Üvöltenék, ahányszor megnyitom a híreket – Szabó Anna Eszter poloskázásról és Pride-betiltásról

–

Ami megtörténhet, az meg is történik

A napokban azon gondolkodtam, mikor éreztem utoljára biztonságban magam az országban, ahová születtem. Nyilván valamikor kicsiként, amikor még azt gondoltam, a világ olyan kedves, biztonságos, mint a családom. Nem kellett nagyon nagyra nőnöm ahhoz, hogy megtudjam: nem így van. 

Négyéves voltam, amikor először találkoztam apai nagyapám unokatestvérével, aki az Egyesült Államokban telepedett le a második világháború után, és mivel apa épp szintén ott dolgozott, alkalom nyílt az ismerkedésre. Gyuszi bácsinak a fél arca le volt bénulva, így hagyott a testén is örök nyomot az idő, amit Auschwitzban töltött. Kislányként még nem óvatoskodik az ember, rögtön rákérdeztem, miért ilyen az arca. Én személy szerint nem emlékszem erre a párbeszédre, de anya igen, és azt mondta, Gyuszi bácsinak a kérdésre könnybe lábadt a szeme és csak annyit mondott: „Rosszul bántak velem.”

Még igen kicsi alsó tagozatos gyerek voltam, amikor megtudtam, mit is értett ez alatt. Miután megtaláltam a nagymamámnál a Halálgyár című könyvet, benne a sok képpel, muszáj volt leülni beszélni, és ekkor szépen összeállt a kép, miért is nem ismerek Gyuszi bácsin kívül senkit Papa családjából. 

És bár borzasztó volt belegondolni mindabba, amin a nagyapám keresztülment, pontosan tudom, máig fel tudom idézni, mi volt az egészben számomra a legvérfagyasztóbb momentum. 

Első dolgom volt megkérdezni: ez ugye nem történhet meg újra? És az a habozás, amit erre reakcióként kaptam, örökre belém égett. Onnantól kezdve napi szinten szorongtam, hogy mi van, ha jönnek a vagonok. 

Nem tudtak megnyugtatni, az én fejemben csak az zakatolt, hogy ha egyszer megtörtént, akkor bármikor megismétlődhet. Szemüvegesként szentül elhatároztam, hogy amint lehet, meg kell lézereztetni a szemem, mert esélyem nem lenne egy háborúban, eltörnék, elvennék a szemüvegem, és akkor nekem annyi. Egészséges gondolatok ezek egy kisiskolástól, ugye? És ehhez elég volt a történelemből kiindulnom, akkor még nem olvastam híreket, nem hallhattam a szerbiai vagy ruandai népirtásról. Nem tudhattam, csak éreztem, hogy ami megtörténhet, az meg is történik. Újra és újra. 

Amikor a helyemre kerültem

Nem sokkal ezután kezdtem kamaszodni, és ezzel gyakorlatilag egy napon sikerült azt is megtanulnom, hogy innentől kezdve annyi a békés, gondtalan sétáknak. Miután az első felnőtt férfi megfogdosott, és az első rosszarcú fickó kikiabált valami mocskosat az autójából – tizenegy éves koromban –, apa a lelkemre kötötte, hogy mindig legyen egy kulcscsomó a kezem ügyében, ha egyedül közlekedem. „Szemre célozz” – mondta, és én ezt mantráztam onnantól kezdve, ahányszor sétáltam hazafelé a buszmegállóból. 

A legelső olyan érintés, ami akaratom ellenére ért intim helyen, rögtön a helyemre tett. Onnantól kezdve minden férfitól tartottam. Mondhatjuk, hogy bevonzottam a bajt, talán így is volt, minek mentem oda, ugye, de újabb és újabb esetek bizonyították, hogy nőnek lenni milyen rettenetesen félelmetes dolog. 

Később megélhettem azt is, milyen, amikor hiába tolsz el egy ereje teljében lévő férfitestet, ha egyszer az akar tőled valamit. (És az a nyomorult kulcscsomó akkor pont nem volt kéznél.)

