Felkerekedni, úton lenni

„Nem hiszek többé semmiben, senkiben” – zokogott Hamupipőke, amikor a mostohanővérei cafatokra szaggatták a ruháját, hogy ne juthasson el a bálba. Aztán egyszeriben apró csillámló fényekből kibontakozott a tündérkeresztanya alakja, aki a kétségbeesett lány fejét simogatva így felelt: „Ugyan, gyermekem. Ha nem hinnél a mesékben, én se lehetnék itt.” Azt hiszem, valahogy így képzeltem el gyerekkoromban, mi is történik majd, ha néhanapján úgy érzem majd: cserbenhagyott a szerencse. Nem hittem azt, hogy fizikailag megjelenik majd egy kék leplet viselő nagymamaforma varázsló, aki „csiribí-csiribá, bumm!” felkiáltással felruház mindennel, ami szükséges a happy endhez. Azt viszont vártam, és elvártam magamtól, hogy a tündérmesék iránti szeretetem, és a jó győzelmében való hitem elég lesz ahhoz, hogy kimásszak a reménytelenségből. 

Ma már nem tudom pontosan, hogy azért működött-e ez a módszer, mert erősebb volt a hitem (vagy a naivitásom), vagy egyszerűen túl jó voltam benne, hogy ignoráljam a problémáim mélységét.

Visszatekintve a huszonéves-kori önmagamra, sokkal kilátástalanabb útvesztőkben kanyarogtam, mint most, de az elveszettség helyett azt éreztem: úton vagyok, így aztán – ha egy-egy kanyarba bele is rokkantam –, hamar összekaptam magam, és táncoltam tovább a vélt vagy valós jó irány felé. Ma meg ha körülnézek, már nem látok labirintust magam körül – kint vagyok a szabadban, egyértelműen látom, hogy a megtaláltam a helyet, amerre tartani terveztem, idekint viszont sokkal erősebb szelek fújnak, jobban perzsel a nap, és mélyebbre hatol a hideg. Hálás vagyok érte, mert hiszem: itt, így lehet csak felkészülni arra, ami még előttem állhat. 

Mert ahogyan mindig lesz még jobb is, rosszabb is lehet.

Nyolcévesen azért zokogtam, mert elromlott a szatelit antennánk, és lemaradtam a Roxette-hétvégéről az MTV-n. Tizennyolc évesen az okozott világfájdalmat, hogy nem vettek fel a Színművészeti Egyetemre. Huszonnyolc éves koromra anyám halott volt, és a második olyan kapcsolatom közepén voltam, melyet bizalmatlanság bomlasztott.

Harmincnyolc évesen pedig be kellett ismernem magamnak, hogy bár Edith Piaf vehemenciáját megszégyenítve szerettem hangsúlyozni, hogy „nem bánok semmit sem”, valójában egyre több olyan pillanat rémlett fel a fejemben, amikor oktalanul ítélkeztem, lehettem volna sokkal rendesebb, vagy igazán tudhattam volna, mikor kell abbahagyni. Más kérdés, hogy akkor nem lennék itt, ahol vagyok. Megint más kérdés, hogy elhiszem-e: lehetnék (még) jobb helyen. 

Minden hit kérdése?

Éltem már eleget ahhoz, hogy tudjam, milyen hitetlennek lenni, és hogy tudjam, milyen úgy élni, hogy megmagyarázom magamnak: minden, ami történik velem, egyfajta jel, és mindennek meg kell találnom a miértjét, meg a megoldását. Ma pedig jogot formálok magamnak arra, hogy az adott helyzetet mérlegelve eldöntsem: útmutatásként tekintek a velem történtekre, vagy megyek tovább toronyiránt, és elfogadom: ha minden felém repülő madár pályáját, minden előttem landoló falevelet, az összes felhő formáját értelmeznivaló életfeladatként élném meg, valószínűleg soha nem jutnék el sehova. Erre persze bárki mondhatja: „Van, ami nem hit kérdése” – és igaza van.

Nem hit kérdése például, hogy az én nevem Steiner Kristóf – ennek ellenére a Wikipédián rendszeresen megjelenik, hogy „eredeti neve Steiner Károly” – ami nem igaz, mégis van, aki elhiszi. Lassan én magam is. 

