„Ő volt az egyetlen igaz szerelem keserédes életemben” – Anita Ekberg tragédiája

–

Sokak egyik kedvenc magyar filmje, a Csinibaba egyik jelenetében az elsőként kiírt, 1962-es Ki mi tud?-ra készülő beatzenekar tagjai a moziban elbűvölve bámulják a filmvásznat: egy magas, szőke, feltűnően vonzó nő mélyen dekoltált fekete ruhában a római Trevi-kút vizében sétál. 

A skandináv szépség és az olasz főváros látványa (Az édes élet című filmben) teljesen megőrjíti a csavargyárban dolgozó fiatalokat, akik az ’56-os forradalom bukása utáni, apátiába süllyedt Magyarországon élik mindennapjaikat, és az egyetlen reményt arra, hogy a mesés Nyugatra – egészen pontosan Helsinkibe – utazhassanak, a Ki mit tud? megnyerése jelenti.

„Micsoda nő! Ott ilyen is van? Itt meg? Építőtábor, meg grízes tészta, meg klottgatya. Nem akarok itt megrohadni!” – jegyzik meg a felajzott fiatalok, majd amikor a bálványozott nő filmbeli partnerét érzéki hangon a kútba csábítja, „Anita, jövök én is” felkiáltással megrohamozzák a filmvásznat, botrányba fullasztva a vetítést.

Kiút a szegénységből

A csavargyári srácok mellett még milliók számára a szabadságot és a „dolce vitát” megtestesítő szexszimbólum Kerstin Anita Marianne Ekberg néven született Malmőben 1931. szeptember 29-én. Apja dokkmunkásként dolgozott, népes családja – nyolcan voltak testvérek – nem dúskált az anyagi javakban. A fiatal nő a szépségében látta a kitörés lehetőségét a szegénységből: tizenévesen már fotómodellként dolgozott, húszévesen pedig Svédország szépe lett.

Részt vett az Amerikában megrendezett világszépeválasztáson is, nem ő lett ugyan a győztes, de mégis nyert: felfigyelt rá Hollywood. Először Howard Hughes karolta fel – és állítólag házassági ajánlatot is tett neki. A neves filmrendező-producer azt javasolta Ekbergnek, változtasson az orrán, a fogain, és a nehezen kimondható nevén is.

Ekberg az utolsó kérést nem volt hajlandó teljesíteni, mondván, vagy híres lesz, és akkor a rajongói megtanulják, hogy kell kiejteni a nevét, ha pedig nem lesz az, akkor pedig úgysem számít az egész. (Abba viszont beleegyezett, hogy az eredeti nevét, a Kerstin Anita Marianne Ekberget lerövidítsék.) 

Hughes cégétől huszonkét évesen a Universal stúdióhoz került, ahol dráma-, beszéd-, lovagló-, vívó- és táncórákra járatták, de a fiatal színésznő nem vette komolyan a tanulást, ezért a stúdió egy idő után megvált tőle. Mindez viszont nem törte derékba a karrierjét: továbbra is keresett modell volt, és filmszerepeket is kapott. Az 1955-ös Véres sikátor egyik mellékszerepéért (a filmben meglepő módon egy kínai nőt alakított) Golden Globe-díjjal jutalmazták, és Tolsztoj Háború és békéjének egy évvel később bemutatott filmváltozatában is szerepelt.

Földöntúli és ellenállhatatlan

A világhírt Federico Fellini ikonikus filmje, Az édes élet hozta meg számára. Az olasz filmrendező sohasem titkolta, hogy teljesen el volt ragadtatva Ekbergtől, amikor megismerte: „Olyan szép volt, mint egy istennő. Ragyogó bőre, jégkék szeme, aranyló haja és a belőle áradó tűz, életöröm földöntúlivá és ellenállhatatlanná tette” – nyilatkozta egyszer.

Az édes életben a Sylviát megformáló Ekberg említett szökőkútbeli fürdőzése a filmtörténet legemlékezetesebb jelenetei közé tartozik. De azt kevesen tudják, hogy ennek megalkotására egy fénykép inspirálta Fellinit.

„Épp egy fotózáson vettem részt. Mezítláb sétáltam Róma közepén, és felsértettem a lábam, ha jól emlékszem, egy üvegdarabbal. Hirtelen feltűnt a Trevi-kút. Augusztus volt, nagyon meleg. Beléptem a kútba, hogy megmossam a lábam. Istenien nézett ki, ahogy a vízesés alatt álltam” – emlékezett vissza Ekberg.

