Ughy Szabina: „A magánynak én már sokféle arcát jól megismertem”

–

Kurucz Adrienn/WMN: Szoktam azt játszani, hogy összeolvasom a borítóról a szerző nevét és a címet. Esetedben ez úgy néz ki, hogy Ughy Szabina, az átlátszó nő. Hogyha ezt így kimondom, mit érzel?

Ughy Szabina: Az átlátszóság összetett metafora. Utalhat jelentéktelenségre, feleslegességérzésre, arra, hogy úgy érzem, nem vagyok hatással a dolgokra, nem tudok cselekvő módon részt venni az életemben, vagy tágabb nézőpontból nézve, miként lesznek akár társadalmi szinten elhallgatva, letagadva bizonyos problémák, például a halál vagy a kizsákmányolás.

Azt hiszem, ezek közül hozzám a jelentéktelenségérzés állt sokáig legközelebb, és emiatt szégyen helyett most inkább már csak dühöt érzek, ez pedig egy hatalmas energiaforrás.

K. A./WMN: Milyen területeken nyilvánul meg az életedben?

U. Sz.: Az átlátszóság-jelentéktelenség egy író, egy megfigyelő számára szükségszerű állapot. Úgy kell tudni jelen lenni, megfigyelni, hogy ne befolyásold a környezetedet. Kívülállóként, mint egy fényképezőgép tudod a legpontosabban, a legszenvtelenebbül rögzíteni a dolgokat. Terapeutaként már nem vagyok teljesen átlátszó. Ugyanis az a tapasztalatom, hogy nagyon építő lehet a csoport szempontjából, ha valami olyasmit osztok meg magamból, ami erősítheti a csoportot, vagy továbbviheti az adott folyamatot, de ez tényleg csak ritkán és indokolt esetben történik meg.

A harmadik szerepemben, azaz magánemberként, nőként, Ughy Szabinaként is sok esetben átéltem a jelentéktelenség érzését, vagy azt, hogy biztonságosabb sokszor ott sem lenni bizonyos helyzetekben. Sokáig azt gondoltam, normális dolog, ha a saját igényeim háttérbe szorulnak, mert ez volt a mintám. Nagyon otthonos, ugyanakkor gyűlölt és megunt szerep is számomra az átlátszóság.

Épp ezért fontos állomás nekem ez a könyv több szempontból. Egyrészt úgy érzem, arcot adtam ismét az írói identitásomnak, ami valahol egy sötét sarokban kuksolt már hosszú-hosszú évek óta. Másrészről pedig Az átlátszó nőben elmeséltem – a saját történeteimen túl – olyan felmenőim történeteit is, akik ugyancsak nagyon sokszor lettek mellékszereplők a saját életükben, a saját kapcsolataikban, a saját munkájukban, és nem mutathatták meg az erejüket, a különlegességüket. Ebben a könyvben elvezettem ezeket a nőket egy olyan helyre, ahol már jobban látszanak, vagy legalább felsejlik előttük, hogy mi lehetne, ha nem ez a betokosodott állapot. Sokszor már ez is óriási előrelépés a változás útján.  

K. A./WMN: A novellák tehát vállaltan nem a fantázia szülöttei? 

U. Sz: Az élet sokkal durvább az irodalomnál. Ezek a történetek sűrítések, összekapcsolások, és nem mellesleg felszabadítási szándékok eredményei. De lényegileg elmondható, hogy valós alapokon nyugszanak.

Fantáziából amúgy sem tudok írni, csak olyan történetekhez nyúlok, amikhez van kapcsolódásom, kötődésem. A narrációs technika, vagy akár a témaválasztás különlegessége mindig is másodlagos volt számomra.

K. A./WMN: Az egyik novelládban azt mondja egy szerkesztő: „Most nagyon mennek a női témák…” Beszéljünk erről!

U. Sz.: Az ott egy nagyon cinikus kiszólás! Persze iszonyú fontosnak tartom a „női témákat”, de nemtől függetlenül minden hátrányos helyzetű vagy a szabadságától valamilyen formában megfosztott lény sorsa szenvedélyesen foglalkoztat.

Egészen kicsi koromtól fogva a nőkhöz volt sokkal erősebb kötődésem, és életem fontos férfijai mindig elérhetetlenek voltak, a saját érzéseikről, gondolataikról nem nagyon tudtak beszélni. Ellentétben a nőkkel. Nagyon szép emlékeim vannak gyerekkoromból, ahogy együtt vagyunk a nagymamám, anyukám, a lánytestvérei – beszélgetnek, mi meg hallgatjuk őket. Anyukám fantasztikusan érzékeny és empatikus nő. Somlóvásárhelyen nőttem föl, ez egy kicsi falu Veszprém megyében. Észreveszem magamon, hogy abban a 15 évben, amióta Budapesten élek, mennyivel közönyösebb lettem. Anyukám nem, ő még mindig nagyon érzékeny, inspiráló és sok olyan történet van ebben a könyvben is, amire ő irányította rá a tekintetemet.

