„A szüleim halálát feldolgoztam, de az elveszett gyerekkort talán sosem fogom”

–

Békési Tímea addiktológiai konzultáns, etnográfus, képzésben lévő családi tanácsadó, gyászkísérő és meseterapeuta két évtizede dolgozik a szenvedélybeteg-ellátásban, függőkkel és hozzátartozóikkal, egyéni, csoportos és családi konzultációs kereteken belül. A szakmába egy „véletlen” nyomán került: épp újrakezdésben volt a magán- és a szakmai életében is, amikor felkeltette érdeklődését egy drogrehabilitációs otthon álláshirdetése.

„Ahogy beléptem abba a házba, azt éreztem, hogy sok év útkeresés után végre megérkeztem, a helyemen vagyok. Akkor persze még nem tudtam, hogy mint szenvedélybeteg család felnőtt gyereke, természetes, hogy ismerős nekem ez a közeg, és otthon érzem magam benne” – mondja.

Szakképzettséget szerzett, és elindult saját önismereti útján, mely során fokozatosan kirajzolódott a kép, hogy a családjában lévő szenvedélybetegség miként határozza meg életvezetései problémáit, sikertelenségeit. Tímea az elmúlt években többször beszélt arról, hogy szenvedélybeteg szülők gyereke. Dr. Kassai Szilvia interkulturálispszichológia-szakértővel közösen írt Újraépített életek – Történetek szenvedélybeteg szülők felnőtt gyerekeiről című könyve után kezdte kifejezetten foglalkoztatni, milyen mintázatai vannak a függő szülők elgyászolásának. Kassai Szilviával és Mucsi Georgina szociális munkással, gyászkísérővel végzett friss kutatásában 78 kitöltött kérdőív és 20 mélyinterjú alapján vizsgálta a szenvedélybeteg családban való nevelkedés következményeit, ezen belül a veszteségfeldolgozás függő szülőkre vonatkozó jellegzetességeit. A válaszadók átlagéletkora 45 év volt. 

Bánosi Eszter/WMN: Hogyan kapcsolódott az addiktológiai munkádhoz a gyászsegítés? 

Békési Tímea: Organikusan alakult így. Néprajz szakosként, a saját kultúráját kutató, abban táncosként megmerítkező etnográfusként bekerülve a rehabra, rögtön szembetűnő volt, hogy milyen sivárságból érkeznek ezek a fiatalok, és az is feltűnt, hogy a rehabilitációs program felépítése igazából megegyezik a hagyományos beavatási rítusok felosztásával, azok hármasságával, tartalmával, tehát néprajzosként gyorsan megértettem, mit keresek a szenvedélybeteg-ellátás területén. Az is hamar kirajzolódott, hogy ezek a fiatalok a felnőtté válás nehézségével küzdenek.

Azoknál, akik fiatalkorúként lesznek problémás szerhasználók, minden esetben leválási probléma van, annak hátterében pedig feldolgozatlan traumák és veszteségek állnak a szülői generáció szintjén.

Ez a leválási probléma általában abból jön, hogy a szülőnek az eredeti kötődő kapcsolatában is már van egy jelentős sérülése, emiatt a párkapcsolatban sem teljesül az a vágyott kötődés a másikkal. Amikor ezeknek a szülőknek gyerekük lesz, ő lesz az első, akivel meg tudják élni azt a kötődést, amire egész életükben szükségük lett volna. Ez egy darabig rendben is van, mert egy babának is szüksége van a szoros kötődésre, csakhogy

ezeket a „babákat” 18, sőt még 40 évesen is fogja az anyukájuk, és amikor betelefonál az ambulanciára, hogy a gyereknek problémái vannak, kiderül, hogy a gyerek már 50 éves.

Mindehhez jön még a társadalmi szintű veszteség, a beavatáshiányos társadalom negatív hatása. Amikor elvégeztem az addiktológiaikonzultáns-képzést, a következő képzés a Napfogyatkozás Egyesületnél a gyászcsoportvezető-képzés volt, mert azt láttam, hogy a szenvedélybeteg családok tele vannak feldolgozatlan veszteségekkel.

