–

Szilveszteri kötelezők

A szilvesztert övező családi és népszokások olyan mélyen a bőröm alá ivódtak, hogy néha önkéntelenül is elmosolyodom tőlük. Rajtuk. Magamon. Hiába vagyok ugyanis többnyire cinikus és földhözragadt, meggyőződésem, hogy ha szilveszterkor nem eszünk lencsét – amit egyébként alapvetően utálok –, tuti csóró leszek egész évben. Ennek következtében évről évre nekifutok a Mautner Zsófi-féle tízórás lencsének, hogy aztán megállapítsam, még mindig nem szeretem. Mármint a lencsét.

Ugyanezen okokból a lakás különböző pontjain különféle kultúrák pénzmágnes szimbólumait tartom. A szemfüles vendégek felfedezhetnek például néhány stratégiai szempontok alapján elhelyezett dollárfát, valamint egy kínai szerencsepénzfüzért, és néhány arany kiegészítőt is. Meg ehetnek nálam lencsét szilveszterkor doszt. Racionalitás ide vagy oda, a család anyagi biztonságának megteremtése nem múlhat a véletlenen!

Fengsuj, lencse, disznóhús, házi áldás, éjfélkor himnusz, sztepptánc és piros bugyogó, nekem végül is belefér, ha a végén aztán egész évben van minden, ami kell.

(A dolog szépséghibája, hogy a gyakorlat fenntartása nem mentesít a munkavégzés alól, de hát kicsire nem adunk, ugyebár.)

Ha már úgyis bevallom, hogy a lelkem mélyén igenis lakik egy faluvégi házikóba száműzött parasztasszony – büszke vagyok a falusi gyökereimre, éljen a Rábaköz! –, azt is elmesélem, hogy az utóbbi években odáig vetemedtem, hogy még arra is megkértem apámat, január elsején reggel legyen ő az első, aki bekopog hozzánk.

Hogy miért? Mert a volt férjem családjában úgy tartották, hogy az új esztendőben az első betérőnek férfinak kell lennie, hiszen csak egy férfi hozhatja meg a család szerencséjét, asszony nem. Persze harcos egyenjogúság-párti nőszemélyként tisztában vagyok vele, hogy ez a hiedelem több sebből vérzik, és normál esetben következetesen kikérem magamnak a szexizmust, ugyanakkor, szuperszorongó perfekcionistaként nincs helye hibaszázaléknak. (Mentségemre szóljon továbbá, hogy az ezer másik babonából és szokásból tizenöt év alatt csak ez az egy ragadt rám visszavonhatatlanul, pedig jócskán volt még ott, ahonnan ez jött.)

Idén minden más lesz – ezúttal tényleg

Ahogy a legtöbb családban, nálunk is megszokott rendjük van az év végi ünnepeknek. Ebben a le nem írt forgatókönyvben a barátnőm és a gyerekei harmincadikán érkeznek hozzánk, szilvesztereste megígérjük a gyerekeknek, hogy akármeddig fennmaradhatnak, de a biztonság kedvéért előre kiválasztunk egy impozáns tűzijáték-videót a neten, hogy bevethessük, ha szükségessé válna az éjfél közelebb hozatalához, majd kilenc körül ágyba dugunk mindenkit, aki még nincs tizennyolc. Aztán legalább egy óráig különféle filmelőzeteseket nézünk, mert képtelenek vagyunk konszenzusra jutni, így én tíz körül menetrendszerűen elalszom mérgemben a kanapé közepén, hogy aztán éjfélkor szolid kelj már fel!-ezésre ébredjek és baromi mérges legyek, amiért kimozdítottak a cseppet sem komfortos, ámde alvó állapotomból. Nulla óra tíz: teátrálisan elvonulok aludni, csapó.

Idén azonban szembemegyek az árral, a szokásokkal, a hagyományokkal és a saját bizonytalanságaimmal is. Úgy döntöttem ugyanis, hogy egyedül leszek szilveszterkor.

Nem veszek fel telefont, nem megyek bulizni, nem főzök lencsét és bár van egy üveg pezsgő a hűtőben, de lehet, hogy azt is kihagyom. Helyette kipróbálok valamit, amit még sosem csináltam. Megengedem magamnak, hogy a lelkem utolérjen engem, és elcsendesedhessek. (Legalábbis megpróbáljam.)

Belátom, nincs ebben semmi rendkívüli.

Sőt, már jóval korábban érdemes lett volna azt csinálnom, amire vágyom ahelyett, hogy azt csinálom, amiről azt hiszem, hogy mások várják tőlem.

De csak most értem el az önismeretnek és az önelfogadásnak arra a szintjére, hogy egyáltalán fel tudom ismerni, mi az, amire vágyom, amire leginkább szükségem van. Most vagyok életemben először ott, hogy azt tudom gondolni: nem gáz, ha egyedül ünneplek. Vagy ha nem ünneplek egyáltalán.

Ezt tanultam 2024-ben

Brrr… Brutális volt az idei év. Tudom, nem csak nekem. De ennyi pofára esést, falhoz csapódást, csalódást és éjszakába nyúlóan barátokkal szenvelgést csak annak kell kibírnia, aki nem figyel a jelekre. Vagyis például nekem.