K. A./WMN: Milyen a kapcsolatod a saját nőiességeddel?

U. Sz.:

 A saját nőiességemmel való viszony elég különleges. Tizenkét éves koromban csontrákot diagnosztizáltak nálam. A kemoterápia és legyengült immunrendszer miatt nagyjából két évig nem mehettem emberek közé. A kezelések és műtétek miatt a bimbózó, serdülőkori nőiességem teljesen lenullázódott. Egy kopasz bábbá alakultam, egy testté, akit életben kellett tartani.

Semmi egyéb cél nem volt sokáig, csak elérni az átlagos értéket a leleteken. De ennél is sokkal nehezebb volt a különbözőséggel járó magány, miközben mindennél jobban vágytam arra, hogy ugyanolyan legyek, mint a többiek. Azóta is tanulom, hogyan kell élni, nem csak túlélni, kapcsolódni, vagy hogy kell például nőnek lenni.

K. A./WMN: E történet fényében érthetőbb, miért jelenik meg a novelláidban az elmúlás, a halál, a megsemmisülés olyan gyakorta valamilyen formában. Az egyik novellában ott a saját szenvedéseid emléke.

U. Sz.: A Pillangó valóban nagyon személyes írás. Nagy előrelépésnek éreztem, hogy meg tudtam írni. Különös világ a gyermekonkológiáé. Ott van egy csomó gyerek csecsemőkortól a tinédzserkorig, és minden az életről szól, közben meg tapintható a levegőben a szülők rettegése attól, hogy elveszthetik a gyereküket. Teljesen megváltoztatja az embert egy ilyen tapasztalás. De a haláltéma az idén februárban elhunyt nagymamám miatt is többször megjelenik a könyvben. Három éven át a demencia miatt gyakorlatilag rácsok mögött élt, úgyhogy megláttam a halálnak ezt a kínkeserves arcát is, és nemcsak én, hanem a nagymamám is föltette a kérdést, hogy miért él még, és miért nem mehet már el? Nyugtalanító kérdés számomra, hogy amikor már nincs méltóságod, csak fájdalmad van, akkor tényleg meg kell-e hosszabbítani az ember életét. Iszonyú nehéz volt ehhez a folyamathoz asszisztálni.

K. A./WMN: Van nekünk egy közös barátnőnk, Molnár Krisztina irodalmár-pedagógus. Ő szokta mondani, hogy a magyar irodalom a fáradt emberek irodalma. Mit gondolsz erről? Te is zsonglőrködsz az idővel, ahogy látom, megosztod a figyelmed, nemigen tudsz csak az alkotásra koncentrálni.

U. Sz.: Ha csak az írással foglalkoznék, akkor kilúgoznám az életemet és az írásaimat is. Rengeteg ismerettel gazdagított a szerkesztői vagy a korábbi újságírói munka. Rengeteget tanultam egymásra hangolódásról, csapatban levésről, konfliktuskezelésről, az emberek természetéről. Egyszer megadatott, hogy Szicíliában kölcsönkaptam egy lakást, és egy hónapig szabadon írhattam. Élveztem nagyon, de hosszú távon nem bírnék csak az alkotással foglalkozni.

Ha dönteni kellene, hogy írás vagy élet, akkor én egyértelműen az életre szavaznék.

K. A./WMN: Régebbi interjúkat olvasgattam, és többször is fölvetetted: nem vagy biztos benne, van-e az írásnak tétje, értelme. Mert az emberek elalváshoz használják a könyvet, nem felébredéshez. A rengeteg blog miatt és korlátlan online felület miatt pedig immár mindenki ír és publikál.

U. Sz.: Ó de jó, hogy felhozod, ezt a kérdést most már lényegesen másként látom. Az irodalomterápiának köszönhetően elindult egy forradalom az olvasásban és az önismeretben. Mélyen hiszek benne, hogy ez az alapvetően csoportterápiás módszer meg fogja újítani az irodalmi életet és az emberek irodalomhoz való hozzáállását. Szóval ezt a kérdést abszolút pozitívan látom most. 

K. A./WMN: De a versírást abbahagytad egy ideje.

U. Sz.: Az írói hozzáállásomban és egész életemben tulajdonképpen mindig központi kérdés, mennyire vagyok hasznos, van-e értelme a létemnek. A versírást valószínűleg azért is hagytam abba, mert azt éreztem az utolsó időszakban, amikor már egyre kevesebb verset írtam, hogy már nemcsak az igazat nem tudom írni, hanem a valódit sem. Tehát már az sem érdekel, hogy megörökítsem, mondjuk, a szakítás utáni fájdalmat vagy az istenkeresésemet. Mert ha körbenézek, mások olyan jól megírták ezeket helyettem. Túri Timi, Szabó Lőrinc, Oravecz Imre. Akkor meg minek írjak? Hála nekik, olvasom őket, tükröt tartanak, és ez elég. A prózában találtam meg magam számára azt a cselekvőerőt, amiben ott van a mozgás, az előrelépés, a szabadság és ezzel együtt a hasznosság, vagy másként fogalmazva a gyógyulás lehetősége.

