–

„A férfi csak bámult ki az ablakon, mintha valamiféle válaszra várna – ugyanakkor tudta, ha valaki megszólalna odakint, halálra rémülne, és fejhangon sikítva csapná be a zsalukat.” Már megint majdnem hajnali négy lett, és már megint nem tudok aludni. 

Egy órája és tizenegy perce csuktam be a laptopot az És egyszer csak… új epizódja után, és még mindig folynak a könnyeim.

Ez volt az első rész a sorozat három évadának történelmében, ami felért egy klasszikus Szex és New York epizóddal. A párbeszédek, a történet vonalvezetése, a hangulat, Carrie egyszerre idegesítő és imádnivaló, önpusztító kirohanása, a férfiak alkalmatlanságának mély, komikusan tragikus megértése. Minden benne volt, amiért szeretem az eredeti sorozatot. 

És közben mégsem tudok örülni neki. Ebben a pillanatban azt kívánom, bárcsak ne hozták volna vissza a régi forgatókönyvírókat, bárcsak ne ismerték volna Carrie-t és Aident ilyen jól – ahogyan csak azok ismerjük őket, akik tényleg hűségesen kitartottunk mellettük, minden Szex és New York szezonon, a két filmen (igen, még a másodikon is), és az És egyszer csak… során is, olyankor is, mikor úgy tűnt, véletlenszerűen íródnak a történetszálak. De az igazi hang visszatért, és vele együtt az igazi dráma is. 

És most itt ülök a konyhapultnál, a negyedik pohár szódám felett (ez az új Prosecco, amióta lassan két éve abbahagytam a piálást), és próbálom értelmezni, hogy miért nem tudom abbahagyni a hüppögést. Miért érzem úgy, hogy valaki kitépett egy darabot a szívemből, összegyűrte, majd a lábam elé dobta, rálépett egy Manolo Blahnik cipővel, és elsétált, úgy, hogy vissza sem nézett. Miért élem meg személyes sérelemnek, hogy Carrie kimondta azt, amit minden egészséges önértékeléssel rendelkező ember réges rég kimondott volna? 

Nyilván azért, mert valójában nem is őket sajnálom, hanem magamat. És mindazt, amit így, még 43 évesen is, annyi élettapasztalattal a vállamon és a szívemben, rávetítettem erre a kapcsolatra.

Mert Carrie és Aidan nem csak karakterek – hanem lehetőségek is. Választások, amiket én is meghoztam, és amiktől boldogságot reméltem.

És amikor a második film is véget ért, és a rettenetes kritikák nyomán úgy festett: soha az életben nem fogjuk megtudni, mi lett Carrie Bradshaw-val ötven, hatvan, hetven éves korára, mindig azt gondoltam magamban: Aidan a kulcs Carrie boldogságához. A biztos pont a káosz után. Az a szilárd, jószívű férfi, aki saját kézzel készített gyönyörű bútorokat, és aki egy csendes, szeretettel teli életre vágyott, vasárnapi palacsintákkal, és szelíd, mégis szenvedélyes ölelésekkel. Nem az arrogáns, toxikus alfa hím, akit Big testesített meg (és akit a kezdetek kezdetétől rühelltem), hanem az érzékeny és érzéki valóság, annak minden csetlésével-botlásával, eltévelyedésével és hazatalálásával. És ettől sokkal romantikusabbnak tűnt, mint a színes szélesvásznú románc. 

Úgy szerette Carrie-t, ahogy mindenki szeretve szeretne lenni. És mégsem működött a kapcsolatuk – sem először, sem másodszor, sem az Abu Dzabiban lopott csók után. Így amikor visszatért az És egyszer csak…-ban, idősebben, bölcsebben, még mindig elképesztően szexin (tudom, ízlések és pofonok – nekem baromira bejön), újraéledt a remény csillogása a szememben. És azt hiszem, sokunk szemében.

