Sanyi felnövéstörténete mindannyiunk számára megkerülhetetlen lecke
Megnéztük a KIX című dokumentumfilmet
„Melyik az erősebb, a sors vagy az akarat?” – vágja az arcunkba a kérdést már rögtön az első néhány percben a KIX. A választ itt még legfeljebb csak sejthetjük, aztán – ahogy haladunk előre a cselekményben –, kiderül, hogy valójában fogalmunk sincs. Ahogy annyi minden mást sem ismerünk, ami itt van körülöttünk, a szemünk előtt, amivel együtt élünk, és amihez Mikulán Dávid és Révész Bálint dokumentumfilmje olyan közel visz, hogy napokkal később sem tud szabadulni tőle az ember. Mózes Zsófi írása.
–
Kisiskolás utcagyerekek, élükön a nyolcéves Sanyival, a Boráros téren fociznak. Válogatott sértegetések és káromkodások repkednek, olyan cifrák, amin a néző szeme kikerekedik, a srácok ingerküszöbét mégsem éri el. Ahogy nem zökkennek ki attól sem, ha egy-egy beszólásra válaszul, vagy csak úgy „viccből” a földre lökik egymást.
A képzőművészetis Mikulán Dávid kamerával járja az utcákat, felfigyel a fiúkra, lefotózza őket, ahogy lefotózott már annyi embert korábban. Csakhogy a gyerekek megszólítják, beszélgetni kezdenek vele, kölcsönkérik a gördeszkáját, és miután vesz nekik egy-egy szelet pizzát az aluljáróban, szinte azonnal a bizalmukba fogadják. Még aznap hazaviszik, megmutatják neki a 28 négyzetméteres ferencvárosi bérlakást, ahol élnek, bemutatják a családjuknak, búcsúzóul pedig megbeszélik, hogy később találkoznak még.
És Dávid tartja a szavát, vissza is megy a srácokhoz – tizenkét éven át, rendszeresen.
A találkozásokból bizalom, évtizedes barátság, és egy olyan dokumentumfilm születik, ami kíméletlenül töri át a buborékunk falát és tolja az arcunkba a valóságot. Mikulán Dávid ugyanis nem állította le a kameráját az első találkozás után, sőt: ahogy mind többet lógott Sanyiékkal, a fiúkban egyre nőtt az igény a korábban nem tapasztalt figyelemre. Mikulán pedig nemcsak azt rögzítette, ahogy a srácok a saját képükre formált szabályok szerint fedezik fel a várost, de sokszor a család mindennapos küzdelmét is.
Küzdelemből pedig kijut bőven: az egyszobás lakásban először öten, később pedig, ahogy megszületik Sanyi húga, már hatan élnek. Ha hajlandóság lenne is felügyelni a gyerekeket, idő nincs – Sanyi édesanyja erőn felül teljesít, két-három munkahelyen dolgozik, egyedül tartja el a családot.
Kockáról kockára bontakozik ki előttünk egy olyan világ, amely működését sokan csak elképzelni tudjunk, és azt se szívesen tesszük, olyan sorsok, amelyek láttán legszívesebben elfordítanánk a fejünket. Csakhogy ezúttal ez nem opció – a szembesülés kellemetlen, de elkerülhetetlen.
Kézikamerás felvételeken, feszes tempóban kísérjük végig, ahogy Sanyi betölti a kilencet, a város újabb ablakait töri be és falait firkálja össze. Látjuk, ahogy kamasz lesz, iszik és cigizik, mesél a bunyóiról, a falcolásáról. Végigkövetjük, ahogy kiderül, hogy lóg az iskolából, meg azt, ahogy majdnem kiemelik a családjából. Utóbbira büszke is, hiszen ha miatta nem jön ki a gyámügy, nem újítják fel a lakást, mondja – ez ugyanis az egyik feltétele annak, hogy a tizenöt éves srác a szüleivel maradhasson.
Nagyjából ezzel egyidőben csatlakozik Mikulán Dávidhoz Révész Bálint is, és dől el, hogy Sanyi történetéből film készül. És ahogy a korábbi kézikamerás részeket mind gyakrabban egészítik ki fixen rögzített felvételek, egyre tudatosabb a kompozíció, úgy látunk egyre többet nemcsak Sanyi családjából, de a srác körül növekvő feszültségből is. Az évek során pedig a dokumentumfilmes összemosódik a segítő szerepével, Mikulán és Révész nem is törekszik távolságtartásra – így mi sem kapunk lehetőséget erre.
A film készítői ott vannak, amikor Sanyi eltűnik, és együtt keresi őt az anyja meg a barátnője, de őket hívják akkor is, amikor kiderül, hogy a fiú egyike volt azoknak a fiataloknak, akik a Ráday utcai kollégium előtt felgyújtottak egy matracot, a tűz átterjedt az épületre, egy negyvenhét éves férfi pedig életét vesztette.
Történik mindez annak ellenére, hogy nézőként is biztosan tudjuk már, Sanyi nem akart ártani senkinek.
Ahogy mostanra már tudjuk azt is, hogy miként került a nyolcéves gyerek délutánonként az utcára, bandázhatott vadidegen felnőttekkel, vagy hogy miért volt a gondjaira bízva szinte születésétől fogva a húga. Látjuk, hogy mivel jár, ha nincs megfelelő szociális háló, és azt is, hogy hiába van viszont bérlakás, étel és ruha, a városi szegénység létező probléma.
Sanyi azonban dolgozni kezd, elmegy otthonról, összeköltözik a barátnőjével. Együtt tervezik a jövőjüket, olyan közeget építenek maguk köré, amelyben közösen haladhatják meg mindazt, amiből jönnek. Csakhogy időközben bíróság elé kerül a tűzeset, Sanyi pedig másodrendű vádlottként várja az ítéletet.
Hogy a sors vagy az akarat győz végül, korai lenne megmondani. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy rajta nem fog múlni a válasz.
Kiemelt képünk forrása: Cirko Film
