Lassú, vontatott? Igen. És épp ez benne a zseniális! – A The White Lotus legfontosabb tanításai

–

A szorongás, mint új esztétika

Mit követhettünk el egy előző életben, hogy ránk szakadjon karma gyanánt a The White Lotus? – teszi fel a kérdést Dylan Skurka filozófus, a York Egyetem oktatója. Szerinte ez a sorozat nem szórakoztatni akar, háttérzajként fogyasztásra sem alkalmas.

Maga a szorongás válik általa esztétikai élménnyé – a vágy és beteljesülés elmaradása közötti feszültség, amelyet már-már meditatív kitartással kell elviselnünk.

Skurka provokatív esszéje szerint a The White Lotus nem hajlandó megadni nekünk a vágyott katarzist. Ehelyett azt ajánlja, amit a buddhizmus „ürességként” (śūnyatā) ír le – a semmiben rejlő lehetőséget.

Thaiföld, az ellentétek földje

Az HBO kultsorozatának harmadik évada – amely ezúttal Thaiföldön játszódik – újra és újra elodázza a cselekmény csúcspontjait, a fordulatokat, a kielégítő válaszokat. Sokan emiatt csalódottak is: unalmasnak, sekélyesnek találják a sorozatot.

De Skurka épp ebben az építkezésben látja Mike White alkotói zsenialitását. A Fehér Lótusz épp a lassúsággal, az üresjáratokkal késztet minket arra, hogy egyfajta meditatív állapotban szembenézzünk saját türelmetlenségünkkel, kielégülésfüggésünkkel, a „minél többet, minél gyorsabban” elvárásával. Egy figyelemzavaros világban, ahol pörgetjük a tartalmakat, a közösségi média pedig folyamatos dopaminfröccsökkel szolgál, ez a sorozat nem adja meg, amit akarunk, amihez hozzászoktunk, ezáltal visszakényszerít minket önmagunkba.

A harmadik évad szereplői első pillantásra szinte karikatúraszerűek: egy gazdag, szétesőben lévő család (Tim és Victoria Ratcliffe, és három gyerekük: Saxon, Piper, Lochlan), egy középkorú férfi (Rick) fiatal partnerrel (Chelsea), és három barátnő – köztük egy híres színésznő, Jaclyn Lemon. A sztereotípiák szinte kínosan egyértelműek – de a The White Lotus univerzumában minden sablon egy ponton torzulni kezd.

Thaiföld különösen alkalmas e szerepjátékok szétfeszítésére: szenvedés és élvezet, vallási áhítat és szexuális túlfűtöttség egymás mellett él. Buddhista kántálás és neonfényben úszó bűntudat, lorazepámtól bódult vendégek szédelgése a hotel aranyozott termein át, miközben az édeni tengerpart felett a bűn és erőszak árnya lebeg, fenyegető, mint egy közeledő monszun.

A felszínen minden szereplő hajszol valamit: szexet, hatalmat, bosszút, megvilágosodást. De a valódi mozgatórugó az, hogy valamitől menekülnek – leginkább attól az érzéstől, hogy valójában nincs semmi a mélyben.

A kielégületlenség dramaturgiája

Skurka értelmezésében tehát a szereplők nem vágyakat kergetnek, hanem pánikban vannak, mintha üldöznék őket. Tim Ratcliffe attól fél, mi lesz a családjából és önmagából, ha elveszítik a társadalmi státuszt és a pénzüket. Ricket a bosszúvágy élteti, vakítja – de vajon mi maradna belőle, ha már nem lenne kit kergetnie a világban? Chelsea a megmentő szerepében tetszeleg. Jaclyn, Laurie és Kate kapcsolatát a kölcsönös irigység, az intrika és az önámítás támogatása tartja életben – de vajon kik lennének e több évtizedes „barátság” nélkül? Talán úgy fedeznék fel valódi énjüket?

Saxon hatalmat akar – de végül ő válik alárendeltté. Piper kolostorba vágyik, de rájön: nem a buddhista élet, hanem a családjától való elszakadás illúziója vonzotta. Lochlan úgy hiszi, szabaddá válik – valójában csak mások káoszában sodródik.

Mindez azért fontos látnunk a filozófus szerint, hogy tudatosítsuk: a szenvedés gyakran nem a körülményekből fakad, hanem abból, hogy el akarjuk kerülni a semmivel való szembenézést. A szenvedés oka, mondja, gyakran az a döntés, amit azért hozunk, hogy elkerüljük a semmit – és visszabújjunk a megszokottba, még ha az nem jó is nekünk. Hamis identitásokat építünk, hamis történeteket gyártunk, és újraéljük a múlt traumáit, hogy elhitessük magunkkal: „van valami”. Nem a fájdalomtól félünk igazán, hanem az alatta húzódó ürességtől. 

Karmikus következmények – mítosz vagy törvényszerűség?

A sorozat a vágy és beteljesületlenség közti üresjáratokra építkezik. Azokat a nyugtalanító, magányos, szürreális pillanatokat ragadja meg, amikor még nem történt meg valami – de már nem vagyunk azok, akik voltunk. Skurka szerint ez a tér a liminális zóna, amelyben fellazulnak a keretek, leesik a vakolat, repedeznek a falak. „Az a másodperc, amikor elolvasod az elutasító e-mailt; amikor megszakad a Wi-Fi a metrón görgetés közben; vagy amikor nézed a The White Lotus-t, és rájössz, hogy a sztori nem halad olyan gyorsan, mint szeretnéd.”

A sorozat nem elégíti ki a néző igényeit. És ezzel nemhogy gyengébbé válik, hanem mélyebb értelmet nyer. Nemcsak történetet mesél, hanem azt is megmutatja, hogyan élünk ma: impulzusok és pótcselekvések ritmusában.

A semmi, mint lehetőség

A buddhizmusban a karma nem büntetés vagy jutalom, hanem a cselekvés következménye. Skurka szerint az igazi kérdés nem az, mi történik velünk, hanem az, miért nem látjuk az okokat és az okozatokat.

A The White Lotus harmadik évada épp ezért nem bosszúthriller, nem is társadalmi szatíra – hanem karmikus nyomáskamra, amelyben a szereplők szembesülnek tetteik következményeivel. Van, aki belepusztul. Van, aki felébred. És olyan is van, aki a másik oldalára fordul és elalszik újra. De senki nem távozik úgy, ahogy érkezett.

A buddhizmus szerint a semmi nem átok, hanem ajándék. Egy lehetőség, hogy kiléphess a vágy hajszolásából, és elengedd a múltat. Egy pillanat, amikor valóban változtathatsz a karmádon.

Thaiföldre utazni lehet egyfajta spirituális út – de persze vannak más utak is. „Ne feledd: csak látogató vagy itt, egy utazó, aki áthalad. Az itt-tartózkodásod rövid, és a távozásod ideje ismeretlen” – idézi Skurka a híres buddhista verset.

A The White Lotus tehát nem vakációs vígjáték. Nem szatíra. Nem dráma. Hanem egzisztenciális tükör. A semmit mutatja – és azt, hogyan reagálunk rá. A tanulsága pedig leginkább az, mondja a filozófus, hogy nem az út értékesebb a cél elérésénél – hanem az út maga a cél. 

Kurucz Adrienn