–

A téma a Psychology Today egyik cikke kapcsán kezdett foglalkoztatni, amelyben a szerző, Nancy L. Segal arról értekezik, miért különböznek az emberek humorérzéküket tekintve, és vajon van-e ennek genetikai vetülete? Ahogy írja: a kutatók ez idáig számos ikervizsgálatot végeztek, amelyek az egypetéjű és kétpetéjű ikrek hasonlóságait keresték ezen a téren. A legérdekesebb eredmény pedig alapvetően nem is a mérsékelt genetikai hatás. Sokkal inkább az, hogy lehetséges összefüggés leginkább bizonyos részletekben mutatkozott: a kapcsolatépítő és önfejlesztő humorérzékben. Ezek segítik a stresszel való megküzdést, a társas kapcsolatok javítását, vagy a nehéz helyzetek humorral való áthidalását. Ezt nevezi a pszichológia pozitív humornak. (Ezzel szemben a negatív humor alatt az agresszív, másokat vagy önmagunkat bántó humort érti a pszichológia.)

Szintén Segal cikke idézi: egy az Aberystwyth Egyetem Pszichológiai Tanszékén zajló kutatás során 448 egypetéjű és 196 azonos nemű kétpetéjű ikerpárokat vizsgáltak az Egyesült Királyságban. A résztvevőknek két képregényszerű rajzhoz kellett viccesnek szánt kommentárt írniuk, az értékelések kapcsán pedig az derült ki: a humor jellege sokkal inkább tükrözi a személyt érő környezeti tényezőket (ami egy ikerpár esetén általában szintén közel azonos). Ennek ellenére nem zárták ki a genetikai hatás jelenlétét, mivel az eredmények kapcsán megállapították: az egypetéjű ikrek (akiknek azonosak a génjeik) valamivel mégiscsak nagyobb hasonlóságot mutattak a humoruk terén, mint a kétpetéjűek (akik átlagosan csak a gének felén osztoznak).

A konklúzió sok kérdést hagyott megválaszoltalanul.

A végső következtetés szerint ugyanis a humoralkotás egy rendkívül összetett tulajdonság, amelynek vizsgálata bonyolultabb más képességekénél.

Mióta érdekli a tudományt a humor?

„A humor kifejezés az ókorból ered és testnedvet jelent. Galenosz ugyanis az ember személyiségét azzal hozta összefüggésbe, hogy a négy fő testnedv (humores) közül – vér, sárga epe, fekete epe és nyálka – melyik milyen arányban van jelen adott személyben” – mondja Geist Klára, pszichológus. Később a humor szó a vérmérsékletet jelölte, majd szépen lassan alakult át a szórakoztatásra való képesség szinonimájává.

„A humor elsősorban szociális interakciókból fakad. A kutatások rámutattak: csoportban harmincszor többet nevetünk, mint egyedül. Ha pedig abból indulunk ki, hogy egy újszülött öthetes kora után visszamosolyog a felé forduló, mosolygó arcra, akkor még inkább hangsúlyosnak érezhetjük a környezet jelentőségét” – foglalja össze a szakember.

Fontos azonban kiemelni, a humort az alapvető funkciója ellenében is lehet alkalmazni: tehát rombolni és távolságot tartani is tudunk vele. „Sokszor a humorban intimitáskerülés is rejtőzik. Hisz jól el lehet bújni egy-egy vicces történet mögé. Addig sem kell önmagáról beszélnie vagy mások felől érdeklődnie az embernek” – mondja Geist Klára, aki a humortípusok és a környezeti tényezők kapcsolatára is felhívja a figyelmet.

„Az önostorozó humor olykor szorongással, depresszióval kapcsolódik össze. Sokan viccelődnek a saját kárukra, miközben szeretetre vágynak. Az agresszív humorú ember ellenséges, negatív beállítódású, de bizonyos családokban az intimitáskerülés egyik eszköze az, hogy gúnyt űznek egymásból, „oltogatják" egymást. Ezekben a közösségekben ráadásul hierarchiát is kifejez, ahogy egymás rovására heccelődnek a családtagok, ami pedig kimondottan kapcsolatromboló hatású" – hangsúlyozza a pszichológus.

Tényleg mindenkinek van humora?

A bevezetőben már idézett Andrew Tarvin, humorista, egyik előadásában hangsúlyozza: a humor valójában készség, amely tanulható és gyakorolható. Tarvin önmagát hozza példának, hiszen gyerekkorában nem mutatkozott meg, hogy van érzéke a humorhoz, mígnem a főiskolán egy barátja improvizációs társulatot alapított, ahova őt is meghívta. Felidézi: az első években nagyon rosszul teljesítettek, de két év után a rengeteg gyakorlással nagyot fejlődtek,és idővel állandó közönségük és fellépéseik lettek.

Tarvin szerint mindenkiben ott a humor, csak mindenki más típusával bír, és meg lehet találni magunkban. Azt állítja, ha volt már olyan élményünk, hogy órákkal egy eset után eszünkbe jutott egy vicces válasz lehetősége, amit mondanunk kellett volna az adott pillanatban, akkor az a komédiás ösztön megnyilvánulása. Gyakorlással pedig csökkenthető a reakcióidő.