Van barátom, aki – bár nem vallja magát színtévesztőnek –, a feketét sötétkéknek látja és hiszi – neki én vagyok az, aki azt hiszi, hogy az fekete. Van, aki nem hisz a samponokban, mert a haj, mint az állatok szőre, öntisztító, mások meg pont ebben nem hisznek – ha ők nem használnak sampont, az nekik pont olyan abszurd, mint nem hinni benne, hogy a Föld kerek. És olyanok is vannak, akik hiszik, hogy a Föld lapos – úgyhogy igazából, amit tényként kezelünk, gyakran az is hit kérdése.

Ebből a szempontból nincs is olyan nagy különbség abban, hogy hisszük-e, vannak vagy nincsenek csodák, tündérek, boszorkányok és varázslók, illetve egy adott ország aktuális kormánya jót vagy rosszat tesz-e az országnak, hiszen akár nincsenek, akár vannak bizonyítékok, mindig lesz, aki feltétel nélkül hisz vagy épp nem hisz, bármiben. 

Az álom, amire szükségünk volt

A napokban – hosszú évek után először –, az anyukámmal álmodtam. Annyi idős volt, amennyi most lenne, ha még élne. A gyerekkori otthonunk padlásáról másztunk le együtt, és megkérdeztem tőle, milyen érzés megöregedni. Álmomban valahol tudtam is, meg nem is, hogy már nem él, így a kérdésem leginkább arra vonatkozott: bár a valóságban fiatalon meghalt, milyen „mégiscsak” megöregedni. Azt felelte: „Majd meglátod. Hozzá lehet szokni.” Eközben apukám, akivel egyébként a valóságban tízéves koromban váltak el, békésen olvasgatott valamit, és olyan érzés volt, hogy nagyon is együtt maradtak. Így aztán álmomban feltettem még egy kérdést a mamának: „Mi van a férfival, akiért elhagytad a papát?”, erre pedig az mondta: „Azóta nem láttam őt.” (Ez az álmomban azt jelentette: saját halála óta.) Majd hozzátette: „De nekem mindig is a papa tetszett.” 

Aztán a mellkasomra hajtotta a fejét, ami közös életünkben sosem történhetett meg, és azt mondta: „Milyen fura, hogy így megnőttél, el sem tudtam volna képzelni, amikor megszülettél, hogy egy nap az én fejem nyugszik majd a te válladon.” És felébredtem.

Olyan érzés volt, mintha egy másik világból érkeztem volna vissza, nem voltam sem álmos, sem kótyagos, éberen érzékeltem mindent, ami történt, és ami történik. Sírtam kicsit, azt hiszem, inkább örömömben, mint bánatomban, aztán újra elaludtam. Pár nappal később elmeséltem papának az álmot, és mindketten megállapítottuk: ez egyfajta párhuzamos valóság volt, és erre az élményre, amit átéltem odaát, neki is, nekem is nagy szükségünk volt. Jó tudni, hogy ott úgy vannak a dolgok. Persze eközben egyetlen pillanatig sem hittük azt, hogy ahogyan a jelenlegi valóságban vannak a dolgok, azzal bármi baj volna.  

 

Jó emberek is tesznek nem jó dolgokat

Nincsenek rá szavak, mennyire szerettem, szeretem az anyukámat, de attól még igaz az is, hogy a személyes környezetében, a faluban, ahol élt, mindig azt mondta: én és az akkori párom csak barátok vagyunk, mert még nem volt képes megbirkózni a lehetséges ítélkezéssel. Ez pedig nagyon rosszul esett nekem, és egészen bizonyosan rányomta a bélyegét önmagam elfogadására, azaz annak hiányára is. Hiszem, hogy jó anyukám volt, és azt is hiszem, hogy bizonyos dolgokat nem jól csinált. De ki vagyok én, hogy emiatt „töröljem” őt a „jó gyerekek listájáról”, amikor (már meséltem): meleg tiniként hangosan hirdettem, hogy a Pride-mozgalom marhaság, mert nem attól fognak elfogadni minket, hogy hangosak vagyunk. Ma meg azt gondolom, hogy egyfelől nem tudtam eleget (ami nem mentség, csak tény), valamint csökönyös és szűklátókörű voltam. 

Bár természetesen szeretném, hogy az anyukám életben legyen, de mióta a mama meghalt, a papának született egy lánya – a húgom, Lola tizenhat éves, és sosem kívánnám, hogy ő ne legyen. Valamint, ha mama életben marad, szinte biztos nem költöztem volna külföldre.

