„Minden este végignézem, hogyan részegedik le és merül el a virtuális valóságban” – Így teszi tönkre a játékfüggőség a családot

–

Sötét, dermedt álmokból ébred a világom. Hat óra van. Kelni kell. A folyosón alszom egy szivacson – így alakult. Nagyon horkolok, ezért éjszakára kiköltözöm az előszobába; hajléktalan lélek kicsi zuga. Nem tudom, mikor aludtam ki magam utoljára úgy igazán, szorongás és félelem nélkül.

A lakás kicsi és sötét, hangtalanul készülődőm: fekete nadrág, fehér blúz – legalább arra nem kell energia, hogy ezt kitaláljam. Mielőtt elmegyek, titokban besettenkedem a kisszobába. Ha a nagyfiam tudná, megorrolna érte a dacos kiskamasz, de a gyermekeim látványa nélkül, ahogy békésen alszanak az ágyukban, nem tudok elindulni. 
Kétszer-háromszor is vissza szoktam fordulni az ajtóból a lakásba: ugye, nem hagytam égve a gázt? Kihúztam a hajvasalót a konnektorból?

Kordában kell tartani a tragédiát, kérem – legalább azt, amit van eszközöm megelőzni.

Ébredezik a város, de csak lassan, mert most még csak azok a vannak az utcán, akiknek hajnalban kell kelniük. Hűvös szél kavarja a buszmegállóban a szemetet.

Papírhalmok, ügyfelek, megoldandó problémák. Hajtás, hajtás, legalább vécére hadd tudjak kimenni – nem tudok. Sokan várnak, pörgetni kell az embereket.

Délután kettő, mire végre eljutok ebédelni. Előttem a gyorsan kifőtt tészta, rajta tejföl és sajt. Megint nem sikerült jól megmelegíteni, mindig vagy hideg marad, vagy túl forróra sikerül. Most hideg maradt, csak a tészta széle olyan, amilyennek lennie kell. Nem baj, együnk, csak gyorsan, gyorsan újabb ügyfelek várnak rám. 

 

Kilúgozott, fáradt test indul haza. Keserűség a szájban. Ma is tíz óra volt, aminek csak nyolcnak kellett volna lennie. A poros buszmegállóban lehunyom a szemem, a túloldalon fiatalos, vékony anyuka lépdel a futóbiciklis kisfia mellett. Nevetnek, napsugár nevetéssel. 

A gyermekeim a lépcsőházba várnak. Hallották, hogy jövök, és most bújócskát játszanak. Puha és meleg az ölelésük. A kicsi vidám, ő még elhiszi az illúziót, hogy szép család vagyunk. Abban is hisz, hogy az apja jobban szereti, mint a tankos játékot. Megszakad a szívem érte. A nagynak már nincsenek illúziói. A gyönyörű szemében egy pontban már ott ül a szomorúság, megszakad a szívem érte is.

Nyitom az ajtót. Tudom, mi vár a másik oldalán, de a valóságom így is minden alkalommal arcul csap. 

A gyermekeim apjának a fején már ott van a fejhallgató. Egy órája hozta haza a kicsit, számításom szerint nagyjából már félórája játszik. Reggel elviszi a gyerekeket, délután hozza, csinál nekik gyors vacsorát – ennyi az apaság. Az elmúlt időszakban, a járvány alatt ő volt otthon velük. Boldog együttlét. Elvoltak egymás mellett, mint három külön sziget.

A férfi, akit valaha a társamul választottam, mire hazaérek, legtöbbször lélekben már nincs is ott. Benne van az ő szeretett háborús-tankos valóságában. Két csata között azért odaköszön, ezzel pedig minden feladatát letudja. A keserűség felkúszik a torkomba, minden este ez a levegőtlen szorítás a társam. Egyedül vagyok. Nincs magányosabb a nőnél, aki mellett ott a férfi testben, de agyban és lélekben messze jár. Az enyém most lő ki egy orosz tankot.

Nekem indul az újabb műszak: kiszedni a nagy kezéből a telefont, és rávenni, hogy tanuljon. Elcipelni a kicsit a tévé elől, játszani vele. Mosni, leszedni a ruhát a szárítóról. Szétszedni a civakodó gyerekeket. Mosogatni, várat építeni, fürdetni. 
Közben véget ér egy csata, a ház ura ciccent egy újabb sört, elszív egy újabb szál cigit. Jólesik ez két csata között.

Minden este végignézem, hogyan részegedik le, és hogyan merül el a virtuális valóságban, csak hogy ne kelljen szembenézni a problémákkal.

