„Mondjanak, amit akarnak” – Delhi egyetlen női galambtartója dacol a hagyományokkal

–

A királyok szórakoztatásra tartottak madarakat a palotákban

A kabootarbazi, azaz a galambtartás hagyománya réges-régre nyúlik vissza. Eredete az ókori szanszkrit eposz, a Mahábhárata korszakáig (i. e. 400 és i. sz. 200 között) vezethető vissza, amikor a királyi családok szórakoztatásra tartottak madarakat a palotákban. „Az udvartartás hölgyei naphosszat az erkélyeken (jharokhas) ültek, és nézték, ahogy repkednek az égen a galambok” – meséli a BBC-nek Rana Safvi író és történész. Safvi hozzáteszi, hogy ez a nem mindennapi hobbi a muszlim uralkodók ideje alatt vált igazán népszerűvé, akik tapasztalt madarászokat hívtak Delhibe.

Ratnendu Ray, aki a nemzeti örökségvédelemmel és kultúrával foglalkozó alapítvány munkatársa, emellett városi sétavezető Delhiben, azt mondja, szigorú szabályokat kell betartania azoknak, akik része akarnak lenni a kabootarbaazok, vagyis galambtartók közösségének. „A galambtartók egy meghatározott területen engedhetik szabadjára a madaraikat, mások territóriumára behatolni  hatalmas tiszteletlenség." 

Városszerte több ezren foglalkoznak galambtartással: egyes források szerint a kabootarbaazok közössége 4500 tagot számlál. Köztük van

a háromgyerekes anya, Shaheen Parveen is, az egyetlen nő, aki Ódelhiben galambtartással foglalkozik, ami hagyományosan férfi munka, amely apáról fiúra száll. 

A bátyja el akarta tiltani a madaraitól 

A harmincas éveiben járó Parveen minden nap többféle szerepet tölt be: feleség, anya, nagymama. Azonban ha van egy kis szabadideje, akkor felmászik a házuk tetejére, ahol több mint 100 galamb várja az érkezését. Parveen annyi időt szán a madaraira, amennyit csak tud: mindig ellenőrzi az állapotukat, egészségüket, mielőtt enni adna a külön nekik készített, egyedi gabonakeverékből. Ezután következik az edzés, ugyanis Parveen és házi kedvencei rendszeres résztvevői a különböző galambtartóknak szóló tornáknak és bajnokságoknak.

A kiképzés része az is, hogy a madarak megtanuljanak hallgatni a gondozójuk jelzéseire.

Parveen füttyszóval jelzi, ha a rajnak magasabbra kell szállnia, és kiabálással, ha alacsonyabbra kell ereszkednie. A taps pedig azt jelenti, hogy az edzésnek vége, és ideje visszatérni a fészkekbe.

Parveen azt mondja, a madarakkal töltött idő megnyugtatja őt. „A madaraim felismerik a hangomat, így nevelem őket. Megbíznak bennem, szoros kötelék van köztem és köztük, és ezt senki nem veheti el tőlem."

Trófea, pénz, tisztelet

Egy olyan férfiak dominálta közösségben, mint a kabootarbaazok is, nőként korántsem egyszerű érvényesülni. Parveen a galambtartás szenvedélyét apjától örökölte, aki az iskola után lányát mindig felvitte a tetőre, hogy együtt nézzék a madaraikat az égen. Nem minden Parveenhez közel álló férfi volt ilyen támogató és megengedő.

A bátyja egyenesen megtiltotta neki, hogy a családján és a háztartás vezetésén túl mással is foglalkozzon – és nem ő volt az egyetlen kritikus hang.

Parveent többen is megszólták, hiszen a többszáz éves hagyományok szerint nő nem lehet kabootarbaaz. „Mondjanak, amit akarnak, én továbbra is azzal fogok foglalkozni, amit szeretek” – reagál a negatív megjegyzésekre.

Azonban nemcsak kritikusai, hanem rajongói is akadnak bőven Ódelhiben. „Az emberek arra kérnek, hogy áldjam meg a galambjaikat"  – mondja Parveen, aki a legtöbb felkérésre nemet mond, különben nem maradna ideje a saját állataira, amelyek gondozása, etetése több ezer rúpiába kerül. A BBC szerint galambtartó társai rendszerint kisegítik őt, ha nehezére esik ellátni a madarait. Többek között gyógyszerekkel és élelmmel látják el Parveen állatait, akivel gazdájuk úgy törődik, mintha a gyerekei lennének.

Parveen legnagyobb diadala az volt, amikor a madaraival megnyert egy helyi versenyt 2017-ben, amelyen több százan vettek részt. Sokan közülük hónapokig, évekig készültek a galambokkal a versenyre, amelyen a zsűri az állatok gyorsaságát, kitartását pontozta, valamint azt, hogy a galambok milyen gyorsan reagáltak gondozójuk jelzéseire.

A megmérettetés győztese a trófea és pénzjutalom mellett elnyerte a galambtartás hagyományát őrző és éltető közösség tagjainak tiszteletét is, akik elhalmozták Parveent ajándékokkal. „Pénzt ajánlottak fel, és koszorúkat aggattak a nyakamba. Egyszerre voltam ideges és boldog” – emlékszik vissza a nyertes, aki szerint akkora volt a felhajtás, mintha India megnyerte volna a foci-világbajnokságot. 

Kaiser Orsolya