B. E./WMN: Mik ezek a veszteségek?

B. T.: Ezekben a családokban sokszor a normál halálesetek miatti veszteségek is feldolgozatlanul ott ketyegnek a háttérben, mert kevés már a muníció, a belső és külső erőforrás, ami segíthet ezek elgyászolásában. A veszteségek jelen vannak a már említett, elgyászolatlan gyerekkori traumákban is, vagy abban, hogy a szenvedélybetegség kezeletlenül egy progresszív, folyamatosan romló állapotot mutat, és ennek a folyamatában rengeteg egzisztenciális, kapcsolati veszteségen mehetnek végig mind a függők, mind a hozzátartozóik.

Amikor valaki elindul a józanság útján, nagyon ijesztő lehet, hogy elárasztják azok az érzések, amiket a szerhasználattal eddig teljesen elnyomott. 

Sokszor úgy fogalmaznak: „annyi veszteség ért már az életben, hogy amikor megpróbálom abbahagyni az ivást, megrohannak olyan fájdalmas érzések, amikkel nem tudok mit kezdeni, és akkor inkább újra iszom”. A felépülési út is hozhat veszteségeket, mert nemcsak az elmaradtakkal kell megbirkózni, de a szer elhagyása is veszteségnek számít, hiszen hiába okoz károkat, a szenvedélybeteg számára egy fontos öngyógyító eszköz volt, megoldásnak tűnt a lelki fájdalmakra.

Ott van az is, hogy mivel a függőség egy rosszul működő család tünete, és nem a problémák okozója, ezért magának a rendszernek, vagyis a családnak is változnia, mozdulnia kellene a felépülés során. Gyakran pont akkor bomlanak fel a házasságok, amikor a függő már a józanság útját járja, hiszen a rendszer maga nem változik. Ilyenkor rácsodálkoznak az emberek: „most válnak el, amikor már nem iszik?”. De előfordul, hogy maga a feleség mondja a férjének: „jobb volt, amíg ittál”. Egy függő mellett ugyanis egy kodependens, társfüggő társ van, és esetenként komoly pszichoterápiás munka a kodependenciával dolgozni. 

B. E./WMN: Mi a helyzet azokkal a gyerekekkel, akik szenvedélybeteg családban nőttek fel? Ők hogyan lavíroznak ebben a veszteségekkel átszőtt családi rendszerben?

B. T.: Az elveszett gyerekkor csomagjában sok minden benne van, minden, amit nem kaptak meg az egészséges testi-lelki-szellemi fejlődéséhez. Gyakori a határok sérülése, akár fizikai abúzus formájában, a parentifikáció, hogy már gyerekként felnőtt szerepeket kellett felvenniük.

A szakirodalom korábban leírt négy szerepet – a hős, az elveszett gyerek, a bűnbak, a bohóc –, amelyeket a gyerekek bontakozó énjüket háttérbe szorítva a család működésének, egyensúlyának fenntartása érdekében, öntudatlanul vesznek fel, de ezek nem mindig ilyen vegytisztán jelennek meg.

Ezekből a szerepekből egyéni hasznuk, családi nyereségük is származik, de később súlyos árat fizethetnek érte, hiszen egy egészségtelen adaptálódási eszközkészlettel kell boldogulniuk az életben, és ez problémákat okoz majd.

