A képzeletbeli barátoktól a vérfagyasztó bűntényekig – Agatha Christie 49 éve hunyt el

–

Agatha Christie (született Agatha Miller) gyerekkorát megismerve mai szemmel kifejezetten jómódúnak tűnik a közeg, amelyben felnőtt.

Önéletírásában gyakran mentegetőzik is emiatt, és megjegyzi: a szakácsnő, dada és szobalány foglalkoztatása abban az időben természetes volt az ő társadalmi rétegükben, sőt a háromfős személyzet kifejezetten szerénynek számított.

Szüleit – bár érezhetően igazán mély kapcsolat fűzte őket egymáshoz – nem idealizálta: őszintén vall arról, hogy apja nem szeretett dolgozni, és nem is értett sok mindenhez. Valójában ez lett a veszte, hiszen a nagyapa által felhalmozott vagyon, illetve a halála után is megélhetést lehetővé tevő befektetések nem tartottak ki a végtelenségig. Apja belebetegedett a pénzügyi gondokba: Agatha 11 éves volt, amikor Frederick Miller meghalt.

Édesanyja – bár megtört férje halála miatt –  erősnek bizonyult, és miután legnagyobb gyereke katona lett, idősebb lánya pedig gazdaságilag is szerencsés szerelmi házasságot kötött, figyelmes és odaadó anyja tudott maradni legkisebb lányának is. Agatha Christie emlékei alapján anyja kifejezetten érdekes személyiség volt. A nő sokat szenvedett kisgyerekkorában amiatt, hogy apja halála után édesanyja örökbe adta őt a saját legidősebb testvérének, míg három bátyját felnevelte. Az író szempontjából ez talán azért is fontos múltbeli esemény, mert ahogy megfogalmazza: anyja oly sokáig kényszerült visszafojtani az érzelmeit és megfelelni a helyzetnek, amit a sors mért rá, hogy felnőtt korára mindig sokkal színesebben látta a valóságot.

Agathát is ő biztatta először írásra, és haláláig szilárdan hitt abban: mindkét lánya bármit el tud érni az életben, amit csak szeretne.

A legapróbb részletektől a bölcs kinyilatkoztatásokig

Az említett családi kötődések és az első imádott dadájával megélt kezdeti évek érezhetően olyan önbizalmat adtak Christie-nek, hogy keményen és bátran nézett szembe minden próbatétellel. Élete hasonló összefüggéseit az önéletrajzírás idején már tisztán látta: „az egyik legnagyszerűbb dolog az ember életében, ha boldog gyerekkora van” – szögezi le a kötet elején. Az írás egyébként azért is rendkívül szórakoztató, mert Christie nem tudja levetkőzni regényírói mivoltát: így bár elvileg a valósághű történéseket tárja elénk, olyan sodróan mesél, mintha egy szépirodalmi műben utaznánk vele (bennem sokszor felidézik a Durrell-regények egy-egy mozzanatát, vagy Lucy Maud Montgomery karaktereit). Miközben saját gyermek- és fiatalkoráról beszél, Agatha Christie nem fél kimondani az általa megfogalmazott tanulságokat. Ezek között ma aktuálisnak mondható kérdéseket is feszeget – pedig 1950 és 1965 között tér ki rájuk.

„Manapság gyakran támad az a benyomásom, a szülőknek elsősorban saját presztízsük szempontjából fontos, hogy sikeres legyen a gyerekük. A viktoriánusok hidegebb fejjel, elfogulatlanabbul tekintettek a csemetéikre, így mérték fel képességeiket… Igazából nagyon megnyugtató volt, hogy nem vártak el az embertől semmi olyasmit, amit sosem tudott volna elérni.”

Persze ő ezt egy szerető, elfogadó családban élhette meg, ami nyilván nem adatott meg mindenkinek. Gyerekkora az anyagi gondok ellenére nagy lehetőségeket kínált számára: huzamosabb ideig élt például Franciaországban, így folyékonyan beszélte a nyelvet, amiből viszont később az iskolában nem teljesített jól – mivel azt hallás után tanulta meg. Intézménybe egyébként viszonylag későn került, mivel anyja úgy gondolta: a minél több ideig tartó szabad játék a legfontosabb egy lánygyerek számára. Ennek ellenére ötévesen magától megtanult olvasni, és mivel idős, szeretett dadája már nehezebben mozgott, rengeteget játszott egyedül, képzeletbeli barátaival. Talán éppen ennek köszönheti a világ az Agatha Christie-féle történeteket.

