–

Az élet mindig váratlanul omlik össze. Mindenkié. Én is másra készültem, más terveim voltak. Éppen elvégeztem egy képzést, gyakoroltam, gyűjtöttem az ügyfelek visszajelzéseit, marketingkihíváson vettem részt, újraépítettem a honlapomat, készültem arra, hogy otthagyom a munkámat, ami csak a megélhetést szolgálta. Vártam, és tettem érte, hogy végre kinyíljon egy normális, boldog élet kapuja.

De nem… Helyette jött egy e-mail, egy fényképpel és egyetlen mondattal.

Mint egy villám, úgy hasított bennem végig a felismerés: apám. Ha arra képes volt, amit a fénykép bizonyít, akkor bizony az is igaz lehet, amit kamaszkorom óta gyanítok: tett velem valamit. Valamit, amire nem tudok, de még valószínűbb, hogy nem akarok emlékezni.

Szédülni kezdtem. A telefonért nyúltam, és sorra hívtam mindenkit, aki csak eszembe jutott, aki a maga módján megerősítheti vagy megcáfolhatja a gyanúmat. 

Megnyugtató válasz sehonnan sem érkezett, csak az émelygés erősödött bennem hányingerré. Aztán elöntöttek az emlékek. Nem azoké, amik kétéves koromban történtek velem, hanem a kamaszkorom emlékei. Hogyan éreztem apám iránt, milyen mélyről gyűlöltem és undorodtam tőle, mennyire rettegtem, ha csak kis időre is kettesben maradtam vele. Hogy milyen gusztustalan, visszatérő álmaim voltak, amiktől napokig hányingerem volt, és hogyan teregettem úgy a frissen mosott ruhákat, hogy az ő alsógatyái véletlenül se érjenek a bugyijaimhoz.

Nem értettem, hogy miért. Csak jött, valahonnan mélyből, zsigerből.

Sokszor azt gondoltam, hogy könnyebb lenne meghalni. Vagy apámat megölni. Úgy éreztem, kettőnk számára kicsi a Föld, egyikünknek mennie kell. Egyszer meg is próbáltam: méhet tettem az udvaron felejtett sörébe, remélve, hogy amikor újra iszik belőle, lenyeli, és a fullánk úgy szúrja meg a torkát, hogy… na, de nem részletezem. A lényeg, hogy ő nem halt meg, és én így nem lettem gyilkos. Csak kicsit csalódott. De megbánni azóta sem tudtam a tettemet, mert ez egy fontos lépés volt. Az első próbálkozásom, hogy kitörjek a kegyetlen, alkoholbűzös zsarnoki uralma alól.

Eszméletlen mennyiségű energiát emésztett fel, hogy az iránta érzett gyűlöletet elfojtsam magamban. Az a vágyott kitöréshez sajnos kevés volt. Egyedül kevés voltam, és kétévesen megtanultam, hogy úgysem segít senki.

A legtöbb, amit tenni tudtam, hogy próbáltam felszínen maradni, tanulni, túlélni, hogy majd egyszer el tudjak innen menekülni. Boldognak lenni, kamaszként élni esélyem sem volt. Minden erőmet elvitte az életben maradásért folytatott harc.

Aztán jöttek az egyetemi évek, az összeomlás, a több hónapig tartó gyógyszeres kezelés. Párkapcsolati kudarcok: minden férfiban visszaköszönő apakép.

Végül pár év a béke szigetén: egy férfi, aki törődött velem, esküvő, építkezés, baba.

Szülés utáni depresszió. Válás.

Összeomlás, felállás. Végtelennek tűnő ciklikusság. De végre kinyílt egy kapu: út a mélyebb önismeret és az életemet átszövő összefüggések megértése felé. 

Újabb kudarcok, újabb összeomlások, de ezúttal már más fényben: kontextusba helyezték az életem eddig szétszórt darabkáit. Nőtt a megértés, az elfogadás, az erő, a remény, és az élni akarás. 

Egészen addig az e-mailig. Aztán teljes összeomlás, a pokol legmélyebb bugyrába süllyedés. Ha ez tényleg megtörténhet, hogy egy apa megerőszakolja a kétéves(!) gyermekét, akkor én ilyen világban nem akarok élni.

Hetek, talán hónapok kellettek, hogy ki bírjam radírozni az elmémből, hogy nem akarok élni. Mert nem akartam mást csak hányni, belehalásig. Kihányni az undort, a mocskot a szégyent, a gyűlöletet, a megvetést.

Nem sikerült – legalábbis hányni nem. De ezeket az érzéseket kiordítottam, kiütöttem, kisírtam, kitáncoltam, kimeditáltam és kiírtam magamból. Több évnyi kőkemény belső munka után elmondhatom, hogy jól vagyok, és sokkal teljesebb életet élek, mint korábban.

Miután ezt a brutális sebet megtanultam begyógyítani, és a velem történt szörnyűségeket erőforrássá, hajtóerővé, motivációvá alakítani, már nem tudok egyetlen nehéz élethelyzethez sem másként viszonyulni. Tudom, hogy minden seb, amit ejt az élet, olyan, mint egy műtét, amely groteszk módon, de végső soron a lélek teljes gyógyulását segíti.

Mert hiszem, hogy az élet nemcsak bennem, de mindenkiben élni szeretne. Hiszem, hogy ott van bennünk az erő a megküzdéshez, és ahhoz, hogy megtaláljuk a lehetőségeket a gyógyuláshoz.

WMN szerkesztőség

A kiemelt kép forrása: Unsplash/Rapha Wilde, WMN