Te is egyenlőbb társadalomra vágysz? Sokat tanulhatunk a nőstény bonobóktól

–

A bonobóknál – akárcsak az embereknél és számos más állatfajnál, bár nem a többségnél, ahogyan azt korábban feltételezték – a hímek általában nagyobbak, mint a nőstények. Ezt a jelenséget nemi kétalakúságnak, más néven nemi dimorfizmusnak nevezik. Bonobók és emberek esetében azonban a méretkülönbség viszonylag szerény, és kevésbé látványos, mint például a gorilláknál vagy az orángutánoknál.

Ez a különbség azonban – és a nemi dimorfizmus hagyományosan hímközpontú értelmezéseivel szemben – nem jelenti azt, hogy a hímek uralnák a bonobók társadalmát. Épp ellenkezőleg: a kisebb termetű nőstények gyakorolják a hatalmat – ráadásul nem egyedül.

A legtöbben a hatalom felülről lefelé épülő modelljét ismerjük. Így működnek a dolgok például a csimpánzoknál, ahol a magas rangú egyedek megfélemlítéssel és fizikai erővel, valamint szövetségek kialakításával és szívességek osztogatásával tartják fenn a hatalmukat. Ismerős, ugye?

A bonobóknál azonban épp az ellenkezője figyelhető meg: a hatalom nem egyetlen melldöngető alfahím kezében összpontosul, hanem három-öt, gyakran idősebb és egymással rokoni kapcsolatban nem álló nőstény között oszlik meg.

Az eddigi legrészletesebb betekintés abba, hogyan működnek ezek a koalíciók

Most a kutatók hat, a Kongói Demokratikus Köztársaság területén élő bonobóközösség közel harmincévnyi megfigyelési adatait elemezték. Az eredmények megerősítették azt, amit egyesek már régóta sejtettek: a nőstény bonobók erős társas kötelékeiket eszközként használják – nemcsak az agresszió tompítására, hanem arra is, hogy befolyásos pozícióba kerüljenek. A kutatók ezt „női koalíciós hipotézisnek” nevezték el.

Talán nem meglepő, hogy a megfigyelt nősténykoalíciók agresszív megnyilvánulásainak túlnyomó többsége – 85 százaléka – olyan hímek ellen irányult, akik zaklatták a nőstényeket vagy utódaikat, esetleg megpróbálták kisajátítani az élelmet.

A konfliktusok 61 százalékában a nőstények kerültek ki győztesen, míg a vesztes hímek jellemzően elvesztették társadalmi rangjukat, időnként megsérültek – szélsőséges esetekben halálosan. A győztes nőstények ezzel párhuzamosan státuszt nyertek. Érdekesség, hogy időnként hímek is csatlakoztak ezekhez a nőstények által vezetett csapatokhoz.

A tanulmány azt is megerősítette, hogy a nőstény bonobók általában a legmagasabb rangokat foglalják el közösségeikben – egy átlagos nőstény a hímek mintegy 70 százalékát megelőzi. Ez azonban csoportonként és időszakonként jelentős eltérést mutatott. Az Eyengo és Kokoalongo közösségekben például a nőstények szinte soha nem kerültek a hímek alá a rangsorban, és ritkán maradtak alul a konfliktusokban. Ezzel szemben az Ekalakala közösségben a nőstények átlagosan csak a hímek egyharmadát előzték meg.

És hogy mi volt a legnagyobb különbség? Az első két csoportban a nőstények következetesen támogatták egymást, ami segített nekik megnyerni a konfliktusokat és feljebb jutni a ranglétrán.

Ahogy Martin Surbeck, a Harvard Egyetem viselkedésökológusa és a tanulmány vezető szerzője megfogalmazta:

„Arra jutottunk, amit már mindenki tud: ha együtt dolgoztok, sikeresebbek vagytok és hatalmat szereztek. (...) A bonobóközösségekben a nőstényeknek van szavuk. És ez nagyban különbözik a csimpánzoktól, ahol minden felnőtt hím a csoport összes nősténye fölött áll, és ahol a szexuálisan vonzó nőstények jelentős agressziót szenvednek el a hímektől.”

A bonobóknál kevesebb a harc és a sérülés – ezért kapták a „hippi csimpánzok” becenevet

A hímek emellett jóval kevésbé versengenek a nőstényekért, mint más főemlősöknél. (Egy nemrégiben készült tanulmány azt állította, hogy a bonobók valójában erőszakosabbak, mint a csimpánzok – csakhogy a következtetés mindössze tizenkét hím bonobó viselkedésén alapult.)  