Az elsőszülött valószínű, hogy hős lesz, mindent jól csinál, beosztja a szülő pénzét, olyan feladatokat vállal, amik nem gyereknek valók, de cserébe pozitív figyelmet kap. A bűnbak ezzel szemben valamilyen tünettel, rossz magatartással, később akár szerhasználattal vonja magára a szülők figyelmét, és úgy járul hozzá a családi egyensúlyhoz, hogy öntudatlanul felajánlja magát, ezzel pedig akár hosszú évekig is összetartja a családot, hiszen a felnőttek vele és nem a saját problémájukkal foglalkoznak. Az elveszett gyerek kevés figyelmet kap, de őt mindig megdicsérik, mert nincs vele semmi gond. Ennek is megvan az ára, hiszen felnőttként nagyon elszigetelődik, elmagányosodik, nehezen teremt kapcsolatokat. Végül a bohóc, aki általában a legkisebb a családban, pozitív figyelmet kap, mert cuki, vicceskedik, oldja a feszültséget, csakhogy ez infantilis működésmódhoz vezethet felnőttkorban.

B. E./WMN: A kutatásban részt vevők mit mondtak, milyen veszteségeket éltek át gyerekkorukban, és hogyan gyűrűznek tovább ezek a felnőttkorban?

B. T.: Az ártalmas gyerekkori élményekkel foglalkozó (angol rövidítéssel az ACE-ek) külföldi és hazai tanulmányok is rávilágítanak arra, hogy ezeknek a gyerekeknek a 25 százaléka felnőttként maga is szerhasználóvá válik, a maradék 75 százalék pedig látszólag gondtalanul él, pedig ez nincs így. Gyakran pártalálási, párkapcsolati, elköteleződéssel kapcsolatos problémákkal, gyerekvállalási nehézségekkel kell szembenézniük. Családterápiában sokan megfogalmazzák, hogy

azért jelent gondot számukra a gyerekvállalás, mert amikor végre felnőttként a saját kezükbe vették az életüket, úgy érezték, végre ők következnek, hiszen gyerekként már megszolgálták a saját szüleik irányában, amit a következő generációnak felnőttként kellene adniuk.

Előfordul, hogy szülőként szembesülnek azzal, milyen zsigeri minták működnek bennünk, amelyek az „elég jó szülő vagyok-e” dilemmájánál sokkal súlyosabb kérdéseket vetnek fel.

Sokan jönnek hozzám azzal, hogy 40 évesek és egyedül vannak, hiszen a biztonságos háttér hiányában nem a maguk idejében történtek meg velük az élet dolgai. De a gyerekkori veszteségek kihatnak arra is, ki milyen szakmát választ és azt függő módon végzi-e. Ezeknek a felnőtt gyerekeknek nemcsak a múltbeli veszteségeikkel kell szembenézniük, hanem a jelenbeli és a jövőre kivetülő veszteségekkel is meg kell birkózniuk.

B. E./WMN: A kutatás említi a fantáziaszülővel kapcsolatos veszteségeket, hogy a szülő halálával az érintetteknek őt is el kell gyászolniuk.

B. T.: A legtöbb gyerek elképzel magának egy ideális szülőt, és arra vár, hogy ez az elképzelés majd megvalósul, a szülő egyszer talán megváltozik, és olyan lesz, amilyenre a gyereke mindig is vágyott. Amikor a szülő meghal, akkor ez a két veszteség – a tényleges és a fantáziaszülő halála miatt érzett fájdalom – egyszerre aktiválódhat, hiszen minden esély elvész arra, hogy valami változzon. Amikor anyukám élete végén a kórházban volt, egy egész életre meghatározó pár mondatot mondott nekem szinte minden átmenet nélkül. „Mindig nagyon szerettelek. Tudom, hogy meg fogok halni és nagyon sajnálom, hogy soha nem mentem el megnézni, hol szeretsz annyira élni, de örülök, hogy ott boldog vagy! Tudod, most már nem is értem, hogy tudtam én a bort meginni.”

Hiába volt egy kicsi, megtört test az ágyban, akinek a nyakába borultam és megöleltem, de egy erős, nagy lélek volt ott, aki az én anyám! Felkavaró, de leginkább felemelő a búcsúzása, és én boldog is voltam, mert végre megmutatta igazi lényét, amiről én mindig tudtam, hogy valahol ott kell lennie, és ott volt! 