Érdekes dolog ez, az érdeklődésem a másik nem iránt egyre csökkent, viszont én továbbra is rajta maradtam az ő radarjukon, mágnesként vonzottam a predátorokat. Fura módon egy idő után már ez volt az ismerős, az olyan fiúk, akik mellett nyugtalan vagyok, akikben ott a rizikó. Mikor betöltöttem a tizennyolcat, a szorongás, a másoktól tartás már a személyiségem részévé vált. 

Közben titkon már inkább néztem a lányokat, de mivel kezdeményezni sose tudtam, ezek a vonzalmak javarészt plátóiak maradtak. Nem is foglalkoztam ezzel az egésszel, nem tulajdonítottam ennek jelentőséget egészen addig, amíg a homofóbiával nem találkoztam és rájöttem, hogy ez is olyasmi, ami miatt lazán kicsinálhatnak, megverhetnek, megölhetnek valakit. 

A gimis kocsmatúrák alatt számtalanszor találkoztam helyi szélsőjobbosokkal, zsidózó, buzizó arcokkal. Már nemcsak a történelemkönyvben találkozhattam uszító szövegekkel, hanem a törzshelyeinken is. Megtanultam lapítani, de rá kellett jönnöm, hogy ha a zsidó származást, vagy a fluid irányultságom el is hallgatom, még akkor is nő vagyok, szóval két lábon járó célpont lehetek simán csak azzal, hogy méhem van, és létezem.

„Megvédjük a gyerMekeinket!”

A férfiaktól való rettegésemen valamicskét enyhített, hogy megismerkedtem a férjemmel. (Általa arra is rájöttem, hogy én definíció szerint talán inkább pánszexuálisnak számítok, mert az ember maga sokkal inkább számít nekem, mint a neme vagy a külseje.) Tőle soha nem kellett tartanom, sose akart elnyomni, birtokolni, megerősített nőként, és mellette megismerhettem a szerelem, szeretet és elfogadás sok ezer arcát. Megtaláltam, aki mellett gyógyulhatok és kiteljesedhetek, és aki ezt mellettem ugyanúgy megteheti, hiszen egyenlőek vagyunk. Lassan húsz évvel és két gyerekkel később ez a szövetség csak egyre mélyebb lett közöttünk. Így lett a házasságunk a biztonság pici szigete, ahol nem kell félni, ahol lehet csak úgy lenni. 

Közben elvégeztem az egyetemet, és emlékszem, a szakdolgozatomban párhuzamokat vontam a második világháborús és a bő húsz évvel ezelőtti Magyarország politikai-társadalmi helyzete között. Akkor még sokan legyintettek rám, hogy pánikolok, rémeket látok. Bár nekik lett volna igazuk. 

Ehhez képest hétvégén a miniszterelnök lepoloskázta azokat, akik máshogy gondolkodnak, mint ő. Húsvéti nagytakarítás jön, mondta. Hátborzongató déjá vu. Ma pedig megszavazták a Pride-ot betiltó törvénymódosítást. Arcfelismerő szoftverrel kémlelik majd a tömeget, hogy jól megbüntessék, aki a szabad szerelemért vonul. Persze, ha egy többezres szélsőjobbos felvonuláson szeretnénk részt venni, azt sok esetben továbbra is nyugodt szívvel megtehetjük, nem sért semmilyen szabályt. Az nem veszélyezteti a gyerMekeink egészséges fejlődését. Attól nem kell megvédeni őket. 

Emlékszem a járvány alatti plakátkampányokra. Az olvasást épp elsajátító, még óvodás gyerekem nem győzött faggatni, mit jelent az, hogy szexuális propaganda. Félreértés ne essék, nem egy drag queen jött be az oviba, nem bőrtangás fiúk ismertették meg a hat éves gyerekemmel ezt a kifejezést, hanem Magyarország kormánya. És amikor a „Megvédjük a gyerMekeinket!“ plakátkampány zajlott, napi szinten kellett megnyugtatnom, hogy semmi baj, nincs veszély, de közben tudtam, hogy igenis van, csak épp máshol kell az ellenséget keresni.

