Tamara de Łempicka: a nő, aki már a közösségi média kora előtt influenszer volt

–

Tamara de Łempicka soha nem látott oldala

A túlélés művészete alcímmel mutatták be az Urániában múlt héten a világhírű festőnő, Tamara de Łempicka történetét, mely leginkább egy olyan hullámvasúthoz hasonlíthatott, aminek hatalmas magasságai vannak, de a mélyből kézi erővel kell újra és újra felküzdenie magát az embernek. (Ha bővebben olvasnál az art deco királynőjének életéről, ITT írt róla Kis Zsuzsa)

A vetítést az tette igazán különlegessé, hogy ezen apropóból Budapestre látogatott Tamara dédunokája, Marisa de Łempicka, aki Karafiáth Orsolyával beszélgetve osztott meg a közönséggel sok bensőséges történetet a dédnagymamájáról.

A film a semmihez nem hasonlítható festmények hátterét, életrajzi vonatkozásait is segített megvilágítani. Szó esett például a lányával való ellentmondásos viszonyáról: Tamara ugyanis úgy érezhette, az anyaság korlátozza őt az alkotásban, a művészete kiteljesedésében, ezért a lányát igen hamar egy svájci bentlakásos iskolába küldte, így csak ünnepek alkalmával tudtak együtt lenni. Kizette-ről mégis tizenhat csodálatos képet készített.

„Azzal mutatta ki a szeretetét, hogy lefestette” – magyarázta Marisa.

Tamara de Lempicka igazi túlélő volt, aki pontosan tisztában volt az értékével, és nem hagyta sem azt, hogy a neme, sem azt, hogy a történelem bekorlátozza. Egy olyan világban lett sztár festő, ahol a nők inkább a múzsa szerepét tölthették be, és nem a művészét. Az pedig, hogy a női testet az aktjain keresztül női nézőpontból tudta megmutatni, szintén igen ritka volt abban a korban. Tette mindezt úgy, hogy technikai tudás terén hátrányban volt, hiszen nők ekkoriban nem is tanulhattak meztelen testet ábrázolni (erről bővebben ITT írtam).

Ki, ha nem én?!

Talán a saját imposztor-szindrómám és a kisebbrendűségi komplexusom az oka, de egyszerűen rajongok azokért az emberekért, akik nemcsak hogy fantasztikusat alkotnak, de teszik ezt mérhetetlen eleganciával és magabiztossággal, „ide nekem az oroszlánt is!” attitűddel. Tamara de Łempicka lába alól a történelem jó párszor kihúzta a talajt, de ő minden egyes alaklommal felállt, kecses, bőrkesztyűs kezével leporolta a szoknyáját, kacér, félárbócra eresztett szempillákkal kihívóan végigmérte a környezetét, majd újra nekiállt, hogy felmásszon a csúcsra, és még tovább. Minden nehézség ellenére. Tette ezt elképesztő ambícióval, elszántsággal és magabiztossággal.

„Ő mindig is tudatában volt a nagyságának”

– mondta róla Marisa. Majd elmesélt egy történetet: Tamara még fiatal lány volt, amikor az édesanyja házhoz hívott egy akkoriban híres és elismert festőt, hogy készítse el a nővére portréját. Tamara cseppet sem volt megelégedve a végeredménnyel, kijelentette, hogy a festmény egyáltalán nem adja át azt, ami a testvére lényege. Majd lefestette ő is a nővérét – az eredmény állítólag sokkal jobb lett. Sajnos az a kép elveszett, azonban a filmbemutatón megnézhettük azokat a virágképeket, amiket kislány korában készített Łempicka. Hogy a mesteri művész ott volt már akkor is benne, teljesen nyilvánvaló.

Cheri

Dédunokája, hagyatékának kezelője, Marisa mindössze kilenc éves volt, amikor elveszítették Tamara de Łempickát. A közönségtalálkozón felidézte annak a nyárnak az emlékét, amikor először találkozott a dédnagymamájával. Öt éves volt csak, egészen addig nem értette, mire ez a nagy felhajtás, ez a rengeteg izgalom a rokonok részéről, amíg meg nem pillantotta Tamarát.

„Olyan volt, mintha egy igazi királynővel találkoztam volna”

– mesélt Tamara átható kisugárzásáról, melyen még az évek sem csorbítottak. Az ujjain gyűrűk csillogtak, francia parfüm illata lengte kürül, gyönyörű tunikát viselt, és persze egy hatalmas kalapot. 