B. E./WMN: Mi az, ami még jellemző a szenvedélybeteg szülők felnőtt gyerekeinek gyászára?

B. T.: A gyászfolyamat mindig egyéni, ugyanakkor fontos dimenzió, hogy a személyiség milyen állapotban van, illetve hogy milyen volt a kapcsolat az elhunyttal. Ha ambivalens – márpedig ebben az esetben nagyon gyakran az –, akkor máshogy alakul a gyászfolyamat. A kérdőívet kitöltők közül a legtöbben ezt fogalmazták meg, hogy elképesztő érzelmi kavalkáddal szembesültek magunkban, sokszor nagyon nehéz volt ebben eligazodni. Sokan beszámoltak arról, hogy a szülő halálával tört fel az eddig eltemetett gyász, a jogfosztott gyász (jogfosztott, hiszen „ami nem volt soha, azt miért is kéne elgyászolni”). Többen kitértek arra, hogy a szülő halálakor megkönnyebbülést éreztek, hiszen lehullott a vállukról annak terhe, hogy a sorsuk miatt aggódjanak vagy a leépülésüket nézzék tehetetlenül.

Úgy érezték, mintha akkor indult volna el az életük, hiszen az az energia, amit akár anyagilag, akár lelkileg elvittek a szülők, most hirtelen felszabadult, és a saját életükre tudták fordítani. Ilyenkor inkább az fájt nekik, hogy így telt el az életük, így működött a családjuk.

Megjelentek ambivalens érzések is, hiszen nemcsak a függőség jellemez egy embert, ezért a megkönnyebbülés mellett jellemző volta bűntudat is.

B. E./WMN: És hogyan lehet elgyászolni a feltörő gyerekkori veszteségeket?

B. T.: A hiányokat ott kell elgyászolni, ahol keletkeztek. Tehát ha rosszul működő családból jöttünk, akkor például nem jó, ha a párunktól akarunk mindent megkapni. Amit adnak, úgysem elég, ha üres a hátizsákunk. Ezeknek a fájdalmaknak az elgyászolásához sokszor megfelelő szakember segítsége kell, aki amennyire csak lehet, ért a gyászfeldolgozáshoz és rendszerben gondolkodik. Nagyon szépen látszik, hogy a válaszadók közül azok vannak jól, akik egyrészt a gyásszal dolgoztak már, másrészt rendszerszemléletű munkát végeztek, tisztába jöttek a transzgenerációs örökséggel, a családtörténettel. Mert annak megértése, hogy a szüleim emberek, valaha maguk is áldozatok, elfeledett gyerekek voltak, és csak azt tudták adni, amit kaptak, elengedhetetlen a gyógyuláshoz. Sokan megállnak itt, megértik a szüleiket, de magukat már nehezen megy. Pedig a kettő megfér egymás mellett:

egyrészt megérthetem a szüleimet, a jelenben pedig megérhetem magamat, azokat a hiányokat, melyek miatt különböző módokon szenvedek.

Sokéves munka volt, míg magam is elhittem, hogy azzal, hogy boldog vagyok, nem árulom el az édesanyámat. Hiszen „pótanyjaként” hogyan lehetnék boldog, ha ő egész életében nem volt az? Ma már néhány szóban le tudom írni ezt a folyamatot, de 15 év volt eldühöngeni, elfájni, megismerni, megérteni, és aztán megnyugvásra jutni, érzésben is megérkezni oda, hogy a saját jóllétemért én vagyok a felelős, választhatom magam. 

Sokan kérdezik, mit jelent elgyászolni. Erre azt mondom, elsiratni. Ez nem könnyű, mert nem mindig jönnek a könnyek, nem mindig tudunk ezekig az érzésekig eljutni, de ebben segíthet egy szakember a maga eszközeivel, a védett légkörrel. Polcz Alaine szerint az érzések átélése mellett fontos róluk beszélni is. Tudom, hogy ez nem könnyű, ne becsüljük le ezt a nagyon összetett gyászfolyamatot.