Tudom, ne vigyem már ennyire túlzásba ezt a spiri vonalat, de mit csináljak?! Úgy látszik, egy kicsit beakadt. Viszont szerencsére legalább tanultam ezt-azt útközben. Például azt, hogy

  • a testem tudja, mi a jó neki, és nem vagyok már fiatal.

    Ó, abszolút nem gondolom, hogy közel a negyvenhez le kellene húznom a rolót és ideje megásnom a síromat. Azt viszont annál inkább, hogy többé nem hagyhatom figyelmen kívül a testem jelzéseit. Vagyis ha túlhajtom magam, ha valahol fáj, ha változik az alvási vagy hormonális ciklusom, ha túl sok a munka vagy a stressz, ha változik a bőröm minősége vagy kibillen a pszichés egyensúlyom, meg kell állni. Nem önzés, ha magamat választom, nem önzés, ha magamról is gondoskodom. Nem önzés, ha úgy érzem, az életemben nekem is otthon kell lennem – és a fizikai egészségem legalább annyira fontos, mint a mentális jóllétem.

  • nem mások validálnak, hanem én magamat.

Fogadok, hogy most felhorkantál és bevallom, én is ezt tenném, ha ezeket a sorokat olvasnám. „Na, tessék, itt bullshitel a véemenen, ez se tudja már, mihez kezdjen magával!”, ugyebár. Csakhogy az a harci helyzet, hogy nekem tényleg közel négy évtized kellett ahhoz, hogy eljussak idáig. Ma már, ha valaki azt mondja, szar a hajam, azt gondolom, hogy oké, de egyrészt nem kérdeztem a véleményed, másrészt nekem tetszik, és kész. Ugyanez a helyzet a munkahelyi teljesítményemmel, a szülői minőségemmel, a barátként való létezésemmel, a nőiségemmel is.

Idén jöttem rá, hogy mennyire fontos, hogy megfeleljek magamnak, és elsősorban önmagamnak feleljek meg ahelyett, hogy hagyom, mások mondják meg, hogy (szerintük) mennyit érek.

  • néha be kell fognom a pofámat.

Az alapműködésem a megoldáskeresés. Ebből kifolyólag ha a környezetemben valakinek valamilyen gondja akad, hajlamos vagyok ösztönösen feladatomnak tekinteni, hogy megoldjam. Adódjon bármi, tuti, hogy ismerek valakit, aki volt már hasonló helyzetben, esetleg van egy telefonszámom valakihez, akinek van egy olyan ismerőse, aki tudja, mi a megoldás, vagy van néhány jó ötletem. És korábban rá is zúdítottam ezt bárkire abbéli meggyőződésemben, hogy ez az, amire a másiknak szüksége van. Ma már inkább kérdezek és engedélyt kérek, mielőtt beszélek. (És mielőtt a barátaim, meg a kollégáim elárasztanák a kommentszekciót, üzenem, tudom, hogy még mindig jócskán van hova fejlődnöm.)

  • (tényleg) kell határokat húzni.

Bár ebben a témában is leginkább junior vagyok, ma már képes vagyok megmutatni bárkinek, merre van az ajtó. Azt nem mondom, hogy nem fáj, vagy hogy könnyen megy, sőt az is előfordul, hogy túl későn, vagy túl korán jelölöm ki a kereteket.

De fejlődöm – és ma már ebben is értéket látok. Ahogy abban is, ha mások húznak határt velem szemben, hiszen tudom, hogy baromi nehéz.

  • aki segítséget kér, erős. 

Korábban úgy véltem, hogy ha valaki nem látja meg, nem veszi észre, hogy segítségre szorulok, akkor az illető valójában csak nem akar segíteni. Vagyis hótt ziher, hogy nekem nem is kellene a segítség pont tőle. Elég nevetséges, de tényleg azt gondoltam, hogy segítséget elfogadni a gyengeség jele, kérni pedig egyenesen a bukás előszobája. (Miközben én magam szívesen segítettem, mert a saját hülyeségemet azért nem generalizáltam az egész világra.) Ma viszont egyre bátrabban jelzem, ha nekem valami túl sok, egyre szívesebben delegálok, és az se rémít (teljesen) halálra, ha hibázom. Előfordul.

Tennivalók szilveszterre

Rendes kényszeres perfekcionistaként komplett szilveszteri to do listem van. Olyan tételek vannak rajta, mint idén tényleg alaposan kitölteni a Year Compasst (letöltve, nyomtatva), venni egy forró fürdőt (a csillámpónis fürdőbomba gondosan előkészítve), feltenni egy arcpakolást (behűtve), nézni egy jó filmet (kiválasztva), aludni, mert azt gyakran hanyagolom (frissen mosott, napon szárított ágynemű felhúzva), elmondani másoknak, mennyire fontosak nekem (folyamatban). Meg persze pénzügyi tervet készíteni, elolvasni azt a tíz könyvet, amit félbehagyva az ágyam mellé halmoztam, kitakarítani a lakást, befejezni az idén elmaradt munkafeladatokat, szerelmet találni még ebben az évben, sírásig nevetni, sportolni, enni egy jót, megölelni a gyerekeimet… Vagy egész egyszerűen csak kidobni az egész listát, és élvezni a pillanatot. Ami az egyik legszebb, mégis legnehezebb feladat.

Z. Kocsis Blanka

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Vitalina Nakonechna