A gyerekek és a szülők is jó darabig tipródtak – mondta Marisa– miként is szólítsák a dédnagymamát. Úgy érezték, a „nagymama” bármiféle verziója (akár lengyelül, akár angolul mondják) nem passzolt volna e fejedelmi kiállású asszonyhoz, és csak öregítette volna. Łempicka azonban egy huszárvágással megoldotta a kérdést. „Hívhattok cheri-nek!” – ment elébe a dolognak. A francia „kedves” szó lett tehát az ő családi beceneve, az unokáit pedig egyszerűen „lányoknak” szólította.

Gyémánt, mint a túlélés záloga

Łempicka szerette a csillogást, az ékszereket. Amikor eladott egy képet, mesélte Marisa, mindig vett magának egy gyémánt karperecet. Azt mondta, az a célja, hogy a csuklójától a könyökéig drágakövek borítsák. 

Ám ez egyáltalán nem egy felszínes, üresfejű ügy volt nála. Ahhoz, hogy az ember megértse Łempickát, ismerni kell a hátterét is. Még Marisa számára is viszonylag későn derült ki, hogy dédnagymamája zsidó származású volt. Gazdag lengyel családba született, amit erős, határozott nők kormányoztak. A történelem viharai azonban nemcsak menekülésre kényszerítették, de arra is, hogy önvédelemből minden eszközzel elfedje származását. 

Párizsba érkezve olyan képeket is festett, amikből az a benyomása alakulhatott ki a nézőnek: ezeket egy keresztény neveltetésben részesült illető alkotta. Marisa e téma kapcsán felhívja a figyelmet a The mother superior című festményre: az apáca arcán végiggördülő könnycseppek olyanok, mintha gyöngyök lennének.

Mintha ezzel is sugalná a fájdalom mértékét, amit az okoz, hogy másnak kell mutatnia magát annál, ami valójában.

Számára az ékszerek messze többet jelentettek felszínes csillogásnál: lehetőségek voltak arra, hogy ha újra menekülnie kell, ha ismét nulláról kell felépítenie az életét, tudjon mire támaszkodni. Tapasztalatból tudta: a ruha aljába varrt, határokon átcsempészett ékszerek egy egész családot képesek megmenteni a pusztulástól.

Élete egyetlen szerelme

Tamara de Łempickának egyetlen befejezetlen festménye van: ez az első férjét, Tadeusz (Thadée) Łempickit ábrázolja. Már a megismerkedésük is regénybe illő: amikor Tamara megpillantotta az elképesztően sármos férfit, azonnal elhatározta, hogy megszerzi magának. Nem spórolt a módszereken sem: egy hangosan gágogó libát vezetve jelent meg az eseményen, ahol remélte, hogy találkoznak – csak hogy biztos legyen benne: a férfi ne hagyhassa őt figyelmen kívül.

A viszonyuk azonban idővel megromlott. Megrendítő ezzel a tudással megvizsgálni a Tadeuszt ábrázoló utolsó festményt, amely szinte teljesen kész, csupán a férfi jegygyűrűt viselő keze az, ami vázlatos maradt. Viharokat sem nélkülöző házasságuk úgy ért véget, hogy Tadeusz más nő mellett kereste tovább a boldogságot. Marisa elmesélte: élete alkonyán a dédnagyanyja (akinek számos kapcsolata volt mindkét nem tagjával, a házasságai alatt is) azt vallotta: élete szerelme Tadeusz volt.

Self branding queen

Ami különösen figyelemreméltó Łempickában, hogy ő már azelőtt személyes brandet épített, hogy ez a fogalom egyáltalán elterjedt volna. Rettentően őrizte a nyilvános imidzsét, mondta el Marisa, nem volt szabad róla olyan fényképet készíteni, amin előnytelenül nézett ki.

„Ebben is abszolút megelőzte a korát: tudta, hogy az, amit magáról mutat, segít eladni a festményeit.”

A társadalmi életét is részben ennek a szolgálatába állította, ő volt a botrányos partikirálynő, akinek viszonyairól, alkoholfogyasztásáról suttoghatott a nagyérdemű. Árgus szemmel figyelte azt is, mit írnak róla: minden újságcikket kivágott és eltett, ami róla szólt.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

K&K (@little_joys_of_life___) által megosztott bejegyzés

Marisa azt is elmesélte, hogy Lemicka hamvait a temetési szertartás keretében abba a vulkánba szórták, amit mexikói otthonának ablakából lehetett látni, méghozzá egy igen szeles napon, egy helikopterrel. Ám ez a drámai búcsú abszolút illet hozzá. „Egy csodálatos élet csodálatos befejezése” – kommentálta Marisa.

Fiala Borcsa