Szabó Anna Eszter: Azt mondod, téged is vertek, mégis ember lett belőled. De milyen?

–

Jaj, emlékszem, amikor még tökéletes szülő voltam 

Soha nem kiabáltam, a nap minden percében hálás voltam, nem volt szükség taktikázásra, ösztönösen tudtam, mi a dolgom, és minden, amit kipróbáltam, be is vált. Még a közelébe se kerültem olyan helyzetnek, ahol pusztán csak felmerült volna a pofon lehetősége is. Soha nem untam a gyerekkel való foglalatoskodást, ha azt mondta, „anya”, én mindig ragyogó szemmel fordultam a világ legszebb hangja felé.

Remélem, most már mindenkinek világos, milyen végtelenül, valószerűtlenül tökéletes anya voltam. Hát persze, hiszen ez még azelőtt volt, hogy megszülettek volna a gyerekeim. 

Utána még egy darabig elhittem, hogy a gyereknevelésben a legjobb szándék mindig meghozza a kívánt eredményeket. Elolvastam minden szakirodalmat, levontam a következtetéseket, és teljes bizonyossággal csináltam mindent, mondván, hogy így a gyerekem majd magabiztos, kiegyensúlyozott, boldog és egészséges lesz. Aztán koppantam. Nem minden sült el jól. Nem minden alakult úgy, ahogy szerettem volna. És az csak egy dolog, hogy el kell fogadni: a gyerek egy külön entitás, önálló akarattal, vágyakkal, tehát nem feltétlenül fogadja úgy az elveimet, terveimet, ahogy azt én szeretném. De ami még durvább felismerés volt, hogy én sem igazán vagyok (mindig) olyan anya, mint amilyennek képzeltem magam anno. És bár hangoztattam, hogy nem akarok tökéletes lenni, valójában magamnak is hazudtam, hiszen ki ne szeretne álomszerű anya lenni?! 

Hát, sajnos, igaziból közöm sincs az ideálishoz, és bizony vannak napok, amikor alapjaiban megkérdőjelezem az alkalmasságom az anyaságra.

Egyes estéken egyszerűen nem értem, miért akarnak hozzám bújni a gyerekeim, hiszen egész nap kiabáltam, pufogtam. De ők mégis bújnak, és olyanokat mondanak, hogy én vagyok a világ legjobb anyukája. Közben meg arra gondolok, hogy csóri gyerek, velem kell beérnie.

Persze mindig elhatározom, hogy másnaptól jobb lesz, türelmesebb, viccesebb, kreatívabb, játékosabb, rugalmasabb, következetesebb leszek, aztán ez vagy összejön, vagy nem. A rossz napokon, ha bárki megkérdezné, milyen anyának tartom magam, valószínűleg bőgnék a válaszadás helyett. A jobb napokon viszont annyit mondanék, hogy teszem, amit és ahogy tudok, közben meg remélem, minél kevesebb kárt okozok a folyamat során. 

„És mégis ember lett”

Ehhez képest a digitális tér tökéletes szülői virtuálisan már számtalanszor elégettek, hol ezért, hol azért. Legutóbb például azért voltam önző, undorító és felelőtlen, mert írtam egy cikket arról, hogy anno igény szerint, azaz bárhol, bármikor szoptattam a gyerekeimet. Ez elgondolkodtatott.

Elgondolkodtam azon, hogy hányan vagyunk, akik erejükön felül igyekeznek legalább „elég jók” lenni, miközben úgy érzik, hogy még ez a cél is épp elég magas, és hányan vannak, akik egy percet sem töltenek szülői önmarcangolással, csak csinálják és kész. Tapasztalataim szerint általában az utóbbi tábor az, amelyik „mégis ember lett”. 

Ennek kapcsán

az a kérdés merült fel bennem, hogy mi az ember(ség) definíciója. Hogy nem panaszkodik? Hogy teherbíró? Kemény? Nem okoz gondot? Nem kell vele foglalkozni? Nem lelkizik? Nem sír? Vagy csak annyit jelent ez a mondat, hogy engem is vertek, mégis dolgozom, adózom, reprodukálom magam és még kommentelni is marad energiám?

És egyre csak gyűlnek a kérdések, vég nélkül. 

Vajon aki azt mondja, mégis ember lett, hogyan definiálná az (boldog és egészséges) embert? Vajon mit ért boldogság és egészség alatt, és vajon cél-e neki mindez, vagy csak letudja a kötelességét a földön, nap nap után? Hol az ingerküszöbe annak, aki büszkén hirdeti a kommentmezőben, hogy márpedig ő visszakézből lepofozza a gyerekét, ha az hisztizik? Hogy várhatjuk, hogy a gyerekvédelmi rendszerünk fejlődhessen, ha mi magunk azt se tudjuk közös megegyezéssel leszögezni, hogy gyereket bántani semmilyen körülmények között nem oké?! Hogy léphetünk ki a tekintélyelvűség árnyéka alól, ha még a szülők múltbéli pofonjaira se vagyunk képesek kritikusan tekinteni? Mégis hogyan tudnánk önkritikusak lenni a saját gyereknevelésünkkel kapcsolatban, ha egyszer visszatekinteni se vagyunk képesek? 