Szép lassan testet ölt mindaz, amitől gyerekkorom óta rettegtem, hisz körülnézek a világban, és mit látok? Az Egyesült Államok elnöke (miniszterelnökünk egyik nagy példaképe a szomszédot lerohanó Putyin mellett) egy jogerősen elítélt erőszaktevő, Mark Zuckerberg mosolyogva pózol mellette és boldogan jelenti be, hogy a szólásszabadság nevében a Metaverzum közösségi alapelvei már simán teret adnak a gyűlöletbeszédnek is, immár lehet akár használati tárgyként is hivatkozni a nőkre, nem sért semmilyen szabályzatot. Lehet buzizni, feminácizni, zsidózni, ahogy a csövön kifér. Lehet cinikus pökhendiséggel szarni a klímaválságra. Ha te vagy Elon Musk, relativizálhatod a világ legvéresebb diktátorainak rémtetteit.

Lehet vitatkozni azon, mi számít népirtásnak, vagy a szomszéd lerohant országot beállítani agresszornak, semmibe venni az evidenciákat, a tudományt, a szakértő hangokat, mindent lehet. Lehet kitüntetést adni gyerekmolesztálóknak, lehet gyerekpornót tartani a gépeden, sérthetsz törvényt, alkotmányt is, ha elég közel vagy a mézes bödönhöz, akkor mindent lehet. Tényleg, mindent. 

Ám ha esetleg felszólalnál, ha csak halkan jeleznéd, hogy ez nem jó így, csak legyintenek, hát mit kell így túlreagálni, hisztizni, ülj csak le a helyedre, pofa be, dolgozz, (szülj) és adózz szépen, de lehetőleg még azelőtt fordulj fel, mielőtt ágyat foglalnál a lerohadt kórházakban. 

Egészen idáig áldozatként jártam-keltem,

aki mindenhol attól rettegett, hogy lecsapnak rá. Meguntam. Nem bírom. Ma már ádáz, mérges vagyok. Folyamatosan, éjjel-nappal. Legszívesebben üvöltenék, ahányszor megnyitom a híreket. Dühös posztokat osztok meg, dacosan azt mondom, tartsátok meg magatoknak a rózsát nőnapon, de basszameg, nem lehet így élni tovább.

Fullasztó a buborékomnak prédikálni abban a reményben, hogy talán akad köztük egy incel, egy rasszista vagy homofób arc, aki hirtelen megvilágosodik. Iszonyú dolog úgy harcolni, hogy az ember valójában nem akar. (És közben rásütik, hogy ő az agresszor.) 

Elég volt. Annyira elég volt már. Túlcsordult a pohár, ömlik belőle a fécesz. (Ahogy nagymamám mondaná.) Aki azt mondja, kontraproduktív, ha véres szájjal ordibálok, kérem, könyörgöm, mondjon már jobbat.

Mi kéne? Mondjam szebben? Megtettem! Tegyek javaslatokat? Poloska Újságíró vagyok, mást se teszek. Uncsi a téma? A nőügyek, a klímaváltozás, az emberi jogok? Jó lehet unni, jó lehet nem felfogni a súlyukat. Őszintén, én is unom. Rohadtul unom, hogy folyton védekezni, magyarázni, érvelni, győzködni kell. 

De vajon akik a habzó szájba belekötnek, őket érdekli egy percig is, hogy mi bajunk? Vagy csak annyit akarnak, hogy kussoljunk mosolyogva, mert úgy szebbek vagyunk? Én azt hiszem, akit tényleg érdekel, mi baja a civileknek, az LMBTQ-közösségnek, a nőknek, bárkinek, az nem azzal van elfoglalva, milyen hangon mondjuk, hanem inkább elénk tartja a megafont. 

