Lehet, hogy az ellenséged épp a legjobb barátod is lehetne – Lena Dunham Túl sok című sorozatáról
Hét év csend után új sorozattal debütált az ikonikus Girls megálmodója, Lena Dunham. A tízrészes Too Much, azaz Túl sok ismét a rendező jól ismert, kedvenc témáit helyezi a középpontba – legyen szó a női sors nehézségeiről vagy a szerelmi csalódásokról –, azonban úgy tűnik, másodjára már nem éri el azt a bizonyos lécet, amit az első sorozatával oly magasra tett. A Netflix romkomról szinte kizárólag negatív kritikák jelentek meg eddig a nemzetközi sajtóban – most Takács Dalma mesél róla, ő milyennek látta a Túl sokat.
–
Brooklynban járunk, Jessica – akit a komikus Megan Stalter alakít – épp egy lakás ablakát püföli kalapáccsal. A nő az exéhez és annak új barátnőjéhez tör be az éjszaka közepén, hogy kierőszakolja a férfiból a vallomást, miszerint Zev hibát követett el, amikor elhagyta. A feloldozás elmarad, cserébe a riadt pár tárcsázni kezdi a rendőrséget, Jessica pedig fejvesztve – és az alkoholmámortól bukdácsolva – menekül a zsaruk és a szégyen elől.
És bár még bőven az első képkockáknál járunk, már most élesen körvonalazódik a nő karaktere.
Noha a belépője elég radikális, azonnal látjuk, hogy nem egy őrült zaklatóval van dolgunk. Jess szimplán egy sokszor kínos, szeleburdi, elveszett nő, amolyan '25-ös Bridget Jones, aki komoly harcot vív a démonjaival.
És bár úgy tűnhetne, hogy a nagy szakmai lehetőség, ami miatt Londonba költözik, segíthet majd neki hátrahagyni a múltját, a bonyodalmak csak itt kezdődnek igazán. Ha nagyon leegyszerűsítjük, voltaképpen a teljes 10 epizód aköré épül, hogyan próbál Jess leszámolni az exe elvesztésével, és Zev új barátnője, Wendy Jones (őt Emily Ratajkowski játssza) iránti félig rajongó, félig gyűlölködő mániájával. Mikor pedig belép a képbe a londoni indie zenész, Felix (a Fehér Lótusz második évadából ismert Will Sharpe), a viszontagságos út újabb dimenzióval bővül: noha Jess akár meg is találhatná a boldogságát az egyébként „minden kamaszlány álma” srác mellett, a felejtés nem megy egyik napról a másikra. Kettejük folyamatos érzelmi tangója néhol oldja, néhol nehezíti azt az alapcsomagot, amivel a lány már eleve küzd.
Lena Dunham a tesót alakítja, de valójában ő a főszereplő is
Lena Dunham témaválasztása se nem meglepő, se nem újszerű. A rendező korábban is előszeretettel merített ihletet saját életéből – és noha azt állította, a Too Much mindössze öt százalék párhuzamot tartalmaz, ezt aligha hisszük el neki. Amellett, hogy Dunham 2021-ben Jesshez hasonlóan szintén Londonba költözött, korábbi párjainak karakterei szintén összecsengenek Zevvel – hiszen, ahogy nyilatkozta: ő egy „amalgám minden expasija elemeiből”. A sorozatban szó esik nőgyógyászati problémákról, függőségről, bántalmazásról is – noha ezek nem mind Jessica személyében koncentrálódnak, jól látszik: a rendezőnő saját tapasztalatai mentén tette még hitelesebbé a sztorit. (Egyébként ő is játszik a Too Much-ban, ő Jessica testvérét, Norát alakítja.)
És akkor ott van az egyik leginkább központi elem is, mégpedig a főszereplő karaktere. Noha a sorozat nem hangsúlyozza, mit is jelent plus-size lányként ismerkedni, aligha mehetünk el szó nélkül amellett, hogy Dunhamet mennyi bántás érte az alkata miatt. Talán részben erre adott dacos reakció is az, hogy a Too Much-ban Jess plus-size nőként (is) falja az egyébként vonzó férfiakat (most szigorúan külsőségekre értve), és simán előlép olyan nők vetélytársaként, mint Emily Ratajkowski vagy a Pollyt alakító francia Adèle Exarchopoulos (őt az Adèle életében láthattuk).