Valójában még a csoportok közötti konfliktusok is ritkának tűnnek. Az egyik kísérlet során Takayoshi Kano japán primatológus cukornádat helyezett el két bonobóközösség határvonalán. Ha ezek csimpánzok lettek volna, vérfürdő következik. Ehelyett, miközben a hímek távol maradtak egymástól, a nőstények átlépték a csoporthatárokat, hogy szexuális kapcsolatba lépjenek más nőstényekkel – és olykor néhány hímmel is.

Mindemellett a bonobók az egyetlen ismert nem emberi faj, amelynél megfigyelték a „bábaság” jelenségét: nőstény szüléskísérők segítik a vajúdó anyát, ápolják és őrködnek fölötte.

Mindez aligha lenne lehetséges a nőstények által kialakított szoros, egymástól függő társas kapcsolatok nélkül – és mint ilyen, együttműködés, szolidaritás és hatalommegosztás nélkül.

Érdemes megjegyezni, hogy akárcsak a múltban vagy a ma is létező nőközpontú emberi közösségekben, az állatvilág nőstények által irányított közösségei – amelyek többek között a makiknál, vervet majmoknál, dzseládapáviánoknál, hiénáknál, gyilkos bálnáknál, oroszlánoknál, foltos hiénáknál és elefántoknál is megfigyelhetők – nem egyszerűen a hímek által uralt társadalmak tükörképei. Gyakran teljesen más módon működnek.

A vervet majmoknál például a női vezető pozíció kezdetben észrevétlen maradt. Ennek oka, hogy ez a pozíció szerep, gyakran idősebb nőstény között oszlik meg, akik a csoport közepén vagy hátul helyezkednek el. Ez ellentétben áll az elöl álló hímekkel, akikről korábban tévesen azt feltételezték, hogy ők a főnökök. A döntéshozatal azonban általában a csoport konszenzusán alapul.

Az elefántoknál a matriarcha – jellemzően a legidősebb nőstény – mondja ki a végső szót. Ám a döntések meghozatala előtt általában javaslatokat kér, és az egész csorda jólétét figyelembe veszi.

Az együttműködő viselkedés és a szoros koalíciók azonban nem kizárólag a nőstények által uralt állatokra jellemzőek. Még a bonobók testvérfajánál, a csimpánzoknál is előfordul, hogy a nőstények időnként kis, tartós koalíciókat alkotnak. Ezeket gyakran önvédelem vagy létfontosságú erőforrások védelme érdekében hozzák létre.

Nem ritka az sem, hogy a nőstények és az alacsonyabb rangú hímek összefognak, és megbuktatják a hím vezetőt, ha az túl önkényessé, erőszakossá vagy kegyetlenné válik.

Christopher Boehm antropológus évtizedeken át tanulmányozta a főemlősöket és különböző emberi kultúrákat. Azt állítja, hogy az alárendelt csoportok közös fellépése nemcsak a természetben, hanem valószínűleg a korai emberi társadalmakban is fontos szerepet játszott. Ez az elképzelés áll a „fordított dominancia-hierarchia” elmélete mögött, amely szerint ezekben a társadalmakban nem felülről lefelé, hanem alulról felfelé irányították a hatalmat – mint egy fejjel lefelé álló piramis –, ahol a hétköznapi emberek összefogtak, hogy megakadályozzák, hogy bárki túlzott hatalomra tegyen szert.

Boehm szerint éppen ez az elrendezés tette lehetővé, hogy a vadászó-gyűjtögető társadalmak egyenlőségre törekedjenek, és ezt hosszú távon fenn is tudják tartani. Ahogy ő fogalmaz: „Az egalitárius társadalom az alárendeltek nagy, jól szervezett koalíciójának eredménye, akik magabiztosan megtagadják a politikai hatalmat a csoporton belüli alfáktól.”

Friss kutatások szintén alátámasztják ezt az elméletet

Ugyanez mondható el számos egalitárius, nőközpontú emberi közösségről is, amelyek gyakran nem dominancia-, hanem szükségletalapon működnek, és ahol a kollektív jólét és a közös döntéshozatal fontosabb szerepet kap, mint az egyéni hatalom. Könnyen lehet tehát, hogy az emberek és őseik évmilliókon keresztül erős szövetségekre és együttműködésen alapuló döntéshozatalra támaszkodtak a társadalmi egyensúly fenntartására, a konfliktusok rendezésére, az erőforrások védelmére, és arra is, hogy kordában tartsák a leendő zsarnokokat vagy az erőszakos, bomlasztó tagokat.