Évek munkájába telt amatőrből profivá válni

Agatha Christie a nevet, amellyel világhírűvé vált, első férjétől, Archibald Christie-től kapta, akivel 1912-ben szerettek egymásba és a háború kezdetén házasodtak össze. Ezután éveket töltöttek külön, néha-néha találkozva, mivel a férfi a repülőhadtest tagja volt, Agatha pedig önkéntes nővéri munkát vállalt.

Első regényötlete ekkortájt formálódott, mivel sokat dolgozott gyógyszerekkel, eszébe jutott, hogy egy mérgezés lehetne a bemutatott bűntény alapja.

Bár már korábban egy betegség idején anyja tanácsára írt néhány elbeszélést, később kezdett vonzódni a detektívregényekhez. Írói pályája nehezen indult be: több kiadó visszautasította éveken át, mire végül 1920-ban megjelent első Poirot-kötete, A titokzatos stylesi eset. Ekkor még fel sem merült benne, hogy az írás számára nem csak egy izgalmas hobbi lehet. (És az sem, hogy évekkel később, a 33., egyben utolsó Poirot-regénynek majd ugyanezt a stylesi helyszínt választja.)

Christie vallomásai megkapóan őszinték, például amikor arról mesél, milyen nehéz volt egy kisgyerek mellett dolgozni az új regényen. A folyamatos „Anya, gyere! Még sok van?” kérdések mellett őt is gyötörte a lelkifurdalás. Emlékei szerint azonban éppen ettől (A titokzatos Kék Vonat című könyve idején) vált amatőrből profivá: amikor már nemcsak ihletett állapotban, írói lelkesedésből tudott írni, hanem bárhol, bármikor képes lett befejezni egy könyvet.

„Elfogadtam, egy profinak ez a sorsa: akkor is dolgoznia kell, ha semmi kedve hozzá, ha magának nem tetszik, amit ír, és ha nem is sikerül valami jól megírnia. Nagyon utáltam ezt A titokzatos Kék Vonatot, de valahogy mégis csak elkészült. És amikor ugyanolyan sikert aratott, mint az előző könyvem, akkor éreztem ugyan némi elégtételt, de nem állíthatom, hogy valaha büszke lettem volna rá” – idézte fel a szerző, akinek pályája során több munkája jelent meg különböző álneveken is.

Egy határozott, éles nyelvű, de olykor ellentmondásos író

Agatha Christie első házassága boldog volt – egy elképesztő élményekben gazdag világ körüli utat is megtett férjével –, de nem ért szép véget: a férfi szerelmes lett, és bejelentette, hogy válni akar. Christie először adott némi időt, elsősorban a lánya miatt, aztán karakánul zárta le a kérdést – bár még a visszaemlékezés idején is élete nagy kudarcának tekintette ezt a történetet. Ide kapcsolódik egyébként az egyik legtitokzatosabb részlet is, amit a könyvben teljesen megkerül:

Agatha Christie ugyanis a férje közlése után napokra eltűnt, senki nem tudta, hol van, pedig addigra már nagy népszerűsége révén sokan keresték és aggódtak érte (állítólag több ezer civil kutatott utána, és még egy médiumot is bevetettek). 11 nap után került elő, elvileg álnéven töltött el egy kis időt egy panzióban, amivel elsősorban hűtlen férjét akarta kicsit felbosszantani.

Hogy erről miért nem ír? „Azt hiszem, mindenre emlékeztem, amire emlékezni akartam” – szól a mondat, ezzel pedig meg is válaszolja a kérdést.

Személyében egy erős, határozott nő képe bontakozik ki, egy modern asszonyé – egyedül talpra állt, író lett, eltartotta magát egy korban, amikor az ő társadalmi rétegébe tartozó nők még nem igazán vállalhattak munkát, társ nélkül utazott a Közel-Keletre –, miközben némely kijelentése meglepően maradinak tűnik, és kissé ellentmondásos.

Hosszan értekezik például arról, milyen butaság volt a nőktől kiküzdeni maguk számára a munka lehetőségét. Mennyivel jobb volt, amikor a férfi gondja volt a pénz, a nő pedig élhetett a kedvteléseinek és csinálhatott úgy, mintha férje kezében lett volna a család irányítása, miközben az a háttérben mégis csak az övében volt. Mondta ezt egy kivételesen szeretetteli gyerekkorral a háta mögött, és úgy, hogy közben ő maga akkor is dolgozott, amikor nem szorult volna rá a pénzre. 

Új szerelem, és sérelmek a regénybeli karakterek miatt

Bár Poirot és Miss Marple történetei mind ismertek, a legnépszerűbb könyvei talán Az Ackroyd-gyilkosság, a Halál a Níluson, illetve a Gyilkosság az Orient expresszen.

