–

Mindennapos erőszak

Devon sajnos nemcsak az utcán és az iskolában tapasztalta meg a brutalitást, hanem az otthonában is, ahol mindennaposnak számítottak az erőszakos jelenetek, amelyeknek ő maga is elszenvedője volt: az édesanyja ugyanis – finoman szólva – nem bánt vele kesztyűs kézzel. A nagymamája, aki szerette és támogatta őt, arra biztatta, jelentse a bántalmazást az iskolában, hogy aztán magához vehesse és fejleszthesse tehetséges unokáját. De a fiú annyira szégyellte nehéz körülményeit, hogy félt bevallani, inkább magában tartotta a fájdalmát, és a rajzolásba menekült.

Dél-Bronx, ahol Devon felnőtt, az egyik legrosszabb hírű negyed, ahol sok drogfüggő és bűnöző él, ugyanakkor az underground kultúra is otthonra talált benne: úgy tartják, ez volt a hiphop szülőhelye, és a művészi szintű graffiti egyik bölcsője. Devon is graffitizett már nyolcéves korától, de amikor 13 évesen letartóztatták tiltott graffitizés, vagyis vandalizmus miatt, akkor abbahagyta.

Több szempontból is fontos fordulópont volt ez a letartóztatás az életében. Amikor a rendőrök felhívták az anyját, és elmondták neki, hogy a fiát lecsukták, az anya arra biztatta őket, hogy jó sokáig tartsák rács mögött Devont.

Ő azonban könyörgött, hogy a nagymamáját is értesítsék. Az imádott nagymama félórán belül ott volt érte, hazavitte magához, és soha többé nem engedte vissza a bántalmazó anyjához a fiút.

Graffiti helyett portrék

Amikor a nagymamája kimenekítette az elviselhetetlen körülmények közül, és megszűnt a napi bántalmazás, Devon számára új időszámítás kezdődött: végre anyagi és érzelmi biztonságban élhetett. A graffiti helyett inkább a portrérajzolásban mélyedt el, ebben pedig igen nagy szerepe volt az egyik tanárának, Jeremy Harpernek, aki egy borzalmasan rossz hírű iskolában, a bronxi Samuel Gompers High Schoolban arra biztatta Devont, hogy ha igazán jó portrékat akar készíteni, akkor a metrón keressen modelleket.

„A metrón való rajzolás számomra meditáció. Miközben ábrázolom az emberek testtartását és a ruházatukat, azon gondolkodom, hogy mit üzen a testbeszédük, és ez hogyan tükrözi a belső világukat” 

– mesélte egy interjúban.

2010-ben kezdte el ezt a projektet Rodriguez, és közben nagyon szépen fejlődött a rajztudása. Ugyanebben az évben jelentkezett Manhattanbe is, a High School of Art and Designra, de ekkor még nem vették fel, mert fogalma sem volt arról, milyen egy jó portfólió. Tulajdonképpen ez volt a szerencséje: Jeremy Harper amellett, hogy lelkiismeretesen tanította és remek ötleket adott neki, a portfólióját is gondozta, és két év múlva már sikerült felvételije az elitnek számító Art and Designba. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Devon Rodriguez (@devonrodriguezart) által megosztott bejegyzés

„A nagymamám mentett meg ebből a szörnyű helyzetből, a tanáraim pedig megmutatták, hogy a művészet képes megváltoztatni az életet” – mondta később.

Az elveszettnek hitt apa utolsó munkája

Devon 17 éves volt, amikor a közösségi médiának köszönhetően rátalált az édesapjára, akivel háromévesen találkozott utoljára. A férfi egykor nagyon híres tetoválóművésznek számított, de ekkorra már szinte teljesen lecsúszott az alkoholbetegsége miatt. Devon Miamiba költözött az apjához, de csupán két közös hónap adatott nekik. Utolsó tetoválását a fiára varrta rá. Az alkoholizmus végső stádiumában lévő apja egy héttel ezután elhunyt, Devon pedig teljesen összetörve visszaköltözött Bronxba a nagymamájához. Apja munkájára azóta is nagyon büszke. Mintha még azt várta volna az apja, hogy otthagyhassa a fián a kézjegyét, mielőtt elmegy.    

Apja halála után továbbra is állhatatosan rajzolt a fiú, de a környezet eléggé lehúzta: Rodriguez 21 éves volt, amikor szépreményű festőnövendékként készült vele egy riport, ebben mesélte: 

„Ha fehér embert láttam a környéken, azt hittem, csakis rendőr lehet”.

Bár sokan elismerték a tehetségét, mégis nehezen élt meg a munkájából, és 24 évesen még mindig a nagymamájánál lakott: egy emeletes ágyon aludt a nagyi fölött. Amikor berobbant a Covid, Devon teljesen magába zuhant, ugyanakkor a metrón látott, maszkkal fedett arcok új dimenziót adtak a munkáinak. 

Óriási siker 24 óra alatt

Bár korábban az iskolatársai biztatták, hogy használja ki a közösségi média lehetőségeit, ő egészen 2020 augusztusáig elzárkózott ettől. Ám mivel a Covid alatt nem voltak bevételei, mégis feltöltött egy rövid videót a TikTokra arról, hogyan készít a metró 6-os vonalán utazva titokban – elképesztően kimunkált és nagyon élethű – portrékat. A videója annyira virálissá vált, hogy egyetlen nap alatt ötmillió ember nézte meg, és százezer követőt szerzett.

Tíz évig gyakorolt óriási szorgalommal, teljes csöndben, és egyetlen nap alatt hatalmasat fordult vele a világ. Maga is alig hitte el ezt az óriási sikert, ami azóta is töretlen.

