–

„Szakmai partnere is tudunk lenni a másiknak”

Lovas Rozi és Horváth János Antal – akik házastársak is – most, a közös start-up (hiszen a társulat tulajdonképpen az) indulása után néhány évvel kezdik tudatosan keresni a munka és a magánélet egyensúlyát, ami nem könnyű feladat, pláne színészként. „Nincs hétvégénk, mert színház akkor is van. Soha életemben nem volt hétvégém, ezért ilyen határokat is nehéz húzni. Nem tudsz kijelölni egy napot, amikor nem foglalkozol munkával. A nyár is nehéz, de már évek óta azt gyakoroljuk, hogy 3 hétre elmegyünk csak mi négyen – a gyerekekkel, nem Lengyel Tomival és Molnár Áronnal – lakóautózni” – kezdi Rozi.

„De általában az életünk nem így szerveződik a munkánk miatt. Ha nagyon szigorú szabályokat hoznánk, azokat nem nagyon tudnánk egészségesen vagy jó érzéssel betartani. Az egyik kedvenc közös programom, amikor Nagymaroson vagyunk és elmegyünk ketten futni. Utána leülünk a Duna-parton és kettesben beszélgetünk. Nagyon sok inspiratív beszélgetés indul ilyenkor a munkánkkal, a jövőnkkel kapcsolatban, ami összefonódik a Loupe-pal. Ott, egy nyugalmi, magánéleti helyzetben tudnak a leginspiratívabb gondolatok megszületni.”

A tágabb család nélkül nem menne

Rozi korábban már több interjúban említette, hogy fontos volt neki kisgyerekes anyaként is a munkája, és abban, hogy ekkor is tudott dolgozni, nagyban segítette, hogy nagyon jó és összetartó családjuk van. 

„Négy nagyon aktív nagyszülőről van szó. És nemcsak az benne a jó, hogy segítenek, hanem hogy mennyire jó a gyerekeinknek – de szerintem nekünk is – megélni ezt a többgenerációs együttélést. Olyan jól áramlanak a tudások, az információk és a szeretet, hogy az fantasztikus.”

Az, hogy kell-e egyáltalán kisgyerekes anyaként dolgozni, igazi darázsfészek téma, de Rozi azt is felvállalja, hogy ezek a kérdések benne is folyamatosan alakulnak: „Nem egy általános igazság, hogy kisgyerekes anyaként dolgozni kell, fontos, hogy mindenki megkeresse, hogy mitől teljes ember. A szakmámnak is fontos része, hogy folyamatosan keresem, kutatom magamat. Nekem a munkámra is szükségem volt, hogy egész ember tudjak maradni. A gyerekeknek meg fontos, hogy az maradjak. De ez folyamatosan változik, most például az a korszakom van, hogy nagyon sok mindenre nemet mondok.

Csak akkor veszem el az időt a gyerekeimtől, ha egy olyan dologban vehetek részt, amiben teljes mértékben hiszek. Már nem habzsolom feleslegesen a feladatokat” – mondja Rozi.

Társulati lét vs. szabadság

A négy alapító más-más előtörténettel csatlakozott az alakuló Loupe-csapathoz: Tamás és Áron a vígszínházas abúzus elszenvedői és a későbbi nyilvánosság előtt zajló ügy képviselői voltak, Rozi és János más okok miatt, de elköszöntek a kőszínházi munkától.

„A Radnóti egy nagyon fontos intézmény az életemben, de ott is elkezdtem érezni azt, hogy kikerül a döntéshozatali lehetőség a kezemből nagyon sok helyzetben – mondja Rozi, majd így folytatja:

„Ott vagyok egy előadásban, egy szerepben egy rendezővel, és nem feltétlenül értem, hogy miért ezt a darabot csináljuk, miért így csináljuk. Ez nem baj, így működik egy társulatban, de ebben az életszakaszomban nekem sokkal fontosabb, hogy ezekhez a döntésekhez lehessen közöm.”

Ennek ellenére nagyon fájdalmas volt az elválás, mivel a Radnóti igazgatója, Kováts Adél máig nagyon fontos ember a szakmai életében.