Utóbbi nem véletlenül került be a történetei közé: nagy álma volt a világ leghíresebb vonatán utazni, így válása után ezzel vágott neki egyes-egyedül Bagdadnak.

Az utazás iránti szenvedélyét tovább ösztönözte, amikor 40 évesen férjhez ment Max Mallowan régészhez. Vele többek között hosszú időt töltött Szíriában, és maga is részt vett az ásatásokon, valamint segített a fellelt tárgyak tisztításában és rendszerezésében. Mallowan 14 évvel fiatalabb volt az írónőnél, ezért az írót sokan óva intették a házasságtól, de nagyon boldogan éltek együtt a nő haláláig. Bár a kezdeti évek után a férfi állítólag nem volt a monogámia mintapéldánya, Agatha Christie ezeket a történeteket – érthető módon – nem osztja meg az olvasóval.

Ennyit a szerelmi pletykákról, ezeknél ugyanis sokkal érdekesebb, ahogy Christie egy-egy könyve születéséről ír, vagy arról mesél, miért fordult a színdarabírás felé. Utóbbi oka például, hogy sérelmezte, hogy egyes rendezők miképpen állítják színpadra a műveit, ezért egy idő után eldöntötte: majd saját maga megírja azokat. Egy hasonló sérelemből született Miss Marple figurája is.

Az Ackroyd-gyilkosság egyik adaptációjából ugyanis teljesen eltüntették Caroline, a minden lében kanál idős hölgy alakját: Christie viszont nagyon szerette, ezért úgy döntött – nagymamája és azok barátnői alakjainak emlékét felidézve –, ír neki egy saját könyvet. A rendszeres olvasói kérdés pedig, hogy mikor lesz már könyv, amelyben Poirot és Miss Marple találkozik, eléggé feldühítette: „Ugyan miért találkozzanak? Biztosra veszem, ők nem élveznék ezt a találkozást. Hercule Poirot, az a tökéletes egoista, aligha örülne annak, ha szakmai dolgokban kioktatná egy vénkisasszony… Mindketten sztárok, de két különböző világban élnek…” – írta Christie. Állítólag az általa kreált belga detektív viselkedése a hosszú évtizedek alatt sokszor szó szerint az agyára ment. De mit volt mit tenni, ha mindenki őt akarta? 

Élete végéig képzeletbeli barátaival beszélgetett

Miközben unaloműző időtöltésként kezdett bele az írásba, és sohasem vette véresen komolyan a hivatását – ezért is futhatott be talán ilyen pályát –, Christie azért pontosan tisztában volt saját jelentőségével. Ennek bizonyítéka például, hogy mind a Poirot-sorozat, mind a Miss Marple-könyvek utolsó részét évtizedekkel korábban megírta, és gondosan elzáratta egy banki széfbe. 1975-ben engedélyt adott Poirot utolsó kalandjának, a Függöny – Poirot utolsó esete című regénynek a kiadására, míg Miss Marple utolsó nyomozása egy évvel a halála után jelent meg.

Előbbi izgalmas és hátborzongató keretet ad a különc belga detektív pályájának, és sokat elárul Christie-ről is, mennyire előre gondolkodott és milyen mély tudást épített fel magában a karaktereit illetően.

Ő maga az egyik legjobb munkának a Tíz kicsi néger című szintén hatalmas sikert aratott kötetét tartotta, amelynek háttérmunkája nagy erőfeszítést igényelt, színpadra írása pedig újabb feladatokat rejtett magában. A krimiről úgy gondolkodott, hogy számára mindig érdekesebbek voltak az ártatlanok, mint a gonosztevők.

„Minél elevenebb figura az áldozat, annál nagyobb felháborodást érzek a vele történtek miatt, és valóságos diadalként élem meg, ha sikerül ártatlanokat kimentenem a halál torkából” – vallotta be.

Az írás természetes része volt a személyiségének: a nagy írót ünneplő partikat például nem is tudta helyükön kezelni. 

Kötete vége felé visszaidézi gyerekkori emlékeit, amikor éveken át a képzeletbeli Cicákhoz beszélt. „Az ember ballag az utcán… és elszántan – bár remélem, nem túl hangosan – egyre csak mondja a magáét, és pofákat vág hozzá, amíg észre nem veszi, a járókelők furcsán néznek rá, és őrültnek gondolva kitérnek az útjából… Hát igen: azt hiszem, ez pont ugyanaz, mint amikor négyéves koromban a Cicákhoz beszéltem magamban – tulajdonképpen még ma is velük beszélgetek.” Na igen, sosem lehet tudni, miből indul ki egy még csaknem száz évvel később is hatásos írói pálya.

Széles-Horváth Anna