Aztán. Jó lett volna, ha 2009-ben, Izraelbe érkezésemkor nem egyféle narratívát hallok magam körül az ország működését, és a térség történelmét illetően, de ha már 2009-ben az lett volna a meggyőződésem, ami 2019-ben, mikor Görögországba költöztem, komplex módon megértve: Izrael (állami és katonai vezetése) és én nagyon más irányba megyünk, sosem kerülhettem volna ilyen közel a judaizmus, a kereszténység és a muszlim hit spirituális gyökereihez, és sosem lett volna alkalmam a fal két oldalán megtapasztalni a valóságot, mélyen és sokat beszélgetni izraeliekkel és palesztinokkal, és látni, hallani, milyen sokféleképpen gondolkodnak vallásról, társadalomról, kultúráról. 

És sosem találkoztam volna Nimivel. Az Izraelben született, egyébként török és erdélyi magyar felmenőktől született férjem az egyik legérzékenyebb, legnyitottabb és legigazságosabb, legjobb szívű ember, akit valaha ismertem. Tizenhét évesen elhatározta, hogy nem áll be katonának – mert nem hitt benne. 

Megismerkedésünk óta többször jártunk együtt Palesztinában, és rendszeresen hangsúlyozza holokauszttúlélő nagymamája szavait: „Hogyan várhatnánk, hogy mások szeressenek minket, mikor mi magunk sem szeretjük egymást, és magunkat?” Mély és sokdimenziós megértéssel rendelkezik, mégis, tavaly október 7-e után több mint egy évünkbe került, míg megérkeztünk oda, hogy nem érzi személyes, ellene és a családja, a népe ellen irányuló támadásnak, ha valahol palesztin zászlót lát. „Miért nincs kint izraeli zászló is, az elrabolt túszokra emlékeztetve a világot?” – kérdezte.

Senki sem érdemli, hogy bűnökkel azonosítsák a „fajtáját”

Megszámlálhatatlan óránk, könnyünk és ölelésünk van abban, hogy ma már nem remeg meg a közös világunk, ha azt mondom neki: „A zászló nem ellened lobog, hanem mindannyiunkért – emlékeztetve vagyunk a »soha többé« mantrára, amiben te is hiszel, amiben a szüleid, és nagyszüleid is hittek.” Egy évvel azután, hogy majdnem beletört a kapcsolatunk a hitbéli harcainkba, ma már azt mondja: ha a nagymamája élne, pont úgy hinne a palesztinok élethez való jogában, ahogyan a zsidók élethez való jogában hitt, mikor az államalapítás előtt Brit Palesztinába menekült, családja egyedüli életben maradt tagjaként. Akkor még – számára, és több millió haláltáborokból menekült zsidó számára – elképzelhetetlen volt, hogy az álom, mely szabadságot és biztonságot kínál nekik, mások számára rémálommá változik majd. Van, aki hiszi: ezt kijelenteni már önmagában antiszemitizmus. 

Én, a mostani, még mindig, és mindig változó hitemmel egyszerre merem és tudom és akarom kijelenteni: a Gáza lakosait sújtó katonai csapások nem lehetnek eszközei az izraeli túszok hazahozására, ahogyan az ő elrablásuk sem lehet eszköz Palesztina felszabadítására, és ezzel egyidőben azok az izraeli fiatalok, akik visszautasítják a hadsereghez való csatlakozást, vagy azok az izraeliek, akik saját testi épségüket kockáztatva védelmeznek palesztinokat agresszív telepesekkel szemben, nem érdemlik a narratívát, mely szerint minden izraelinek meg kell fizetnie. És egészen biztosan egyetlen arab, és egyetlen zsidó sem érdemli, hogy terrorizmussal, háborús bűnökkel azonosítsák őt vagy „a fajtáját”.

Ilyen érdekesen működik a személyes hit, és a nagy tömegeket megmozgató hitrendszer – evolúción megy keresztül, változik, finomodik, és sokszor lesz még olyan, hogy oda lyukadunk ki: nem értjük, miért nem hittük a mai, igaz hitünket korábban. 

Mi történik, ha már mást hiszel?