Akit valóban érdekelnek a gyerekek, nem a meg nem született magzatokról prédikál, hanem a világra jötteket óvja, segíti. A „de nem minden férfi” helyett azt szajkózná, hogy „a nem az nem”. Nem a bókoláshoz való jogot védené, hanem a rendszer által cserbenhagyottakat. Nem a Pride-ot tiltaná be, hanem a Kitörés Napját. 

Én tényleg annyira szeretném érteni, mi a cél. Lehessen buzikat verni, nőket erőszakolni? Katonásan betörni a legkisebbeket, hogy iskoláskorukra már kérdezni se merjenek? Mondja már meg valaki, mikor állhatok végre a jó oldalon? Mikor nem zavarok már senkit sem? Mikor lehetek végre teljes jogú állampolgár, honfitárs, embertárs?

Mert a propaganda ellenére én, úgyis, „mint poloska, femináci, libsi, zsidó és ferdehajlamú”, tényleg csak a gyerekeimet akarom megvédeni. Békét, biztonságot, egészséges nemzeti öntudatot szeretnék. Ki akarom húzni magam, amikor azt mondom, magyar vagyok. Szeretnék kokárdát hordani és hangosan énekelni a Himnuszt. Boldoggá tenne, ha Magyarországnak jó híre lenne a világban, ha a büszke magyar többé nem üres politikai lózung lenne. Szeretetben akarok élni, egy élhető országban. Nem akarok tömegek nevében beszélni, azt csinálja más eleget, de azt hiszem, mi mind, akik valaha a gyűlölet ernyője alá kerültünk, mindebben egyetértünk.

Az ember az ember

Nem kérünk sokat, csak hogy hagyjanak biztonságban, szabadon élni, dolgozni, szeretni. Nem erőszakoljuk az elveinket, a hitünket senkire, cserébe ránk se kényszerítsenek (ál-)keresztény dogmákat, amiket pont azok tartanak be legkevésbé, akik a leghangosabban hivatkoznak rájuk.

Nem kérjük, hogy bárki úgy éljen, gondolkodjon, vagy olyan legyen, mint mi, csak hagyjanak békén. Szálljanak le a származásunkról, a nemünkről, a szerelmi, családi életünkről, hisz senkinek sem ártunk, csak létezni, lélegezni próbálunk. 

A nem az nem, a család az család, az ember az ember, ennyit mondunk, nem mást. Hát mégis kinek jelenthet mindez gondot? Mitől lettünk mi az ellenség?

És mit is jelent pontosan a „mi”? Csupán azt, hogy más? Mihez, kihez képest? Ki vagy mi a viszonyítási pont?! Milyen alapon? Miért gondolja bárki is, hogy a maréknyi kisstílű pasas meghatalmazása arra vonatkozik, hogy a nemzet nevében indítsanak háborút a sajátjaik ellen?

Talán naiv vagyok (pedig a korral ez állítólag alábbhagy), de én két gyerek és harminchét év után is abban bízom, hogy talán még meg lehet állni. Talán van egy kapcsoló, ami hirtelen felébreszt mindenkit, hogy már megint a rossz irányba megyünk. Talán nem késő kivételesen nem a pusztítás irányába menni.

Talán élhetünk még békében. Nem kell szeretetben, nem kell összeborulva. Elég lenne csak úgy egymás mellett létezni. Gyűlölet és félelem nélkül a másik szemébe nézni. Nem méregetni, van-e rajta kokárda, vajon feljelentene, besúgna-e, vajon adott helyzetben megerőszakolna-e, vagy a gyereked előtt ordítaná-e teli szájjal, hogy dögöljetek meg, mocskos buzik. 

Álmodozó, infantilis gondolatok ezek, tudom. Egy részem még kapaszkodik abba, hogy talán mégsem így van, hogy van még remény. A másik részem újra a világtérképet nézi. De ott is egyre csak szűkül a tér. 

Levegőt. 

Szabó Anna Eszter