Szabadság, egyenlőség, testvériség – Franciaországban gyereknek lenni nagyon más, mint nálunk

–

Egy csecsemőnek minden vicc új – tartja a mondás. Bár én korántsem voltam már csecsemő, amikor az első gyerekem megszületett, egy országváltás miatt a fiam első éveiben sokszor csak kapkodtam a fejem, hogy tartani tudjam a lépést a helyiekkel. Ami nekik magától értetődő volt, mert gyerekkoruktól belenőttek az adott rendszerbe, azt nekem a nulláról kellett megtanulnom. Ahogy az életben sok mindent, ezt is csak akkor tanulja meg az ember igazán, amikor már nyakig benne van.

Magyarországon szocializálódva természetesnek tűnt, hogy ha szülés után vissza akarok menni dolgozni, bölcsődét kell keresnem a fiamnak. Az EU második legmagasabb születésszámával rendelkező országban azonban ez nem volt egyszerű ügy, mivel mind a magán-, mind az önkormányzati bölcsődékbe többszörös a túljelentkezés.

A körülöttünk élő franciák tágra nyílt szemekkel csodálkoztak, miért ragaszkodunk ennyire a bölcsődéhez, és miért nem jut eszünkbe inkább dadust fogadni.

Franciaországban ugyanis rengeteg a hivatásos dadus. Ez nem bébiszittert jelent, hanem olyan személyt – nő vagy férfi –, aki egy pár hónapos tanfolyam elvégzése után szerződik a családdal, és nap közben a saját lakásában vigyáz a három év alatti gyerekükre. A hármas-, sőt négyesikres babakocsival, 1-2-3 kisgyereket maga után húzó nők látványa itt annyira természetes, mint például a galamboké a Szent Márk téren.

Bármennyire bevett szokás is ez a helyieknek, a dadusozás tőlem nagyon távol állt

Inkább kivártuk, míg mégis kapunk helyet a bölcsődében – és ekkor jöttek az újabb meglepetések. A bölcsődei beszoktatás ugyanis egészen más, mint Magyarországon. Az első napon a szülő és a gyerek együtt megy be a bölcsis csoportba, ahova a kicsi járni fog. A gondozók végigmutatják a csoportszobát, a játszószobákat, kikérdezik a szülőket a gyerek szokásairól, étrendjéről, majd lehet hazamenni. Másnap a gyerek már fél-egy órára egyedül megy be a csoportba, miközben az anyuka odakint vár. A harmadik napon két órára, a negyediken ebédig, az ötödiken pedig már egész nap bent tartózkodik. Ennyi. Nincs két hétig tartó odajárkálás, közös időtöltés a csoportban, vagy hónapokig tartó várakozás, hogy végre a mi gyerekünkre is sor kerüljön.

A francia bölcsisek élete egyébként is eltér a magyarokétól.

Napjaik nagy részében különféle tevékenységeket végeznek: a jelnyelvtanulástól a sütés-főzésig, zenei délelőttől a babajógáig minden napjuk tele van programokkal.

A másik jelentős eltérés az étkezés: reggeli és tízórai nincs – az ebéd viszont mindig háromfogásos. Még a pár hónapos kisbabák is változatos, gourmand menüt kapnak, amitől egy felnőtt szájában is összefutna a nyál. A gasztronómia hazájában ez nem meglepő, de amikor először láttam, hogy karácsonykor a kisbabák pürésített libamájat és csokoládéhabot kapnak, pislogtam egy sort.

A menü minden szempontból kiegyensúlyozott: hetente kétszer hal, kétszer húsos étel, egy nap pedig húsmentes. Leves csak télen van, helyette előételt – nyers zöldséget vagy salátát – adnak. A főétel helyi, bio termelőktől származik. Desszertként natúr joghurt, kompót, sütemény vagy sajt kerül az asztalra.

Az egyetlen dolog, amit négy gyerek után sem sikerült beemelnem, hogy a bölcsisek egész nap mezítláb járnak a csoportszobában. Nincs benti cipő, harisnya vagy zokni: télen-nyáron mezítláb.

„Jót tesz a láb fejlődésének” és „így nem csúsznak el” – hallottam sokszor a gondozóktól. Bár nem teljesen értem, mennyiben segíti ez a lábizom fejlődését, a megfázást hatékonyan elősegíti – de a gyerekeket betegen is be lehet vinni.