János a Pesti Magyar Színházban kezdte a szakmai pályáját, ahonnan végül az SZFE-ügy miatt jött el: „Az nem volt egy jó búcsú. Harmadévesen vagy negyedévesen kerültem a Pesti Magyar Színházhoz, huszonegy éves voltam, tele vágyakkal, és ott volt egy olyan közeg, akik támogattak engem ebben. Teltek az évek, elkezdtem a saját dolgaimat is csinálni, és Zalán Jánossal (a színház korábbi igazgatója – a szerk.) voltak összezörrenéseim bizonyos lépésekben. Amikor ő az SZFE-s ügyben tevőlegesen részt vett, és felvállalta az alapítvánnyá alakítást, vagyis annak a hagyománynak a szétrombolásában részt vett, amiben én felnőttem, azt nem tudtam elfogadni. A Covid közepén voltunk, és éppen akkor született meg Misa – és mégis azt választottam, hogy ne hosszabbítsuk meg a szerződésemet.

Az a fajta család, amit a kőszínházi lét ad, az hiányozhat,

mert én utána jártam az országot és rendeztem előadásokat, és nagyon hiányzott hogy, amikor bementem a színházba, azt éreztem, hogy ez egy családi kötelék, ami ott körbevesz. De nagyon örülök, hogy a Loupe-ban ez egyre inkább van.”

Lengyel Tamás azt mondja, szerencse, hogy pont a jó pillanatban, a megfelelő tapasztalatok birtokában összesodródtak az Árvák című darab kapcsán: „Hiszek a véletlenekben, hogy mindannyiunk élete pont ott tartott, hogy bele tudtunk vágni egy ilyen előadás létrehozásába. És az is véletlen, hogy a produkciós cég kiállt mögülünk, és megéreztük, hogy talán fent lehetne tartani egy előadást saját erőből. Az is véletlen, hogy már mindannyian túl voltunk a kőszínházas rossz élményeinken. Ezt a fajta kiszolgáltatottságot, amit ott átél az ember, hogy nem vonják be a dötésekbe, már nem szerettük volna a művészi életünkben. Ezek az együttállások véletlenek, nagyon szerencsések vagyunk, hogy ez négyünknél pont így történt.”

Molnár Áron azért hozzáteszi, a szerencse mellett az is fontos, hogy nagyon sok munkájuk van benne.

„A beton repedésein kinövő növények vagyunk.”

A Loupe Színházi Társulás számára nagyon fontos a közéleti szerepvállalás: „Esküszöm, szívesen vagyok betonnövény” – mondja Áron, akitől ez a hasonlat származik. „A Loupe-nál olyan társadalmilag fontos kérdéseket érintünk, amelyeket mi is tematizáltunk a noÁr mozgalommal, csak most a művészet eszközét használjuk arra, hogy egy szabad és nyitott országért harcoljunk” – mondja.

Tamás így folytatja: „Olyan témákat választunk, amik a jobb vagy szabadabb világ iránti igényünket kielégíti. Olyan dolgokat a közbeszédbe emelni, amik eleve tabusítottak, az már maga egy szabadságharcos attitűd.”

János szerint azonban ők a Loupe-nál nem egy szabadságharcos banda, hanem inkább egy szabadságteremtő közösség. 

„Minél kevesebb levegőt kap a demokrácia, annál nagyobb szükség van a művészet levegőjére.

Mindannyian megtapasztaltuk, hogy mik a nehézségei, mik a csapdái egy kőszínházi társulatnak. Ennek eleme volt a Vígszínházban történt abúzus-sorozat, a hatalommal való visszaélés. Tudnunk kellett, hogy mi az, amit biztosan nem szeretnénk” – foglalja össze Áron.

A beszélgetésben szó esik még a szakmai visszajelzésekről vagy éppen azok fájó hiányáról, és a skatulyákról is. Ha érdekel, hogy vajon buszoztatnak-e fizetett állva tapsolókat az előadásaikra, akkor nézd meg a teljes videót!

Tóth Flóra, D. Tóth Kriszta