Az ábrázolás, miszerint egy klasszikus szépségideáloktól eltérő testű lány versenybe szállhat a két modellel, kifejezetten felszabadító, ám mégis marad utána egy kis hiányérzetünk.
Az a szabadság, amivel a főszereplő megéli a szépségét, a szexualitását, az egyedi stílusát, inspiráló, de szorongó természete miatt nem minden pillanatban hiteles – pláne, mikor az orrunk előtt fojtja stresszevésbe a bánatát. Akárhogy is, ez a téma teljesen kibontatlan marad.
A sorozat sokat akar, de keveset markol
Persze a sorozat jóval többről szól, mint a Dunham és Jessica közti párhuzamok, vagy a plus-size alkat ünneplése. Szó esik benne transzgenerációs traumákról és családi sémákról – legyen szó arról, ahogy Jessica zsidó famíliájának női tagjai teljes dependenciában élnek, és folyamatosan szenvednek a férfiak miatt, vagy arról, ahogy Felix viszi a hátán diszfunkcionális felmenőinek impulzív döntéseit.
Szó esik az ebből következő felelősségvállalásról – beleértve az örökzöld kérdést, hogy vajon meddig magyarázhatók a tetteink az otthonról hozott káros mintákkal, és mikortól kell értük felelősséget vállalnunk autonóm felnőttek módjára. Szó esik a pszichológiában jól ismert áldozat–üldöző–megmentő drámaháromszögről – amelyben, itt is jól láthatjuk, a szereplők nagyon sokszor nem fix helyet foglalnak el, hanem szituációtól függően cserélődnek. Szó esik kulturális különbségekről – ami noha itt csupán Anglia és az Egyesült Államok egymás mellé állítását jelenti, rámutat, hogy még két, alapvetően jóléti ország polgárai sem feltétlenül beszélnek azonos nyelvet.
Szó esik mentális egészségről és egészségtelen stresszkezelési módszerekről is – legyen szó a stresszevésről, a túlzott közösségi médiahasználatról, a folyamatos visszajelzés-keresésről, az alkohol- és droghasználatról, és az ezek hátterében húzódó depresszióról és szorongásról.
És végezetül, talán legfontosabbként szó esik a címkékről is, mint amilyen a „túl sok”: hiszen ezek azok, amiket gyakran oly könnyelműen, csípőből ráragasztunk egymás homlokára, bele sem gondolva abba, hogyan hatnak hosszú távon az egyén énképére.
A Too Much sorozat tehát rengeteg fontos, kurrens témát felsorakoztat, ráadásul teszi ezt humorral és mély mondanivalóval egyszerre, mégis, bármennyire is jackpotnak ígérkezik, valahogy mégsem váltja be a hozzá fűzött reményeinket. Bizonyára kifejezetten nehéz ennyiféle kérdést és témát lekerekíteni egy sorozat alatt, mégis zavaró, hogy úgy köszönt be a cukormázas happy end, mintha előtte nem generációról generációra öröklődő traumákról beszéltünk volna.
View this post on Instagram
A sorozat egyik legfőbb erénye az, hogy az események nagy részében alapvetően realisztikus módon mutatja be a szereplők belső vívódásait, végezetül viszont mintha csak becsapná az ajtót, hogy tessék, akkor meg is vagyunk. De valóban ilyen egyszerű lenne az egész? Hogy a jó elnyeri méltó jutalmát, a lányok egymás nyakába borulnak a nagy sisterhoodban, a hűtlen férfiak mea culpáznak, a szerelem pedig győzedelmeskedik?
Lena Dunham sorozatát elsősorban a felszínessége miatt érte kritika, engem viszont inkább az elnagyoltsága zavar. Mintha a rendező fejében lett volna egy lista azokról a topikokról, amiket 2025-ben érdemes prezentálni a képernyőn, és amint kipipálta őket, leporolta a kezeit, és lépett is tovább. De ki tudja? Talán egy második évad pótolja majd ezt a hiányosságot.
Kiemelt kép forrása: Netflix
