–

Tűzön-vízen

Az egész úgy kezdődött, hogy a kiskamasz Nórának 2004-ben egy ismerős felnőtt azt tanácsolta, kezdjen modellkedni – a magassága és az alkata alkalmassá teszi az efféle munkára. A szakma nem, de az önálló bevétel lehetősége vonzotta a lányt, ezért elhatározta: mielőtt belevág, diétázni fog, hogy még jobban nézzen ki – pedig akkor sem volt rajta súlyfelesleg. Először csak a nasikat hagyta el, és egészségesebb ételeket kezdett enni. Aztán egyre több ételt vont meg magától. Ami egészséges táplálkozásnak indult, az teljesen átvette az uralmat az élete felett, csak ezen pörgött az agya és két év alatt 37 kilósra fogyott. A modellkedést sosem kezdte el.

Minél többet fogyott Nóra, annál jobban aggódott érte a környezete: az anyukája végül a betegsége második félévében elvitte egy szakemberhez, aki gyerekek táplálkozási zavaraira specializálódott.

„Voltam a Tűzoltó utcai gyerekklinikán, beszélgettünk az orvossal, de különösebb eredménye ennek nem volt, mert én akkor már egy egészen más dimenzióban léteztem. Tehát ott már engem senki nem tudott volna meggyőzni arról, hogy amit csinálok, az rossz.

Abszolút boldog voltam attól, hogy az életem és a testem fölött 100 százalékos kontrollt gyakorlok.

[…] Az anorexiával társul egy nagyon erős manipulációs képesség. Minél inkább átveszi ez a gondolat, ez a mentális zavar az irányítást az agyad felett, annál inkább az az egy cél van a kapitánynál ott a vezérlőben, hogy te tűzön-vízen vidd át ezt a dolgot. Szóval manipuláltam az anyukámat, hogy nincsen szükségem orvosra, tök jól vagyok, hát járok iskolába.”

Akár egy heroinista

Nóra azt mondja, a betegsége alatti viselkedést egy heroinista viselkedésével lehetne párhuzamba hozni, mert ő sem tudott leállni és szinte mindent megtett azért, hogy folytathassa a káros életvitelét.

„Rengeteget hazudtam. Úgy ültem a közös étkezéseken, hogy volt a combomon egy műanyag edény. És meg tudtam csinálni, hogy miközben úgy tűnt, hogy a számba veszem a falatot, valójában az egészet beleapplikáltam ebbe a dobozba, és nem tűnt föl, hogy nem az van, hogy én turkálom az ételt vagy nem eszem meg az ételt, mert igazából eltűnt az étel. […] Nem digitális volt a mérlegünk, hanem az a fajta, aminél te állítod be, hogy hol van a nulla.

Minden egyes héttel arrébb tekertem a nullát: először ötről indult, majd tízről, tizenötről.

[…] Semmivel sem voltam különb, mintha heroinnal szúrtam volna magam. Mert mind a kettő ugyanarról szól: hogy nem tudsz valamiről leállni, és ez nagyon súlyosan befolyásolja a fizikai állapotodat, és a tudatodat. Ez egy mentális betegség. Az anorexia hiába valaminek az elhagyásáról szól és nem a halmozásról, de nem tudsz leállni, nem tudsz tőle szabadulni – ugyanaz a kategória.”

Jöttek a fehér köpenyesek

Nórát az eredménytelen Tűzoltó utcai gyerekklinikai beszélgetések után a gyermekpszichiátriára vitte az anyukája. Hetente jártak vizsgálatokra, súlymérésekre, és egy ponton közölték velük, hogy ha Nóra súlya 50 kilogramm alá csökken, kényszergyógykezelést fognak alkalmazni. Ezt a lány nem vette komolyan, úgy hitte, megúszhatja. De az ottani mérleget nem tudta átállítani.

 „Megvolt a mérés és egy

teljesen klasszikus filmbeli jelenet volt: az orvos biccentett, bejött két fehér ruhás ápoló, egyik jobb, másik bal hónom alatt megfogott és elvonszoltak egy csapóajtón keresztül.

Beleégett a retinámba az a kép, hogy húznak, én kapálózom meg ordítozom, anyukám meg ott van az ajtó túloldalán és nyilván tudja, hogy most egy életre meg fogom utálni, de nem tud mást csinálni, és láttam az arcán, hogy összetört. De fel tudom idézni az én érzéseimet is: gyilkos harag volt bennem.”

Tíz százalék

A kényszergyógykezelés nem jelentette Nóra betegségének végét: csupán két napot töltött ott, azután megszökött és mindent folytatott tovább. Hogy milyen szinten sanyargatta magát, jól mutatja a napi „menüje”: „Elmondom, mit ettem körülbelül fél évig: reggelire két kicsike teljeskiőrlésű toastot, amit nagyon vékonyan megkentem cukormentes dzsemmel. Utána kettőkor ettem egy almát és ennyi.”

Nórának nem volt betegségtudata, hiába érezte magát a második év vége felé már nagyon rosszul: hallucinált, sebes volt a bőre, kihullott a haja és leestek a körmei. Azonban még ekkor sem tartotta reális végkifejletnek, hogy meghalhat, pedig az új orvosa is figyelmeztette rá:

„Az orvos azt mondta, hogy ez az a fázis, amivel már nem tud mit csinálni.

Nagyon maximum 10 százalék esélyt tud adni arra, hogy ezt az egészet vissza tudjuk fordítani.

Azt gondolta, egy hónap és vége. Emlékszem, hogy ez semmit nem váltott ki belőlem, nem rázott meg.”

Ha kíváncsi vagy, hogy mi hozott fordulópontot Nóra életében, minek a hatására lépett a gyógyulás útjára, és hogy ma milyen a viszonya a testével, nézd meg a teljes beszélgetést!

Dián Dóri