Mert milyen szép is lenne, ha az élet időnként esélyt adna nekünk a javításra – amikor már tényleg készen állunk.

„Megcsaltam őt John-nal. És a cigarettával is” – mesélte Carrie Seemának a friss epizódban, dióhéjba foglalva mindazt, amire talán nem emlékezhet mindenki. De én emlékeztem. Arra is, amikor véletlenül elengedte Pete – Aiden golden retrieverének – pórázát, és amikor – jóval később – kapott egy eljegyzési gyűrűt (nem a kutya, Carrie), de nem tetszett neki, így eldöntötte: Aiden nem ismeri őt eléggé. Aztán még később, mikor már teljesült a vágya, és Big felesége lett, egy tányér muhammara és egy csalfa csók után hibának nevezte Aident. 

Csupa olyan red flag, ami evidenssé teszi, hogy ezzel a nővel vigyázni kell – különösen egy olyan érzelmileg labilis embernek, mint Aiden Shaw. És persze – mint mindannyian bizonyos életszakaszokban – Aiden is volt két lábon járó vörös zászló. Egyszerre volt apáskodó és gyerekes. Túl sok mindenben akarta megváltoztatni Carrie-t, hogy passzoljon az ő tökéletesnek vélt nőképébe, és folyamatosan próbálta belepréselni őt abba a keretbe, amit számára jelent a megérkezés. 

És most – természetesen – megint magamról beszélek, mert, bevallom, én magam pont ilyen önsorsrontó, önző, ki és beszámíthatatlan, elviselhetetlen partner voltam korábbi életeimben, azaz kapcsolataim során, mint Carrie.

És voltam Aiden is, aki nem értette: miért nem lehet jól szeretve. És épp ezért értem meg hajszálpontosan: miért ültek fel mindketten újra erre a hullámvasútra. És miért mondott igent Carrie arra, az elfogadhatatlan ajánlatra, amit már az És egyszer csak… második évadának utolsó epizódjában kapott: „Várj rám – öt évet.” 

Soha senkinek nem kéne, és nem is szabadna belemennie ilyen lehetetlen helyzetbe, és ugyanígy, senkinek sem szabadna hasonlót elvárnia senkitől, még önmagától sem. Úgy sem, hogy tudjuk, látjuk: Aiden kamasz fia valóban veszélyt jelent önmagára. Egészséges önértékeléssel rendelkező ember ilyenkor továbblép. De Carrie igent mondott, mert bűntudata volt, mert remélte, hogy ezzel jóvá tehet mindent, és mert amíg Aiden még megvan, nem kell szembesülnie az elmúlás visszavonhatatlanságával, amit Big halála jelentett.

View this post on Instagram

A post shared by HBO Max (@hbomax)

Amikor pedig Aiden – múlt héten – kibökte, hogy lefeküdt Kathy-vel, az exfeleségével, és Carrie ezt is elnézte, mi több, azt mondta: „megértem”, a gyomrom összeugrott. Milyen pokolian ismerős! Ez a két ember a szerelem és a megbocsátás nevében büntette magát, és a másikat – újraélesztve az egykori traumákat, újakat kreálva, egyenes úton egy mély szakadék felé, amelybe vagy együtt zuhannak bele, vagy akarva-akaratlanul egyikük belelöki a másikat. De a legújabb epizódban megtört a varázs, vagyis az átok. 

Aiden bizalom, és önbizalomhiánnyal küszködve semmibe vette Carrie kérését, és bratyizni kezdett a lenti szomszéddal, Duncannel – akire féltékeny volt, számomra érthető okokból (bár én is bizalom és önbizalomhiányos vagyok). Carrie pedig – akinek (mily meglepő) szintén a bizalom és önbizalomhiány a keresztje – ezt arra használja, hogy ideológiát gyártson, miért rossz választás számára Aiden. Mégiscsak. Amiben viszont húsbavágóan őszinték voltak egymással: tényleg nem képesek 100%-ot nyújtani ebben a kapcsolatban. 

