Úgy élni, mint a régi öregek (Olvasói novella)
Jó darabig a kényszer hozta, hogy az örökölt zománcos lábosban, az ütött-kopott edényekben főzzön. Az, hogy bármiből újat vegyen, fel sem merülhetett. Arra már nem jutott pénz. Az idők változnak, a mások tárgyai után való vágyakozás pedig szép lassan átalakul megelégedéssé, a nagyszülők régi tányérjainak megbecsülésévé. Olvasónk, Megyeri Edit Tünde novellája.
–
A konyha csendje megnyugtatta, kedvét lelte a magányos motozásban. Évek óta nem főzött rohanvást, csak azért, mert muszáj lenne. Nem törte éjszakánként a fejét azon, hogy mivel tömi be az éhes szájakat, nem vette számba az üresen tátongó polcok morzsáit. Már csak akkor készített bármit, ha kedve támadt és bővelkedett időben, hozzávalókban.
Munka közben szeretett a világ dolgain elmélkedni, rácsodálkozni erre-arra. Rutinosan szétválasztotta a tojásokat: balra a sárgája kicsi metszett tálba, jobbra a fehérje nehéz porcelánba. A súlyos edények elkísérték hosszú vándorlásai során. Régiek voltak és törékenyek, jöttek vele a szülői házból, vigyázott rájuk, hogy még soká', nagyon soká' megmaradjanak.
Emlékszik az időkre, mikor állt a boltban a sorok között és bámulta a sok színes csodát. Könnyű műanyag tálakat fagylaltszínekben, szalvétákat mesés mintákkal. És a fazekakat, a sok fémesen csillogó rozsdamentes acélt.
Majd hazament, és paprikás krumplit készített a nagyapja zománcos lábasában. Ócskának, szegénynek érezte az életet és benne magát.
Megtanult tésztát dagasztani, nudlit sodorni, madártejet főzni. Összerakni a heti étrendet kevésből és még kevesebből. Beáztatni a mocskos pelenkákat, taknyos zsebkendőket, aztán mosni, vasalni. Másnak jutott minden új és eldobható.
Mikor megterítette a vasárnapi asztalt, végigsimította ujjait az öreg porcelántányérok mintáin: itt egy ibolya, amott egy lóhere. Melléjük hajtogatta a textilszalvétát, és kifényesítette az eszcájgot. Vasárnapra mindig kikerült a hús, annak meg kellett lennie. És a villásreggelinek templom előtt.
Tiszta bolondság, mondták a gyerekek, mások nem is reggeliznek, mi meg itt ülünk puccparádéban.
Az igehirdetés közben azon kapta magát, hogy a füstös üvegcsodákra gondol, amit másoknál látott. A törhetetlen Luminarcra. Csak egyszer lenne neki is olyanja.
Ötösével árulták a virágos konyhakendőket, de könnyen meggyőzte magát, hogy semmi szükség rájuk. A nagyanyja vásznai elnyűhetetleneknek bizonyultak, szélükön egy régi lány monogramjával. Ezer mosás és fehérítés mit sem változtatott rajtuk. Beléjük bugyolálta a dunsztos üvegeket, telis-tele lekvárral, kompóttal, szörppel. Enni mindenkinek kell.
Fehér szőttes abroszon száradt a levestészta. A boltban farkasszemet nézett egy nyolctojásossal, sárgán mosolygott rá, könnyű vékony celofánba csomagolták.
Nem emlékszik, mennyi év telt el így. De egy napon arra ébredt, hogy a nélkülözés végleg messze ment, más lakótársak után nézhet.
Attól a naptól régimódi lett.
Mosolyogva köszönte meg a modern csodákat, amiket ajándékba kapott, aztán bizalmatlanul elsüllyesztette mindet a fiókok mélyére. Filteres kávéfőző, mikrohullámú sütő vándorolt a padlásra.
Az edényeket súlyban mérte. Visszatette a boltok polcára a mokkáskanalakat, melyek könnyűnek találtattak. Az üreges kerámiabögrék diszkrét bája szánalmasnak tűnt a szemében. Utálta a kőporcelánok vaskosságát. Legjobban mégis a műanyagtól írtózott, látni sem bírta a konyhában. Ha időnként némi kóstolót hoztak innen-onnan, elnézte az éthordó falán a zsírréteget, mely sehogyan sem akart eltűnni, gurult, osztódott, akár az elszabadult higany.
Megtapogatta a divatos újdonságokat: tányéralátét, selyemvirág, műfenyő. Bólogatott is hozzá, ha úgy kívánták, aztán mondvacsinált kifogásokkal elhárította mindet.
Gyanakodva mustrálta az előre pácolt húsokat, fűszerkeverékeket, szószokat. Tudta, hogy mire való a só, a bors, mikor a legintenzívebb kertjében a tárkony és a majoránna. Aludttejet készített, lefölözte, megtöltötte a káposztát.
Vasalt, rendületlenül vasalt, ágyneműt, függönyt, inget. Hiába mondták, hogy léteznek már gyűrődésmentesek, a bőre mindent levetette magáról. Kiérezte a műszálas hamisítványokat, Borsószem királykisasszonynak kezdték otthon csúfolni.
Recepteket gyűjtött, hogy majd modernizálja a konyhát, végül sosem készített cézársalátát. Húsvétra továbbra is maga sütötte a kalácsot, holott mások már rég wellnessbe jártak.
Nem emlékszik, mennyi év telet el, csak arra, hogy hirtelen trendi lett mások szemében.
Van fogalmad, hányan szeretnének így élni, mint te? Nem volt.
Friss levegő, madárcsicsergés, függőágy.
Folytatta a zöldségek savanyítását, hogy ősztől legyen egészséges táplálékuk. A fermentálást hírből sem ismerte. A húsleveshez egyenként válogatott zöldséget a kertből. Soha nem dobott ki ételt, jó helyre vitte a használt ruhát.
Frissen szedte reggelenként vázáiba a temérdek virágot, már nem érdekelték a szoros szalaggal vigyázba kötött csokorcsodák.
S ha eljött a karácsony, hordta-hordta be a házba a sok üvegfigurát: uborka, gomba, angyal, Mikulás… Álló napon át aggatták a fára. Meglepődött, hogy a régi karácsonyfadíszek adás-vétele mostanság milyen menő iparág.
Szenteste énekeltek, együtt volt a család, Jézus születését várták és a másnapi Úrvacsorát.
Így volt, ez történt vele. Mi hát a változás?
Mitől lett az évek során minden más?
Most bekapcsolta a kézimixert – amire valaha olyan sóvárogva várt –, fényes habbá verte a tojást. A receptet fejből tudta, bármikor megsütött rutinból egy piskótát.
Magára gondolt, meg hogy hol van az a régi lány?
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Anchiy