Filmes karrierjének csúcspontja Az édes élet volt – a többi filmjében nyújtott alakítása sokkal kisebb visszhangot váltott ki. A színésznő több interjúban is hangsúlyozta, bántja, hogy sokan „egyfilmesként” tartják nyilván, aki csakis Fellininek köszönhette a népszerűségét. 

„Fáj, hogy sok embernek az a véleménye: én nem sokat értem mint színésznő Az édes élet forgatása előtt, na meg azután sem. Engem nem Federico Fellini fedezett fel.

Lehet, hogy általa lettem világsztár, de mégis az a véleményem utólag, hogy ez a szerep nem befolyásolta előnyösen a színésznői pályafutásomat. Fellini nélkül megszűntem sztár lenni […] Ami utána következett, az keserves küzdelem volt, több rossz szerep, mint jó” – olvasható egy vele készült interjúban, ami a Film Színház Muzsika című hetilap 1982. február 20-i számában is olvasható.

„Én tettem híressé Fellinit”

Egy másik interjúban pedig azt állította, valójában ő „tette híressé Fellinit, és nem fordítva”, és megjegyezte: már keserű szájízzel emlékezik vissza a legendás filmrendezővel való közös munkára. „Amikor a filmet bemutatták New Yorkban, a forgalmazó a szökőkútjelenetet tette egy égig érő óriásplakátra. Az én nevem középen volt hatalmas betűkkel, Fellinié alul, nagyon apró betűkkel. Most pedig mégis Fellini neve lett nagy, az enyém pedig kicsi.”

Amikor a közel húsz filmben szereplő Ekberg nem forgatott, akkor sem unatkozott: nagy kanállal falta az életet – és a férfiakat. Marilyn Monroe és Jayne Mansfield mellett az ötvenes–hatvanas évek legnagyobb szexszimbólumának számított, megigézte a férfiakat. Milliók bámulták a róla készült fotókat – a Playboyban is szerepelt –, számos hírességgel volt viszonya, például Gary Cooperrel, Frank Sinatrával és a Fiat autógyár akkori vezetőjével, Gianni Agnellivel is. Utóbbival való románca különösen emlékezetes maradt számára.

„Soha senki nem volt olyan fontos az életemben, mint ő. Talán soha nem is hagytuk el egymást igazán. Csodálatos ember volt, egy olyan olasz férfi, amilyen már nem létezik, amilyenre egy magamfajta lány mindig is vágyott. Eleinte senki sem hitte el, hogy szerelmesek vagyunk egymásba. A felesége úgy gondolta, hogy csak futó kaland vagyok számára, semmi több. De valójában ő volt az egyetlen igaz szerelem a keserédes életemben” – vallotta be egyszer a házvezetőnőjének.

Ekbergnek két férje volt: 1956-ban a filmszínész Anthony Steelhez ment hozzá, de a házasságuk a sajtó által Mr. Ekbergként emlegetett férfival csak három évig tartott. Második férje szintén egy színész, Rik Van Nutter volt – a vele való házassága 1963-tól 1975-ig tartott.

A színésznő élete jelentős részét Olaszországban töltötte – Svédországban csak egyszer forgatott, de összeveszett a rendezővel, ezért a jelenetei nem kerültek bele a filmbe. „Az én temperamentumom sokkal inkább olasz, mint svéd. Valószínűleg ezért szerettem bele Olaszországba és az olasz emberekbe” – mondta egy beszélgetésben.

Árnyéka lett egykori önmagának

A hetvenes évektől kezdve már csak epizódszerepeket vállalt, a külseje megváltozott – a rá rakódott kilókat „fejlődésnek” minősítette. Fellini 1987-es Interjú című, önéletrajzi ihletésű filmjében a hajdani nagy alakításaira emlékezve tűnt fel, utolsó szerepét a Szépségszalon című olasz tévéfilmsorozatban játszotta.

Az egykor milliók által bálványozott szexszimbólum időskorára teljesen elzárkózott a nyilvánosságtól, magányosan élt, és alkoholproblémái voltak. „Csak akkor vagyok boldog, ha iszom” – ismerte be egy tévéműsorban.

Tragédiák sora sújtotta. Többször kirabolták, és évekig kerekesszékben élt, mert az egyik kutyája fellökte, és eltörött a csípőcsontja.

Amikor megtudta, hogy rákbeteg, a következőt jegyezte meg: „Jägermeisterrel meg lehet gyógyítani.”

2015. január 11-én hunyt el. 

A nyolcvanadik születésnapján egy olasz lapnak adott interjúban a következőképp tekintett vissza az életére: „Most valóban egy kicsit magányosnak érzem magam. De semmit sem bántam meg. Szerettem, sírtam, és volt, hogy megőrültem a boldogságtól. Győztem és veszítettem.”

Nádudvari Péter