A beiratkozáskor aláírt szerződésben pontosan szabályozva van, mikor vihetők a gyerekek: bárányhimlő, mandula-, fül- és torokgyulladás, hörghurut, herpesz vagy kéz-láb-száj esetén nincs várakozási idő, szamárköhögés, rüh, ótvar, skarlát vagy rózsahimlő esetén a kezelés kezdete után 3-5 nappal mehetnek vissza. A „kicsit folyik a gyerek orra, anyuka, jó lenne, ha haza tudná vinni” országából érkezve ez elképesztőnek tűnt. Ennek egyszerű oka van: a szülőknek évente maximum három fizetett szabadnapjuk van, amit beteg gyerek miatt vehetnek ki.

Az oviban a percre pontosan beosztott napirendben hisznek

Hároméves kortól minden francia kisgyerek számára kötelező az óvoda – de nem teljesen úgy, ahogy Magyarországon megszoktuk. Náluk ugyanis a tanítás nem öt-, hanem négynapos. A szerdai tanításmentes nap mélyen gyökerezik a francia tudatalattiban. Egy 2013-as statisztika szerint az óvodáskorú gyerekek anyukáinak több mint 40 százaléka nem dolgozik szerdán, hogy otthon lehessen a gyerekkel.

Természetesen vannak olyan munkakörök, ahol ez nem opció, így maradnak az alternatív megoldások: dadus, bölcsőde, nagyszülők vagy – a Covid óta – távmunka. Ha ezek közül egyik sem működik, jöhetnek az önkormányzati napközik, amelyek általában színvonalas programokat kínálnak, de a helyek száma erősen limitált.

Az óvoda és az iskola napjai percre pontosan be vannak osztva. Egyetlen óvónő vagy óvóbácsi irányítja a csoportot, segítőként egy dadus néni van jelen, aki a gyerekek terelgetését, kézmosást, WC-ztetést, étkezést és délutáni alvást vezényli. A szerepkörök szigorúan elkülönülnek: a dadus nem olvas mesét vagy festtet a gyerekekkel, az óvónő pedig nem kíséri az étkezést vagy altatja a gyerekeket – a napi rutin szent és sérthetetlen.

A kiscsoportos gyerekek számára tanítás van a szabad játék helyett. 8:30-ig érkeznek, 8:45-ig kis játék, majd a csoport körbeül és kezdődik a napi rituálé: ki hiányzik, milyen nap van, milyen az időjárás. 9:10-től 9:45-ig az első téma bemutatása, majd hozzá kapcsolódó tevékenység. Negyedórás éneklés vagy mondókázás következik, majd 10-től torna vagy akadálypálya a tornateremben. 10:30-tól 11-ig udvari szünet van – kisbiciklik, rollerek, dömperek és mászókák, homokozó és hinták nélkül.

A csoportszobákban a gyerekek kis asztaloknál vagy padoknál ülnek. Játszósarok van, de az idő nagy részében mindenki a saját, előre felcímkézett helyén tartózkodik. Fél 12-kor összekészítik őket az ebédhez, a dadus kíséri őket az étkezőbe. Az ebéd után ismét az udvarra mennek, majd 13:45-től alvás, csendes pihenő következik, mely alatt az óvónő felolvas. Fél háromtól háromig nyelvi készségeket fejlesztő játékok, majd manuális tevékenységek – például festés, gyurma, kivágós feladatok – következnek. Ezután húszperces udvari szünet, majd fél ötkor felsorakozás a szülők várakozására.

Talán ennyiből is látszik, hogy az óvoda itt nem más, mint mini iskola, ahol a gyerekeknek tanulniuk kell. A kiscsoport végére felismerik és leírják a saját keresztnevüket, a középső csoportban már nyomtatott nagybetűkkel is le kell tudniuk írni a nevüket.

Közben megtanulják a többi betűt és a számokat ötig, a nagycsoport végére pedig a zsinórírást is elsajátítják. Ez különösen érdekes annak fényében, hogy Magyarországon az a jellemző hozzáállás, hogy a ceruzafogás helyes elsajátítását nem lehet siettetni, és csak 6–7 éves korban lesz rá elég érett a gyerek, hiszen addigra erősödnek meg a kéztőcsontjai.  