Az interjúalanyok közül sokan azt mondták, „a szüleim halálát feldolgoztam, de lehet, hogy az elveszett gyerekkort egy életen át sem fog sikerülni”. Olyan többrétegű veszteségről beszélünk, amihez sok esetben egy élet kell, és mindig lehet egy újabb, mélyebb szinten elsiratni a gyerekkori hiányokat, de ez nem azt jelenti, hogy majd csak 70 évesen tudom kijelenteni, hogy most már jól vagyok.

Az élethosszig tartó felépülés rosszul hangzik elsőre, pedig csak annyit jelent, hogy a munkát nem hagyjuk abba, mert mindig lehet egyre jobb az életünk, mindig lehetünk gyógyultabbak.

B. E./WMN: A kutatásotok a gyászban lévő kapaszkodókra is kitért, illetve arra, hogy ennek a veszteségnek ajándékai is lehetnek. Az egyik alany arról számolt be, „apám függősége és halála adta a belépőjegyet önmagam megismeréséhez, a legnagyobb örökséghez, amit ember kaphat”.

B. T.: A hála érzése már a gyászfolyamat vége. Ugyanakkor gyászkísérőként meggyőződésem – és a szakirodalom is leírja –, hogy a gyász az emberi élet normatív krízise, ami egyszer mindannyiunkat utolér, és nem önmagában való veszteség, ugyanis a sikeres gyászfeldolgozás a személyiségfejlődés nagy lehetősége. Egy veszteség nyomán újragondolhatjuk a saját életünket is, bölcsebbekké válhatunk, átalakulhat bennünk a dolgok fontossági sorrendje. Olyan kérdéseket tehetünk fel magunknak, mint hogy vajon ott vagyunk-e, ahol lennünk kell, azt tesszük-e, amit szeretnénk, elég időt töltünk-e a szeretteinkkel. Nem is tudnék másképp gyászkísérő lenni, ha nem lenne meg bennem a meggyőződés, hogy

még azok számára is óriási lehetőséget jelent a veszteségekkel való munka, akik szenvedélybeteg családból jönnek és egy ilyen összetett veszteséggel kell szembenézniük, mert pozitív hozadéka is van, többek, bölcsebbek leszünk általa.

B. E./WMN: Beszéltél a kimondás, a kimondhatóság fontosságáról. Azt látom, hogy vannak, akik a szenvedélybeteg szülők halála után lépnek ki a nyilvánosság elé, és beszélnek a gyerekkorukról, mint például Kovács András Péter. Neked hova kellett magadban eljutnod oda, hogy megtedd ezt?

B. T.: Mindig fontos volt, hogy úgy tudjak beszélni a szüleimről, akikre szeretettel gondolok, hogy mások is szeretettel gondoljanak rájuk. Ne csak azt lássák, mennyit kínlódott ez a szegény nő, mire egyenesbe jött. A szüleim megadták mindazt, ami tőlük telt, ami pedig nem volt a tarsolyukban, azt nem tudták megadni. Való igaz, hogy jó sok dolgom volt és van ennek a következményeivel, de meggyőződésem, hogy az életben senki nem szeretett úgy, mint ők. 

Volt idő, amikor nagyon meg akartam bocsátani nekik, mert azt gondoltam, csak akkor lehetek jól, pár év elteltével viszont azzal mentem terápiába, hogy haragudni szeretnék. Egy érintettől egyszer megkérdezték, haragszik-e még az apjára, és azt válaszolta, „volt idő, amikor haragudtam, de már csak az emléke maradt”. Ma már én is így érzek:

nem maradt más a szüleim iránt, csak a lemeztelenedett szeretet.

A szenvedélybeteg családokban a valódi érzések elfedettek, a szeretet nem tud áramolni. Leginkább arra lenne szükségünk, hogy szeressük egymást, és az fáj a legjobban, hogy a család rossz működése és a szerhasználat elválasztott minket egymástól.

Bánosi Eszter