A kamasz lányok kétharmada elhallgatja a véleményét a társadalmi elfogadás érdekében

–

Párhuzamos, tökéletes valóságok

Nem nagy megfejtés, hogy megfelelő önismeret, önértékelés nélkül egyetlen mondat is elég, hogy egész életére elintézzen egy tinédzsert. Ráadásul már harminc évvel ezelőtt is bőven volt min szorongani, hát még most! Legyen szó háborús borzalmakról, klímakatasztrófáról, vagy tízlépéses arcápolási rutinról – mindez beleerőszakolja magát a tudatunkba, hangosan ordítva, hogy

nem teszünk eleget, nem vagyunk biztonságban, nem vagyunk elég jók, és amúgy is: jobb, ha hallgatunk. Mert ha nem, problémásnak leszünk elkönyvelve. 

Még felnőtt nőként is iszonyú nehéz boldogulni a rengeteg inger, elvárás kereszttüzében. Közben pedig mintha mindig lenne velünk párhuzamosan egy csomó alternatív valóság, amiben lehetnénk modellalkatúak, egészségesebbek, produktívak, lehetne gyönyörűen berendezett otthonunk, munkánk, amit imádunk, sok pénzünk, szálkás testünk, ragyogó hajunk. Aztán persze csalódunk, mert nem tudjuk megvenni, mert drága, nem tudjuk meglépni, kipróbálni, mert se időnk, se energiánk, és mire észbe kapunk, már az egész életünkre és környezetünkre dühösek leszünk, amiért nem tudunk élni minden lehetőséggel. Bezzeg tökéletesék az Instán, nekik bezzeg megy. 

Hiába tudjuk, hogy hülyeség, mégis küzdünk a megfelelni akarással, a teljesítménykényszerrel, hogy gyakorlatilag nonstop bizonyítani akarjuk, hogy érdemesek vagyunk az elismerésre, szeretetre, figyelemre. 

Na most próbáljuk elképzelni ugyanezt tinédzserként, amikor eleve úgy érzed: talpalatnyi szilárd talaj sincs a lábad alatt. Én ezt igazi mentális pokolként képzelem el.

A lényeg, hogy kedveljenek (?)

Régen önmagában a suliba járás, az emberek közti jövés-menés is elég volt az életre szóló frusztrációk kialakulásához. Mára ez a tér kitágult, mintha mindenhonnan görbe tükröket tartana elénk a világ. Mit kezdhet ezzel egy kamasz lány? 

Saját tinikori élményeiből kiindulva Lisa Hinkelman, az Ohiói Állami Egyetem professzora létrehozott egy nonprofit szervezetet, aminek szívügye, hogy növelje a lányok önbizalmát és segítse őket a kiteljesedéshez vezető úton. Ez a szervezet végezte el a már említett, The Girls’ Index néven futó átfogó tanulmányt. 

A résztvevők (azaz ötödik és tizenkettedik osztály közötti lányok) hatvanhét százaléka arról számolt be, hogy sokszor nem mondják ki a gondolataikat, amikor nem értenek egyet másokkal, mert fontosabb, hogy kedveljék őket.

Azaz: az amerikai lányok kétharmada elnémítja magát a társadalmi elfogadás érdekében.

A hangos, véleményüket nyíltan vállaló lányokat legtöbbször az a kritika éri, hogy nagyképűek, problémásak, így azok, akik félnek az elutasítástól, inkább nem mondanak nemet, nem húznak határokat maguk köré. 

Pedig, ha belegondolunk, minden alkalommal, amikor egy lány nem szólal meg az osztályban, minden alkalommal, amikor elhallgat egy innovatív ötletet, ahányszor csak azért mutat mást, hogy mások elvárásainak megfeleljen, mindannyian veszítünk. Elveszítjük az ő egyedi nézőpontját, kreativitását és a problémákra adott lehetséges megoldási javaslatait. 

Egy olyan világban, ami épp példátlan nehézségekkel néz szembe, vajon megengedhetjük-e magunknak, hogy lemondjunk a népesség felének véleményéről? Szerintem nem. 

A lányok, akik mások akarnak lenni

Sajnos ez az önelnyomó attitűd követi a lányokat a felnőttkorba is, életük minden területére. Ott lesz velük a munkahelyükön, a durva nőgyógyász keze között, a tárgyalóteremben, bárhol, mindig, mindenhol. Kevésbé mernek vezető pozíciót vállalni, mert félnek attól, hogy rossz szemmel néznek majd rájuk, márpedig ennek a nemek közti egyenlőség szempontjából a munkaerőpiacon és a társadalomban is óriási negatív jelentősége van. 

Riasztó tendencia, hogy 2017 óta a magukat magabiztosnak tartó lányok aránya hatvannyolcról mindössze ötvenöt százalékra csökkent. A kutatás alapján a lányok ötvenhárom százaléka tartósan szomorú vagy reményvesztett, az egyik válaszadó hetedikes lány így fogalmazott: „A korombeli lányok nem érzik jól magukat a bőrükben. Mások szeretnénk lenni.”

A lányok kétharmada szerint a testképük negatívan befolyásolja az önbizalmukat és közel hatvan százalékuk nem hisz abban, hogy elég okos lenne a saját álommunkájához.

Az alacsony önértékelés kérdésében természetesen fajsúlyos szerepet játszik 

a közösségi média, amit az ötödikes–hatodikos amerikai lányok kilencvenöt (!) százaléka aktívan használ, negyvenegy százalékuk pedig napi hat óránál több időt tölt görgetéssel, vagyis azzal, hogy önmagát másokhoz hasonlítgassa.

Megint érdemes kicsit kihangosítani, hogy ez még egy felnőtt személyiségére is torzító hatással lenne, nemhogy egy kamaszéra. 

Légy jó kislány mindhalálig

Bár a kutatás az amerikai lányokra fókuszált, nagy valószínűséggel nálunk sem sokkal jobb a helyzet.

A „jó kislány” Magyarországon is csendes, teszi a dolgát, mosolyog, mert úgy sokkal szebb, parancsszóra puszit ad és megöleli a legtávolabbi rokont is, minden álma, hogy anya legyen, nem panaszkodik, nem tör nagyra, alázatos és hálás.

Felnőve úgy választ munkát, hogy azzal szorgosan töltögesse az államkasszát, de közben az is belefér, hogy szül legalább három gyereket (miután férjhez ment, persze), meg otthon marad mindegyikkel három évig. Persze azért a munkából sem esik ki, közben gondoskodik a kályhameleg otthonról, mindig kedves, mindig vacsorával várja a hazaérkező férjet, és szúrós szemmel néz mindazokra, akik másképp képzelik el a boldog életet.

A jó kislány miután felnőtt, nem kérdez, nem tiltakozik, nem akar másmilyen lenni, nem is vágyik másra, mint a számára kezdetektől fogva kijelölt útra: hogy szolgálhasson, és ezért még hálát is érezzen.

Aki ebbe a szűk dobozba nem fér bele, az veszélyt jelent a társadalomra. És így neveljünk egészséges önértékelésű lányokat. 

Szabó Anna Eszter