Mesékkel a neurodiverzitásról: hogy a gyerekek (és a felnőttek) is jobban értsék a sokféleséget

–

Ha tényleg tudni akarod…

Több alkalommal összeszorult a szívem, ahogy Szegleti Gabriella és Vibók Ildi Ha tényleg tudni akarod… című mesekönyvét olvasva teljes mértékben belehelyezkedhettem azoknak a gyerekeknek a fejébe, akik kicsit másképp működnek, mint a többség. Ha engem kérdeztek, a teljesítményorientált, rohanó, sokszor értéket (és értelmet is) vesztett nyugati világban az a fajta különbözőség, amit a neurodiverzitás jelenthet egy gyerek (vagy épp egy felnőtt) életében, különösen szembeszökő. 

Mit érez az a kisfiú, aki egyszerűen nem tudja magában tartani a válaszokat, és megvárni, amíg a tanár felszólítja? Vagy az a gyerek, aki teljesen összezavarodik, mert az iskolába vezető úton egy másik bolt költözött a pékség épületébe?

És az a kislány, aki a színház mosdójában végighallgatja, hogyan beszél róla az előtte ülő felnőtt egy másiknak, amiért végigkrákogta az előadást? És mit gondol az, aki ugyan neurotipikus, de a barátja érintett?

A rövid, önálló, könnyen befogadható történetek az egyes neurodiverzitást jelentő diagnózistípusok mentén szerveződtek. Vagyis a mesékben az ADHD különböző típusaival, autizmussal, tik zavarral és fejlődési tanulási zavarral (diszekkel) élő gyerekek és neurotipikus társaik életébe pillanthatunk bele: például egy átlagos reggeli készülődés alkalmával, egy szülinapi bulin, egy iskolai programon, vagy épp egy szakkörön, tanórán. Az egy csokorba tartozó történetek végén pontokba szedve ismerjük meg, hogy a neurotipikus ember számára mi minden tűnhet fel először vagy lehet zavaró a neurodivergens társa viselkedésben, és melyek azok a dolgok, amelyek szidás vagy bosszankodás helyett segítséget jelentenek az érintett gyerekeknek. Ezen kívül játékötleteket is tartalmaz a könyv a különböző nehézségek kezelésének támogatásához.

Az pedig különösen szívmelengető, hogy a történetek között egy nem neurotipikus anyukáról szóló mese is szerepel, hiszen „egy felnőtt is lehet ADHD-s”.

Bambusz világgá megy

Bambusz, egy autizmussal élő iskolás kisfiú nagyon kedves történetét írja le ez a mesekönyv, aki szomorúságában, amiért senki sem érti meg, útra kel egy kis fekete rigóval, hogy ellátogasson Seholsenki földjére. Útja során társakra is lel: egy ADHD-s, egy diszlexiás, és egy koraszülött, mozgásában akadályozott kisgyerekkel ismerkedik meg. Megtudják egymásról, milyen nehézségekkel küzdenek meg nap mint nap, és kölcsönösen segítik egymást, hogy eljussanak a célig, ahol életre szóló barátságot kötnek.

Seholsenki földjén minden olyan nyugodt: nincsenek hangos zajok, lökdösődő gyerekek, tömeg vagy szirénázó autók. De lehet, hogy mégis jobb otthon?

A fejezetek végén könnyen értelmezhető, pontokba szedett információt ebben a könyvben is találunk arról, hogy a neurodiverzitás különféle formái milyen kihívásokat tartogatnak egy gyerek számára a hétköznapokban, és mi jelent segítséget a számukra. 

Ambrus-Jobbágyi Zsófi érintett szülőként írta meg könyvét Jobbágyi Gabriella konduktor kifejezetten kedves, esztétikus és könnyen befogadható illusztrációival. A könyv egyik szakmai lektora pedig dr. Oláh Szabina, akivel már ebben és ebben a cikkben is beszélgettünk a neurodiverzitásról.

A mesekönyvet az elmúlt évben közel nyolcszáz résztvevő kapta meg Az Én Történetem Alapítvány neurodiverzitásról szóló alsósoknak összeállított rendhagyó tanórák keretében. Az alapítvány maga is a személyes, családi érintettségnek köszönhetően indult útnak, alapítója, Ambrus Ádám, aki SNI-s gyermeket nevelő apaként teljes vállszélességgel állt bele annak felépítésébe. A szervezet, amelyiknél közvetlenül érhető el a könyv, számos ingyenes programot kínál azért, hogy az átlagosnál több kihívással találkozó gyerekek számára, egy kicsit jobb hellyé tegye a világot a mindennapokban. Az ingyenes programok között az iskolásoknak szóló érzékenyítő foglalkozásokon túl, pedagógustréningek, szülőknek, pedagógusoknak szóló előadások, valamint érintett szülőknek szervezett szülőklub is van.

Csillagsodrás

Pincz Petra és Z. Kocsis Blanka (aki később a WMN egyik szerzője lett) mesekönyve az átlagostól eltérő óvodások életét mutatja be tíz különböző történetben. Olvashatunk a kisgyerekről, aki sokkal lassabb, mint a többiek, mert annyira el van foglalva a részletekkel. Találkozhatunk a kisfiúval, aki mindig mindenkinek meg akarja mondani, hogy mit hogyan kell csinálni, és aki mindent jobban tud mindenkinél. Megismerhetjük a kislányt, aki szerint a szabály az szabály, megváltoztathatatlan és kikerülhetetlen, akkor is, ha egy órát kell várni, amíg teljesül. Mást rettenetesen zavarnak a hangok, vagy épp a különféle testérzetek. Valaki folyton álmodozik, esetleg mindent leejt és felborít.

A könyvben senki sem kap konkrét diagnózist, egyszerűen csak érezzük, hogy az, ami az egyiknek könnyen megy, a másiknak még lehet nehéz. Mindez pedig még inkább a sokféleség elfogadására ösztönöz.

Ebben a mesekönyvben az a szuper, hogy teljesen hétköznapi cselekedetekben, teljesen hétköznapi emberek, problémák és szituációk jelennek meg. A neurodiverzitásban még nem jártas óvó néni, a folyton dolgozó szülő, aki elfelejti, hogy gyerekként maga is kicsit más volt, vagy épp a fáradt, és önmagát tehetetlennek érző egyedülálló apuka. Minden mesében találkozunk elfogadó, támogató, segítő karakterekkel, akik ösztönösen is értik és érzik, mit jelent, hogy nem vagyunk egyformák. Sok olyan mondat is elhangzik, amit az érintett gyerekek nap mint nap hallanak, de segíteni biztosan nem segít majd rajtuk, így ebben a könyvben is megtanuljuk, mi az, amit jobb, ha nem mondunk vagy teszünk.  

Ráadásul egy-egy történetben ugyanazt a helyzetet megismerjük a gyerek, a pedagógus és a szülő szemszögéből is. Némiképp tanmeseszerűek ezek a történetek, mert mindegyik pozitívan zárul, és – a végkifejleten keresztül – megoldásokat kínál a nehéz helyzetekre. 

Ugyanis az érintett gyerekekhez nem az a kulcs, hogy „megneveljük” őket. Sokkal inkább kapcsolódási felületet kell teremtenünk velük ahhoz, hogy a közösség valódi részei lehessenek. Dicsérettel, megértéssel, vagy csak annyival, hogy csendben mellettünk ülünk: hogy érezzék, nincsenek egyedül, nem rosszak és nem láthatatlanok.

Kőrizs Kata