Még annyiban írnám magam fölül, hogy az írás tényleg mindenkié, fantasztikus adomány. Mindenkinek ajánlom, hogy írjon napi tíz percet, már ezzel sokat tehet önmagáért, a lelki és testi egészségéért is. Az persze már más kérdés, hogy miért akar olyan sok ember mindenáron publikálni.

K. A./WMN: Talán ennek ugyanaz a gyökere, mint a lájkvadászatnak.

U. Sz.: Az biztos, hogy a valós visszajelzések hiányától szenvedő, és emiatt egyre magányosabb korban élünk. Az egyik legfontosabb késztetés most nagyon sokak életében, az enyémben is, hogy érezzem, fontos vagyok. Igazán felszabadító erejű ezt valós kapcsolatokban, közös élményekben, közös célokban minél többször átélni. Például egy tízfős csoport intimitása számomra sokkal-sokkal többet jelent, mint, mondjuk, 1000 like.

K. A./WMN: Ezek a mikroközösségek adták vissza az alkotókedved?

U. Sz: Inkább azt bizonyították be nekem, hogy én is alkalmas vagyok a közösségi létre. A rák, az, hogy két évig nem mehettem emberek közé, nagyon elbizonytalanított ezen a téren. Egy irodalomterápiás csoport számomra egyrészt azért biztonságos, mert megvannak a szabályok, keretek, másrészt gyógyító érzés, hogy össze tudok kapcsolódni emberekkel. Sokan mondják, hogy a kis közösségekben van a jövő, és én abszolút hiszek ebben. És boldog vagyok, mert ez az irány engem is kivezet a gyerekkori magányból. A csoportokban folyamatosan tanulom az intimitást, és konfliktusok kezelését is egyúttal, mert azok is adódnak persze. 

K. A./WMN: Mit gondolsz, mi lehet az oka annak, hogy az irodalomterápia ennyire berobbant?

U. Sz.: A Covid alatt sóvárogtak az emberek a valódi beszélgetések, érzések, gondolatok után. Ezt pedig megadja egy ilyen csoport. Másrészt az is nagyon szerethető benne, hogy ez nem egy olvasókör vagy irodalomóra, nem tudsz rosszat mondani, nem lesz az a végén, hogy „te hülye vagy, kettes”. A szöveg pedig végig ott van, mint egy pokróc, ami betakar, hogy ne kelljen feltétlenül rögtön a saját lelked meztelenségét feltárnod.

Viktor E. Franklnél olvastam, hogy amikor elkezdték begyűjteni a zsidókat, sokan a kedvenc könyveiket vittek magukkal. A szövegek megtartó erejét nem szabad alábecsülni.

Az irodalomterapeuták azt a szerepet tudják betölteni, hogy megfogják az emberek kezét, és átkísérik őket a hídon, elvezetik a szövegeknek egy olyan pontjára, ahol tudnak magukkal találkozni. Azt is megtanuljuk a csoportban, hogy kell beszélgetni, hogy kell figyelni a másikra. És megtapasztaljuk, milyen jó érzés, hogyha meghallgatnak minket is. Meglátjuk, megértjük a másik szempontjait is. Hihetetlen gyógyító ereje van ennek. Szóval én azt mondom, irodalomterápiát minden iskolába, minden idősek otthonába, minden munkahelyi közösségbe!

K. A./WMN: Mit gondolsz, merre vezet majd az írói utad?

U. Sz.: Régóta van egy drámaötletem, már a címe is megvan: Jelenés. Egy olyasmi falusi közegben játszódik majd, amit magam is jól ismerek. 

K. A./WMN: Közben pár hét alatt elkapkodták a könyvedet. Most nyomják újra. Kortárs novelláskötet esetében ez nagy szó ám!

U. Sz: A fogyási adatokat nézve eleinte – önbizalomhiányos emberként – azt gondoltam, milyen jó fejek a barátaim, mert megveszik a könyvet. Aztán egészen megható visszajelzések jöttek és jönnek ismeretlenektől is, és ez nagyon klassz érzés. A magányt sok oldalról nagyon mélyrehatóan ismerem, és ha lenne egy varázsceruzám, akkor olyan világot rajzolnék, amiben senki sem lenne egyedül. De mivel nincs, maradnak a szavak. Az írásaimmal és a terápiával ebben szeretnék segíteni.

Fotók: Lőrincz Emma/ WMN

Kurucz Adrienn