szép hazai Liverpool-mezt is, amit aláíratott Salah-val. Nyilván az egész mezgyűjteményemet imádom, ez a krémszínű viszont mindig különleges helyet foglal el a szívemben.

2. Kis Judit képzőművész objektje

Ez az objekt az íróasztalomon áll, és nagyon gyakran kapom magam azon, hogy nézegetem, ha épp nem jön az ihlet. Különleges műtárgy:

első ránézésre egy fura tégla, de mindenféle fényben máshogy néz ki, és mindenkinek más jut eszébe róla. Van, aki sziklás tengerpartot, más hegyi tavat lát benne. Mindig nagy a csodálkozás, ha valaki vendégségbe érkezik hozzám, és megvilágítom neki az objektet egy erősebb lámpával. Varázslatos.

És elárulom, én miért szerettem bele Kis Judit műtermében azonnal: én a házunk előtti folyót, a Szenkét látom benne. Ha belenézek, olyan, mintha visszarepülnék a gyerekkoromba, ülünk a barátainkkal a parton egy álmos vasárnap délután, lógatjuk a lábunkat a vízbe, és arról beszélgetünk, hogyan kellene kifognunk azt a két óriási harcsát, aminek az árnyékát láttuk tegnap. (Sosem sikerült kifognunk.)

3. Egy másik fiatal művész alkotása

Ez is egy nagyon fontos műalkotás: keresztlányom, Hella rajza, négyéves volt, amikor megajándékozott vele. A címe: „Ez te vagy, Addijen, ahogy kapod a szívecskéket”. Elég ránéznem, és már mosolygok is.

4. A kincsesdobozom

Rendben, ez kicsit csalás. De van egy dobozom, amelyben a számomra fontos apróságokat őrzöm. Meccs- és múzeumi belépők, repjegyek, fesztiválkarszalagok, a munkám során kapott belépőkártyák, akkreditációk, préselt növények fontos helyekről, pici cetlik szívmelengető üzenetekkel. Utazások, nyaralások, fontos feladatok és a felhőtlen szórakozás lenyomatai. Ott van benne az első WMN-es karácsonyon DTK-tól kapott ajándékkísérő éppúgy, mint néhány olvasói levél az utóbbi 13 évből vagy épp egy maréknyi konfetti a Liverpool Európai Szuperkupa-győzelméről az isztambuli Besiktas-stadionból.

Azt hiszem, ennél a doboznál semmi nem ad teljesebb képet rólam.

A luzerni komolyzenei fesztivál belépői békésen megférnek a Sziget vagy Glastonbury karszalagjai mellett. Benne van egy, azóta már elhunyt szomszédom karácsonyi üzenete és az UEFA-konferencia névtáblája, szívemnek kedves munkatársak firkálmányai és már megszűnt szórakozóhelyek karszalagjai, térképek városokból, ahol jó volt lenni és apróságok azoktól, akikkel jó volt lenni. Hotelek kulcskártyatartói, belépők mindenféle sportágak mindenféle meccseire, penyigei vonat- és külföldi metrójegyek, cetlik opera-előadásokról és különféle fellépésekről – biztos vagyok benne, hogy az életem szereplői erősen meglepődnének, ha tudnák, mennyi mindent őrizgetek. Egyszer majd (ez a tervem) rendszerezem őket valamilyen szisztéma szerint. De lehet, hogy a szisztéma ez esetben maga a doboz.

5. A kedvenc gyerekkori könyvem

Több, számomra nagyon fontos tárgyat őrzök a nagyszüleimtől, de ennek igen kalandos története van. Merthogy ez csak áttételesen az, ami, de közben pedig mégis. Kisiskolás koromban kaptam nagypapámtól Tove Jansson A láthatatlan kisgyerek című kötetét, ami elsőre elég fura olvasmánynak tűnt, de aztán olyan mértékben beszippantott, hogy meghatározó lett egész további életemre. Egyrészt ennek köszönhetem örökké tartó rajongásomat a múminok csodálatos világa iránt. Vagy tíz éve elutaztam a finnországi Turku mellé, Naantali szigetére, ahol felépítették Múminvölgy életnagyságú mását – elmondhatatlan élmény, mintha belecsöppennél Jansson könyveibe! 

A papámtól kapott kötetet minden költözésemkor vittem magammal, ám egyszer valaki lenyúlta tőlem. (Hadd ne fejtsem ki, mit gondolok a kölcsönvett, de vissza nem adott könyvek témaköréről…) Éveken át kutattam minden létező antikváriumban ezt a kötetet, mígnem egyszer jött az értesítés, hogy az előjegyzett könyvemből előkerült egy példány. Le is csaptam rá azonnal, jó drágán, hiszen nyilván sokan vadásztak rá ugyanígy. Hazahoztam a könyvet, felraktam a polcra nagy boldogan – aztán meg is feledkeztem róla. De mivel éveken át ki voltam hegyezve arra, hogy mindenhol ezt figyeljem, azonnal lecsaptam rá, amikor pár hónappal később újra megjelent egy belőle egy antikváriumban. Igen. Elfelejtettem, hogy már megvan. Szóval megvettem újra – ugyanolyan méregdrágán. Aztán elajándékoztam valakinek, aki nagyon közel állt hozzám.

Nagypapámmal haláláig afféle kétszemélyes olvasóklubot vezettünk, tőle kaptam a könyvek szeretetét és tiszteletét. Bárcsak megélhette volna, hogy megjelent az enyém! Nyilván ő ismert a legjobban, pontosan tudta, hogy A láthatatlan kisgyerek a tökéletes ajándék nekem. A kedvenc novellám a kötetből A böhöli, aki szerette a csendet. A történet egy vidámparkban dolgozó lényről, egy böhöliről szól, aki hűségesen elvégez minden rá kirótt feladatot (olykor ki is használják a lelkiismeretességét), de valójában iszonyúan fárasztja a nyüzsgés, így aztán, amikor egy árvíz elviszi a vidámparkot, ő nyugdíjba vonul. És ekkor varázslatos dolog történik: a környékbeliek rájönnek, mennyire nem jó az élet a vidámpark nélkül – az pedig mennyire nem működik a böhöli nélkül.

A vége különös hepiend: van is vidámpark, meg nincs is, nyugdíjas is a böhöli, és nem is. De az életben először a böhöli szabályai szerint mennek a dolgok, és ez engem már gyerekkoromban is végtelen megelégedéssel töltött el. Hát még ma!

Olyannyira, hogy aki belép a lakásomba, a galériafalam kellős közepén ennek a novellának a zárójelenete fogadja egy hatalmas, színes, meseszép Tove Jansson-nyomaton. Most, hogy mindezt leírtam, leesett: a böhöli, aki szerette a csendet (de a vidámparkot is, tiszta szívből), én vagyok.

 Csepelyi Adrienn