Egy emberi roncs már csak. Nappal még minden más, amikor az előző napi alkohol úgy ahogy kimosódik a testéből, megcsillan valami hamis remény, hogy egyszer talpra fog állni. Estére viszont csak egy homályos tekintetű, bagótól bűzlő árnyék válik belőle, aki üvöltözik a nagyszobában, mert éppen kilőtték a tankját.

Valójában sohasem dolgozott. Megbízásai voltak, közvetítés, ügynökösködés. A koronavírus kezdete óta viszont semmi sincs, egy fillér sincs. Én már minden hangom elüvöltöttem, minden erőm felemésztődött. Most én küldözgetek önéletrajzokat helyette, hogy hátha elvállal valami munkát. Szánalmasan érzem magam. Nehéz lemosni a bűntudatot – soha nem is fog sikerülni –, hogy én is hibás vagyok. Miért nem választottam jobban? Miért nem láttam ezt előre? Miért nem menekültem el hamarabb? Miért nem vagyok képes most menekülni? Miért maradtam? Miért tűrtem? 

Amikorra ezt felismered, már nem vagy szabad. Egy elhízott, középkorú nő vagy két gyerekkel, egy használhatatlan férjjel, és nevetséges fizetéssel. A sarokban lakó sötét szörnyeteg napról napra nagyobb és fenyegetőbb. Egyedül kell szembenéznem vele.  

  

Hat hónapja nem fizettünk lakbért, és most nagy az esélye, hogy utcára kerülünk. A főbérlő kezdetben megértő volt, de most ultimátumot adott: ha május végéig nem fizetjük ki az elmaradt tartozásunkat, nem vár tovább. Kevés vagyok, nagyon kevés és fáradt. Napi tíz órát dolgozom, ételt teszek az asztalra, cipőt veszek a fiaimnak, kifizetem a számlákat, de ha megszakadok, akkor sem jut egyetlen fizetésből a bérleti díjra is. Mégis mit tegyek még? Már mindenkitől kölcsönkértünk, akitől csak tudtunk. Pénzre váltottuk be a barátaink szeretetét – elönt a szégyen, ha rá gondolok. 

Ha nem tereli el a munka a gondolataimat, akkor kérdések sora tolul fel benne:

elvehetik tőlem a gyerekeimet? Mi van, ha utcára kerülünk? Annyira félek. Rettenetesen félek. Ha nem lesz tető a fejünk felett, a gyermekeimet elviszi a gyermekvédelem. Ki lesz velük akkor? Ki mond mesét a kicsinek? Ki kérdezi ki a nagyot?

Akármeddig is tart majd ez, megbocsátanak majd valaha is nekem? Járhatnak majd a megszokott iskolába, óvodába? 

Mi lesz velem: hol alszom majd, honnan járok munkába? Hogyan fogom összekaparni megint a közös életünket? Lehet egyáltalán ezek után közös életünk? Mi lesz a gyermekeim apjával, akiben nem maradt semmi erő? Meghasadt állapot. Jó lenne segítséget kérni, de nem tudom, kitől. Jó lenne legalább beszélni valakivel, aki csak annyit mond, hogy „minden rendben lesz”, de fogalmam sincs, hol találom ezt a valakit.

Éjszaka van. Már mindenki alszik.

Befekszem az előszoba matrackuckójába. Körülölel a sötétség. Kezdődhet a már ismerős, zaklatott félig álom. Az egyik ilyen álmomban egy csarnokban állok egy kiugró párkányon, alattam tengernyi víz. A vízben nagy és gonosz lények úszkálnak, majd kiemelkedik belőle hatalmasan és fenyegetőn egy fekete bálna. A teste ott van előttem. Látom a redőit a hatalmas hasán. Rettenetesen nagy, a víz vadul kavarog alatta, ahogy felugrik.

Le akar rántani. Le akar vinni a mélybe. Kapaszkodom. A nagy test visszahullik. Hatalmas hullámok maradnak utána. Egy apró kiszögellésbe kapaszkodom. Kapaszkodom.

Szilvi

A Szilviéhez hasonló, bajba jutott családok megsegítésére jött létre a Szociális és Rehabilitációs Alapítvány (SZÉRA), mely átmeneti otthont, és egyéb támogatást (például gyerekfelügyeletet) biztosít nekik, sőt igyekszik a hosszú távú megoldást is találni számukra. Munkájukról ITT írtunk korábban. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Kerkez