Elengedték egymást, és egy korszakot az életü(n)kből. De mi van, ha mi még nem álltunk készen erre a szakításra? Én bizonyosan nem. Én még ringatni akarom magam abba a hitbe, hogy Carrie annyi szenvedés, csalódás, tévedés, bocsánatkérés, megbocsátás, változás után megtalálta az igazit Aidenben. Valószínűleg azért, mert én most végre jól vagyok – így aztán valahogy személyesen támadva érzem magam. És tudom: Nimi nem Aiden, és én nem vagyok Carrie, és az élet nem sorozat, de ez volt a szerelem, ami nekem A Szerelem volt. 

Big után egy újabb álom halt meg.

Nem mondhatjuk többé, hogy „bezzeg, ha Carrie nem a rosszfiút választotta volna”.

A sorozat alkotói emlékeztettek minket, hogy néha nem érdemes meghajolnunk a múlt előtt, mert belerokkanhatunk. Hogy a nagy szerelem nem csak időzítés kérdése – mert hiába jön el a pillanat, amikor végre átadhatjuk magunkat neki, lehet, hogy már nincs mit adnunk bele. És hogy bár mind változunk, az igazság az, hogy valahol, a DNS-ünkben hordozzuk azt az önmagunkat, aki sosem bújik ki a bőréből. Sajnos-hálistennek.  

Néha jó tudni (vagy azt hinni), hogy van, ami állandó. És ez az egész – nyilván – nemcsak egy „hülye sorozatról”, meg két kitalált emberről szól. Hanem arról is, hogy miközben odakint háborúk dúlnak, gyerekek éheznek, városokat mos el az ár és éget fel a tűz, demokráciák süllyednek el a korrupt posványban, legalább legyen egy világ, ahová néha átnézhetünk, és Carrie Bradshaw boldog. A szerelmével, akivel húsz éven át csiszolódtak egymáshoz, azt mantrázva: az elrontott dolgok helyrehozhatók. De most ez is elveszett. És tudom: ez mikroszkopikus méretű csepp a valódi bajok tengerében – mégis, valahogy ma este ezzel telt be a poharam.

Talán tényleg Aidan lehetett volna a kulcs volt Carrie boldogságához – de valószínűbb, hogy Carrie boldogságához végül nem is kulcs kell, hanem az, hogy megtanuljon egyedül belépni azon az ajtón.

Mi meg ott maradunk a kanapén ülve, a lecsukott laptop, és kikapcsolt tévé előtt, a saját könnyeinkkel, a saját történeteinkkel. Az elengedett és megtartott kapcsolatokkal, „mi lett volna, ha…” kérdések tömegével, és a világgal nagunk körül, ahol próbálunk ott lenni magunknak és másoknak, mégis annyi ember magányos. Nem vagyunk Carrie-k és Aidenek, de mi vagyunk azok, akik próbálkoznak. Akik újra hisznek. Akik kudarcot vallanak.

Akik fájdalomból építenek bölcsességet. Hogy a valódi boldogság sosem egy másik ember formájában érkezik. Hogy önmagunkban kell megtalálnunk azt, amit másban keresünk. És bár amióta Carrie átköltözött ebbe az új, indokolatlanul nagy lakásba egy indokolatlanul kicsi konyhával, azt hajtogatom: „Ha visszaköltözne a régi otthonába, minden jobb lenne”, azok a falak már mindent elmeséltek. Új történetek következnek. És tudom, hogy viccesek, szórakoztatóak, és gyönyörűek lesznek, most még aggódom érted, Carrie. 

Ezt az ötödik pohár szódát a te egészségedre iszom. Se Cosmo, se Samantha, se Big, se Aiden. Csak ez a forró szél, ami fúj be az ablakon, és emlékezteti a férfit, hogy mindjárt felkel a nap. 

Steiner Kristóf

Kiemelt kép forrása: Nimrod Dagan