Tarvin és testvére, Dave közös előadást is tartottak a témában, ahol arról mesélnek, mennyire különböző a humortípusuk, annak ellenére, hogy testvérek. A beszédben arra hívják fel a figyelmet, hogy a „van humorod?” vagy „vicces vagy?” kérdések nem helytállóak. A témát ugyanis úgy lenne helyes megközelíteni, hogy „milyen típusú humorod van?”. Ők hét alternatívát mutatnak be, és arra is kitérnek, hogy a kategóriák között nem szigorú a határ: lehetünk egyfélék otthon, másmilyenek a munkahelyen vagy a barátokkal. Azaz: a humorunk szempontjából felnőtt korunkban is igazán meghatározó a környezetünk.

A gének és a környezet mellett van még egy varázsösszetevő

Vajon, a fentiek tudatában az igazán vicces, vagy hivatásszerűen humorból élő emberek azok, akiknél a genetika és a tanulás-gyakorlás jól párosul? Talán a jövőben ez is kiderül, de azért más tényezőket is figyelembe kell vennünk a humor kapcsán.

Az egyik az intelligencia és/vagy műveltség, ami lehetővé teszi egy magasabb szintű humor művelését és megértését. A másik pedig egy valódi varázsösszetevő: a bátorság. Utóbbi máris behozza a társadalmi elvárások vagy akár a nemi sztereotípiák kérdését is. „A fiúk humorát a mai napig jobban díjazza a környezet. Tanult viselkedés lehet, hogy egy férfi akár a destruktív humor jegyeit is jobban megengedi magának” – hangsúlyozza Geist Klára, aki szerint sokszor vékony a mezsgye a segítő és hátráltató humor között. „Pozitív, ha egy párterápiában például a pár tagjai szemszöget váltva, humorral képesek egymást vigasztalni, megnyugtatni. Rombolónak érzem viszont, ha empátia helyett a másik fél viccelődik. A férfiak érzelmi kutyaszorítóban hajlamosabbak a humorhoz fordulni, ami kapcsolati szinten nem mindig szerencsés, mivel akadályozza a valódi érzelmi odafordulást”.

Visszatérve azonban a bátorságra: ahhoz, hogy a környezet vagy akár mi magunk humorosnak találjuk magunkat, elengedhetetlen, hogy ki merjük mondani, amit viccesnek érzünk. Sokszor azonban ez a legnagyobb akadály.

„Svájcban egy konferencián léptem fel, ahol az egyik előadó Kevin Richardson volt, az »oroszlánokkal suttogó«. Ha a Youtube-on láttak oroszlánokat ölelgető férfit, az ő volt. Amikor megtudta, hogy stand up műsorral állok színpadra, így szólt: »Képtelen lennék erre, annyira félelmetes.« »De hát oroszlánokkal élsz« – kiáltottam neki.”

A történetet szintén Andrew Tarvin idézte fel, rámutatva arra, hogy sokszor nem humor híján vagyunk, hanem egyszerűen félünk attól, hogy nevetségessé válunk. Így inkább nem adunk teret a humorérzékünknek.

Miért éri meg mégis tanulni a humort és kimondani a viccet?

Pszichológus szakértőnk megerősíti: a humor együtt jár a jobb stresszkezeléssel és a kreativitással, ezek pedig nemcsak önmagukban hasznos, de igazán összetett képességek is. Így az élet számos területére kihatnak. Jennifer Aaken És Naomi Bagdonas egy egész könyvet szentelt annak a kérdésnek, miért szupererő a humor (munkájukat a The Guardian cikke mutatta be). Ebben írnak egy 15 éven át tartó norvég vizsgálatról, amely több mint 50 000 ember részvételével zajlott. Az eredmények alapján pedig úgy tűnik, akiknek fejlettebb a humorérzékük, hosszabb ideig élnek.

Egy másik tanulmányban friss gyászolókat kérdeztek. Akik nevetni tudtak elhunyt szeretteikre emlékezve, kevesebb dühöt és szorongást éltek át. A kötet a covid idején jelent meg, és nagy hangsúlyt fektetett a humorérzék fejleszthető voltára, amely fegyver lehet a kezünkben a tragédiák túléléséhez.

Aaker és Bagdonas arról is írnak könyvükben, hogy a 166 országban 1,4 millió ember részvételével zajló kutatásukból kiderült, a nevetés gyakorisága 23 éves korban meredeken zuhanni kezd. Sokkoló, de míg egy négyéves gyerek naponta 300-szor nevet, egy negyvenéves tíz hét alatt éri el ezt a számot. Pedig jó volna, ha a saját magunk és a környezetünk érdekében nem hagynánk veszni a humort és a nevetésre való képességet. Bármit is örököltünk ezen a téren: gyakorlat teszi a mestert.

Széles-Horváth Anna

Kiemelt kép forrása: Getty Images/ Halfpoint