De ahogy az emberek elkezdtek patrilokális rendszerekbe szerveződni – ahol a nők elhagyták a rokonaikat, hogy csatlakozzanak a férjük családjához –, ezek a szoros női kötelékek természetesen kezdtek megroppanni. A patrilinearitás kialakulásával, ahol a tulajdon és a státusz a férfi vonalon át öröklődött, még tovább gyengültek, megerősítve a szorosabb férfi koalíciókat.

Mint például a boszorkányperek idején, amikor a női összejöveteleket, támogató hálózatokat és a tudásmegosztást gyanúsnak, veszélyesnek, sőt „démonikusnak” minősítették – és ahogy ezeket a női társadalmi hálózatokat folyamatosan és szisztematikusan aláásták, ugyanígy az egykor általuk birtokolt kollektív hatalmat is.

Szomorú, hogy a mai társadalomban a lányokat és nőket sokszor még mindig arra nevelik, hogy egymás riválisai legyenek – a férfiak figyelméért, az elismerésért vagy a korlátozott számú lehetőségért –, ahelyett, hogy egymás szövetségeseiként és erőforrásaiként tekintenének egymásra.

Közben a női szociális viselkedést gyakran elbagatellizálják: üres pletykának, túlzott érzelmességnek vagy komolyabb ügyeket hátráltató mellékvágánynak tartják.

Kutatások azt is kimutatták, hogy a nők néha tudatosan elhatárolódnak egymástól, vagy kritikusabbá válnak más nőkkel szemben – ezt nevezik „méhkirálynő”-hatásnak. Ez a jelenség leginkább olyan férfiközpontú, szexista környezetekben figyelhető meg, ahol kevés a nők számára elérhető előrelépési lehetőség, és ezért sokan a domináns, hagyományosan „férfias” normákhoz próbálnak igazodni.

A nemi szempontból egyenlőbb vagy nők által vezetett közegben viszont ennek pont az ellenkezője történik: az együttműködés erősödik, a versengés pedig háttérbe szorul.

Csakhogy az ilyen közeg – akár a munka világáról, akár más területekről van szó – még mindig fájdalmasan ritka. És amíg mi azzal vagyunk elfoglalva, hogy egymást kritizáljuk, egymás döntéseit felügyeljük, és abban reménykedünk, hogy ha megfelelünk a patriarchális elvárásoknak, talán előrébb juthatunk, a háttérben ez az egész rendszer szépen tovább zakatol – és jellemzően továbbra is azokat jutalmazza, akiket mindig is előnyben részesített. 

Az igazi erőnk – ahogy mindig is – az összetartásban rejlik

És éppen ezért a patriarchátus, meg úgy általában minden egyenlőtlenségre épülő rendszer lebontásához nem néhány szuperhősre (vagy szupernőre) van szükség, akik majd hirtelen megmentenek bennünket. Bármennyire inspirálóak is lehetnek egyes kiemelkedő egyéniségek – főleg, ha nemcsak saját felemelkedésük érdekli őket –, a tartós változás ritkán jön felülről, és még ritkábban egyetlen embertől. Ehhez közös cselekvés kell, megosztott felelősség, és az, hogy hétköznapi emberek újra meg újra kiálljanak egymásért. És nem csak a nők.

Azok az előítéletek és korlátok, amelyek továbbra is hátráltatják a világ felét az oktatásban, a munka világában és a vezető szerepek elérésében, nemcsak a nőket húzzák vissza – hanem egész társadalmakat, férfiakkal együtt.

Arról nem is beszélve, milyen mentális és fizikai terhet ró a férfiakra az a merev nemi hierarchia, amely ezeket a rendszereket fenntartja.

Közös érdekünk, hogy szembeszálljunk azokkal, akik hasznot húznak a társadalmi megosztottságból – legyen szó nemről, bőrszínről, társadalmi osztályról, etnikai hovatartozásról vagy bármilyen más identitásról. És ehhez nem kell, hogy mindenki egyszerre mozduljon. Elég, ha elegen vagyunk. És nem kell hozzá hősi kiállás sem. A tömeg ereje a kitartó, közös ellenállásban rejlik. Abban, hogy aktív szemlélői és résztvevői vagyunk annak a világnak, amelyben élünk.

Pont, mint bonobók.

És bár fontos, hogy ne vonjunk túlságosan leegyszerűsítő párhuzamot az állatok viselkedése és az emberi társadalom működése között, a bonobók, akikkel DNS-ünk közel 99 százaléka egyezik, olyan lehetőségekre is rámutathatnak – többek között a jövőnkre vonatkozóan –, amelyeket egyébként talán nem vennénk észre.

Mózes Zsófi