A szorosnak tűnő napirendbe valahogy mégis mindig sikerül rengeteg, kicsiknek szervezett programot beilleszteni. Tartanak Ízek hetét, kézműves karácsonyi vásárt, képzőművészeti kiállítást, sokat járnak könyvtárba, színházba, sütnek süteményt profi cukrásszal, készülnek színielőadásra – mely eseményekről a szülőknek részletes, képekkel teli szöveges összefoglalót küldenek. Az Ízek hetéről például a következő e-mailt kaptam a legkisebb fiam óvónőjétől:

„Hétfő: megkóstoltuk a meleg tejet keserű kakaóval, majd cukrozott kakaóval, végül egy darab olvasztott csokoládéval. Ezután beszélgettünk arról, hogyan készül a kakaópor, megtapogattunk és alaposan megnézegettünk egy kakaóbabot, valamint annak magját. Kedd: szőlő-, alma- és ananászlevet ittunk, majd narancsot és grapefruitot facsartunk.
Csütörtök: citrom-, eper- és mentaszörpöt készítettünk, amit aztán meg is kóstoltunk. Megtapintottuk, megszagoltuk és megízleltük a menta leveleit is.”

Félévkor és év végén írásbeli értékelést kapnak a teljesítményükről. Büntetni szégyenszékkel szoktak: a rossz gyereket egyszerűen kiültetik közszemlére az osztály vagy udvar szélére, és addig nem állhat fel onnan, míg engedélyt nem kap rá.

Ezen kívül nagy divat még bizonyos privilégiumok megvonása a csínytevőktől – de leginkább jutalmazással motiválnak arra, hogy mindenki tartsa be a szabályokat.

Itt nem csak szöveg a Szabadság, egyenlőség, testvériség

Az iskolát hatévesen kezdik a gyerekek, az előkészítő osztállyal (CP), amely az első osztálynak felel meg. Itt tanulják a betűket, gyakorolják az oviban elsajátított zsinórírást, az olvasást és az összeadást. A valódi első osztály (CE1) a tananyagot ismétli, hogy elmélyítse a korábban szerzett tudást. Harmadiktól a matek és a francia mellett földrajzi, történelmi alapokat és idegen nyelvet is tanulnak. Önálló előadásokat kell tartaniuk, kötelező PowerPoint-vetítéssel. A számítógép és a tablet használata a tanórákon éppúgy tilos, ahogy a telefon is.

Nagy hangsúlyt fektetnek az állampolgári ismeretekre és a demokratikus választásokra: minden évben választanak egy lányt és egy fiút az iskolatanácsba, kampánnyal, plakáttal, beszéddel. A „Szabadság, egyenlőség, testvériség” nemcsak szlogen, hanem valódi nevelési alapelv. Az osztályokat évente újrakeverik, az osztályfőnök mindig más, hogy a gyerekek adaptálódási képessége fejlődjön. A tanítás 8:30–16:30-ig tart, a lemaradt gyerekek délután ingyenes korrepetálást kapnak, az értékelés írásbeli, jegy nélküli.

A következő években a történelem-földrajz mellett természettudományos tárgyak is megjelennek, majd a CM2 (ötödik osztály) lezárja az általános iskolát, és a gyerekek a collège-be, vagyis a felső tagozatra mennek.

A hatodik osztály a kezdőpont, innen számolva 6., 5., 4., 3. osztály következik, hasonlóan a régi magyar polgáriskolához: hat év általános után hat év polgári, majd érettségi. A jegyek 1–20-ig terjednek; a 16 vagy afölötti az ötösnek felel meg.

És van még egy furcsaság, ami magyarként egészen zavarba ejtő: hat hét tanítás után két hét iskolai szünet jön. Ilyenkor nagyjából mindenki útra kel – ami egy közel hetvenmilliós ország esetében nem éppen zökkenőmentes. Az országot éppen ezért három zónára – A, B és C – osztották fel, hogy ne zúduljon mindenki egy időben az utakra. A nyári szünet viszont mindig július első vagy második hetében kezdődik és szeptember elsejéig tart.

WMN szerkesztőség