Hát azért nem, mert akkor még más volt az igaz hitünk. Mihez kezdünk mindezzel? Van, aki maga alá temetkezik, és a bűntudat terhe alatt már meg sem mer szólalni, van, aki egyszerűen ignorál minden felelősséget, és szökell tovább a réten, mint Mária kisasszony A muzsika hangjában, akinek elég volt, hogy hitt a napfényben meg önmagában. Van, aki tanul belőle. Van, aki azzal a mély meggyőződéssel éli az életét, hogy mindenki, aki kicsit vagy nagyon másképp látja a dolgokat, mint ő maga, egy igazi idióta, más pedig bizonyos benne, hogy mindenki tudja, hogyan kell élni és boldogulni, kivéve őt, aki alkalmatlan a létezésre.

Én magam annyit vergődtem és vágódtam oda-vissza a végletek között, hogy mostanra minden extrém érzelmemet és gondolatomat, ami nélkülözi az árnyalatokat, inkább egyfajta részinformációként, aktuális folyamatként értelmezem, mint örökös konklúzióként. 

A hitem része az, hogy tudom: a világgal, és velem együtt változik a hitem. Most például megint hiszek a mesékben – nemrég ugyanis találkoztam a tündérkeresztanyámmal – a mexikói Zipolitében, ahova ötödszörre járunk vissza telelni. Lala (tényleg így hívják) az utcán üldögélt – mint elmondta, ez az ő otthona, vagyis az ő értelmezésében nem az utca, hanem az egész falu. Más azt mondaná rá, hajléktalan, én inkább azt, világlakó. Merőben váratlan megjegyzései voltak: mikor megtudta, hogy magyar vagyok, felidézte, hogy egyszer nagyon berúgott egy tokaji aszútól, arról hallva, hogy Görögországban élünk, azonnal előrukkolt a „malaka” kifejezéssel (lefordíthatatlan, ikonikus görög káromkodás), amikor pedig megtudta, Nimi honnan származik, azt mondta: „Nem csodálom, hogy idetaláltatok. Ti mások vagytok, mint a legtöbben. Hisztek a békében és a szabadságban.”

Jó volt látni, hogy jól lát. Még jobb volt találkozni valakivel, aki egyetlen mondatával visszaadta a hitemet a saját hitemben. 

Fontos megtanítani az embereket arra, hogy a hit milyen elementáris erővel mozgatja a világunkat – és ez mindig is így marad majd. A hitetlenek is hisznek valamiben – az ő hitük az, hogy nincs miben hinni, és emellől pont úgy nem tágítanak, mint azok, akik számára a hit minden, és még több. Hitről éppen ezért lehet beszélgetni, sőt vitatkozni is, de kiegyezni csak akkor lehetséges, ha nem várjuk el másokról, hogy a kedvünkért, vagy a mi, saját hitünk kedvéért, vagy a többség hitének kedvéért megtörjön a hitük, ráadásul azonnal. 

 

A legtöbb, amit várhatunk tőlük – és ezt is csak nagyon kevés, igazán nyitott, érdeklődő embertől –, az az, hogy megértik és elfogadják, milyen személyes dolog a hit kérdése, és az, hogy ki hol tart a hite felé, vagy az onnan valahova máshova vezető úton, és ezért képesek lesznek a hitük határain kívül eső, objektív dolgokat is valósnak, vagy legalább relevánsnak vélni és vallani. 

Egyszerre tévedünk, és van igazunk

Fiatalabb korban gyakran környékezi meg az embert az érzés, hogy mások szerint még nem tud eleget, így nem kéne kategorikus kijelentéseket tennie a világ folyásáról, aztán egyszer csak eljön a pont, amikor sokak szerint már nem kéne kategorikus kijelentéseket tennünk, hiszen elvesztettük a kapcsolatot a fiatalsággal, és mindazzal, ami releváns. Így felmerülhet a kérdés, hogy:

akkor mégis mikor tudtunk eleget – már, és még –, ahhoz, hogy öt percre kompentensnek érezhessük magunkat?

A válasz pedig az, hogy soha, és mindig. 

Nyolc, és nyolcvannyolc évesen is lehet hite az embernek – és a maga módján, a maga szemszögéből igaza is lesz, valamint, hatalmasat téved. Igaza van a gyereknek, amikor hisz a happy endben – és az is igaz, hogy fájdalmas lesz felébredni az álomból, mely szerint mindig minden jóra fordul. 

És igaza van annak is, aki abban hisz: leginkább perspektíva kérdése, hogy a hitünkből kifordulva, vagy a hitünkbe vetett új hittel zárunk le egy fejezetet. Évet… érát… 

Steiner Kristóf

Kiemelt kép: Czabán Máté