Azonnal elárasztották megrendelésekkel, de nem csupán a hűséges követők, hanem a művészettörténészek és a galeristák is nagy becsben tartják kifinomult technikáját.

„Igazi”

Hogy miért szereti annyira a nagyközönség és a szakma is ezt a fiút? Mert igazi. Amikor elkezdett galériákba járni, idegennek érezte magát abban a közegben, nem igazán értette, miről beszélnek a kifinomult művészetértők, hiszen soha nem tanult mást, „csak” azt örökítette meg, amit látott maga körül. Nem járt múzeumokba, nem tanult művészettörténetet, és egész életében semmi más nem érdekelte a rajzoláson és a festésen kívül. Valószínűleg édesapja miatt is fogékony volt rá, de nem a klasszikus útját járta be a művésszé válásnak. Ösztönös tehetség, aki elképesztő elhivatottsággal végzi a munkáját, és tegyük hozzá, hogy nagyon nagy szeretettel is.

„Úgy érzem, a semmiből jövök, ez ösztönzött arra, hogy megpróbáljak a legjobb lenni” – mondta magáról a Time Magazin videójában.

Társadalmi kísérlet

Bár lenyűgözve nézem a munkáiról készült kisfilmeket, talán nem is írtam volna külön cikket róla, ha a minap nem jön velem szembe ez a videó:

Nézzétek meg: rövid és velős. Mindesetre sokat elárul a sokszor eltorzult önképünkről és arról is, hogyan lát bennünket a világ. Néha nem árt mások szemével magunkra nézni, hogy felfedezhessük a saját értékeinket. Ez a videó – a látszat ellenére – egyáltalán nem a külsőségekről szól!

Devonnak a titokban készült metrós portrék mellett van egy másik projektje is, ez a „Keep Smiling”. Sok embert megszólít az utcán, és arra kéri őket, meséljenek magukról, az álmaikról, miközben lerajzolja őket. Extrém kinézetű embereket ugyanúgy rajzol, mint konszolidált figurákat. Rendre az derül ki a végére, hogy mindenki nagyon hálás azért, mert valaki kíváncsi rá, meghallgatja, sőt meg is örökíti, nemegyszer el is sírják magukat a random modellek. Devon pedig megajándékozza őket a róluk készült képpel és egy Keep Smiling feliratú fölsővel is. 

„Azt akarom, hogy a művészetem mindenkinek tükrözze a méltóságát, különösen azokét, akiket gyakran figyelmen kívül hagynak”

– nyiltakozta az Independentnek.

De nemcsak az derül ki, hogy az extrém külső sokszor nagyon szép belsőt takar, hanem az is, hogy nagyon nehezen kapcsolódunk egymáshoz, elidegenedve nyomogatjuk a telefonunkat utazás közben, ha pedig valaki megszólít bennünket az utcán, azonnal hátralépünk. Devon Rodriguez a képeivel és a nyílt kommunikációjával egyszerűen lebont egy csomó társadalmi előítéletet, erősíti az elfogadást, és elindítja a párbeszédet az emberek között. Toleranciára nevel bennünket.

Azt mondja, hogy a bronxi gyerekkor igazán alázatossá tette őt. Egyszerűen hisz a mosoly és a kedvesség erejében: „Nagyon hálás vagyok mindenért, ami az életemben történt. Sokat tanultam belőle, és még nagyon sok leckét meg kell tanulnom”.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Devon Rodriguez (@devonrodriguezart) által megosztott bejegyzés

Semmit nem változott

Bár ma már valóban világhírű, és Biden elnök is elámult azon, micsoda portrét rajzolt róla, Devonnak abszolút nem szállt a fejébe a dicsőség. Valódi csodaként éli meg, hogy Matt Damonnal vacsorázhat, és lerajzolhatja gyerekkori kedvenc filmjének, a Good Will Huntingnak a főszereplőjét, de ugyanolyan gyermeki örömmel adja át a rajzát egy hajléktalan embernek vagy egy agyontetovált, elsőre fenyegetőnek tűnő figurának is, mint a hírességeknek.

„Mindig is lenyűgöztek az emberek. Szeretem figyelni őket, megérteni őket és a kultúrájukat” – ezt szinte mindegyik interjújában kiemeli.

Bár a portréival vált híressé, valójában a festészet érdekli. Mostanában járja a világot, és épületeket, embereket fest. A valóságot mutatja meg nekünk a művészetével.

Budapesten is járt, megörökítette Rékát a kisföldalattin, és megfestette akvarellel a 2-es villamost. Természetesen van már menedzsmentje, és megvásárolhatók a könyvei, valamint a képei is. Ennek ellenére mindig azt mondja, amikor kérdezik, hogy számára a művészet nem csupán a népszerűségről vagy az anyagi javakról szól, hanem arról, hogy őszintén kifejezheti önmagát, és közben másokat is inspirálhat.

Azt nyilatkozta az Observernek idén júniusban egy interjúban: „Soha nem akarom elveszíteni azt, amiért elkezdtem rajzolni: kapcsolódni szeretnék az emberekhez, hogy elmesélhessem a történeteiket.”

Én nagyon szeretem a videóit, abszolút kikapcsol, lenyűgöz, és még csak lelkiismeret-furdalásom sincs közben, mert nem érzem elvesztegetett időnek, kifejezetten értékes minden tartalom, amit megoszt a különböző platformokon. 

Ezt a kulcsmondatot pedig a MasterClassnak mondta: „A művészetem az empátiáról szól, nem a hírnévről. Ha ezt elveszítem, önmagamat veszítem el.”

Biztos vagyok benne, hogy a fiú, aki a semmiből jött, és ilyen magasra jutott, soha nem felejti el, honnan indult.

Both Gabi

A kiemelt kép forrása: Getty Images/Arturo Holmes, Instagram/devonrodriguezart