Vajon az, aki mégis ember lett, mihez kezd magával, amikor szomorú? Hogyan kezeli a stresszt? Hogyan viszonyul a szeretteihez? Képes-e feltétel nélkül szeretni, és elhiszi-e, hogy ő is érdemes lehet(ne) rá? Ha rossz napja van, hogyan kezeli? És mégis hogy határozza meg, hol húzódik az a vonal azzal a bizonyos pofonnal, ami neki még „belefér”?  

Feladtam, hogy ezekre a kérdésre megpróbáljak válaszolni

Azt tudom, hogy amikor kóros kialvatlanságban vagyok, amikor a gyerekek idegőrlő módon balhéznak egymással, amikor a nap folyamán ezredjére kezdik a mondataikat azzal, hogy „mamaaaaaaa”, miközben halálosan kimerült vagyok, szalad a lakás, ki se látok a teendőkből, és hirtelen valaki véletlenül (nyilván) összetör valamit, akkor bizony bennem is elpattan egy húr. Igenis kőkeményen tudok ordítani, egy igazi toxikus mártírrá vagyok képes változni, aki előadja a nagyhalált, és várja, hogy a gyerekek hirtelen valami Disney-mese mintájára éjszaka azért fohászkodjanak az esthajnalcsillaghoz, hogy az anyukájuk végre legyen jókedvű.

Vannak igazán borzasztó napok, amikor egyik balhéból esünk a másikba, amikor zeng tőlem a ház, és vannak békés, lusta napok, amikor minden oké, de az égvilágon semmi kedvem játszani, csak néznék ki a fejemből. Kismillió olyan helyzet van, amikor eljutok a frusztrációnak arra a szintjére, hogy már lendülne is a kezem, mert bicskanyitogató szemtelenséggel és ellenállással találom szembe magam, és igaziból zsigeri a támadva védekező reakció.

Hazudnék, ha azt mondanám, egyszer sem adtam pofont, ezt itt és most bevallom. Adtam, és utána borzalmasan éreztem magam, ráadásul bárki bármit mond, még csak értelme sem volt. Vegytiszta erőszak a pofon, akárhonnan nézem, még úgy is, ha egy tockosról beszélünk. Nem próbálom mentegetni magamat csak azért, hogy visszamenőleg validáljak egy döntést, amit eleve azon nyomban megbántam. Megtettem, hibáztam és utána igenis bocsánatot kértem, elmondtam, mérges voltam és elragadott az indulat, de erre semmi mentségem. A gyerek persze megértő volt. Mindig az. Pont ezért egyszerűen nem tudok nem gondolni arra, hogy

ha én, felnőttként épp azon agyalok, hogy lekevernék egy nagyot egy kicsi gyereknek, akkor mégis hogy az istenbe várhatnám el tőle, hogy uralkodjon magán?! Milyen alapon várom tőle, hogy tiszteljen, és közben igaz szeretettel viszonyuljon felém, ha én visszaélek a (fizikai) fölényemmel? 

Egyik kérdésből jön a másik, válaszok nélkül. Számomra ilyen az anyaság is. Tele vagyok kérdésekkel, és egy percig sem teszek már úgy, mintha tudnám a válaszokat. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy minden anyai döntésem jó (volt), nem képviselek egy irányt, amit követve biztosan merem állítani, hogy minden rendben lesz. 

Nem vagyok biztos semmiben sem, ez az egy biztos még számomra is. Na jó, még egy dolog: hogy gyereket nem ütünk. Ha ne adj' isten mégis megtörténik, persze mindent meg lehet magyarázni. Veszélyben volt a gyerek, eldurrant az agyam, előtte kértem már szépen, satöbbi, satöbbi, de ez egyik sem az igazi ok. A valódi origója az ilyen pofonoknak az, hogy tehetetlenek vagyunk szülőként, hogy eszköztelennek érezzük magunkat, nem tudjuk szabályozni az érzéseinket, üss és fuss, üvölti belül a rendszer, és gyengék vagyunk ellenállni, vagy mert kimerültünk már, vagy mert nem láttunk erre jobb példát.

Ezekkel az okokkal érdemes inkább foglalkozni, ha mégis lendült a kéz, nem azzal, hogy megmagyarázzuk, miért tettük jól.

A szülő is ember, tehát olykor hibázik. Voltak, vannak és lesznek mélypontok. Idáig rendben van. De ismerje fel, ha hibázik, legyen képes bocsánatot kérni, megbocsátani, tűzzön ki elérhető célokat, és engedje el, hogy van tökéletes út. Nincs. Ahogy tökéletes ember, tökéletes szülő és gyerek sincs. Attól még lehet ember belőlünk. Méghozzá boldog.  

Ha szívesen foglalkoznál még a témával, mindenképp nézd meg a következő Ki vele! adásunkat hétfőn, február 3-án a Viasat3 műsorán, 19:00-kor! Lesz benne fogalomtisztázás, személyes példák, vallomások és bizony feszültség is, hiszen valójában ebben a kérdésben mind érintettek vagyunk.

Szabó Anna Eszter