„Sötét a gyerekkor, és nyüszít, mint egy pincébe zárt állat” – Tove Ditlevsen bátor, pokoli világa

–

A dán fővárosban voltam a húszas éveim elején cserediák. Akkor jöttem rá, hogy néha teljesen el kell veszni ahhoz, hogy magadra találj. Rengeteget jártam a várost, én, a kelet-közép-európai, a sok szőke hajú, magas, divatos skandináv között. Magányos sétáimon egyik cigarettára gyújtottam a másik után, úgy emlékszem, szinte mindig sötét volt, és fújt a szél, és bennem is folyton kavargott valami nyugtalanság. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Tove Ditlevsen (@toveditlevsen) által megosztott bejegyzés

Koppenhága, ahogy még nem láttad

Amikor viszont most, tizenöt évvel később kinyitottam Tove Ditlevsen önéletrajzi könyveit, egy egészen más Koppenhágába csöppentem: nyoma sem volt annak a gazdag, tipp-topp, kicsit steril és nagyon zöld városnak, amit ismertem. A Koppenhága-trilógia a Vesterbro nevű munkásnegyedben játszódik az 1920–1930-as években: az atmoszféra nyirkos, rothadt, sör- és vizeletszagú. Az utcákon prostituáltak, részeg munkanélküliek ácsorognak, a szomszédból verekedés zaja hallatszik át, a lakásban éjjel kettőig kiabálva lehet csak beszélni, annyira megy a sarki kocsmában a dajdajozás. Egy olyan korszakban vagyunk, amikor „a szegénységi segély nagyobb szégyen, mint a tetű vagy az árvaház”, és aki segélyt kap, elveszíti a szavazati jogát. Titkolni kell, ha valaki az olcsóbb, száraz kenyeret veszi a boltban, ahogy nem illik beszélni a munkanélküliségről sem, holott legalább a családok fele érintett. 

Egy ilyen miliőbe születik Tove Ditlevsen, a második világháború utáni három évtized legismertebb és legextravagánsabb dán írónője, aki költőként kezdte, de regénye, novelláskötete, összesen harminc könyve jelent meg élete során. Hazájában való népszerűségét mi sem jelzi jobban, mint amit a norvég író, Vigdis Hjorth mesélt róla. Mindkettejük fordítója, Kertész Judit elevenítette fel az 1749-nek adott interjújában, hogy

Hjorth dán nagyszüleinek, akik egyszerű emberek voltak, mindössze három könyvük volt: egy afrikai vadállatokról szóló, egy lexikon és a trilógia első része, a Gyerekkor. 

A Tove-hullám

Ditlevsen munkássága persze ma már tananyag a dán iskolákban, az életéről színdarabok születtek. Mégis, a világ, a nemzetközi közönség csupán majd ötven évvel a halála után kezdte el felfedezni ezt a kivételes művészt: önéletrajzi könyveit 2019-ben adták ki először angolul, 2021-ben az Egyesült Államokban. Holott a Koppenhága-trilógia első kötete, a Gyerekkor (Barndom) és második része, az Ifjúkor (Ungdom) 1967-ben, a befejező darab, a Függés (dánul Gift, ami egyszerre jelenti a „házas” melléknevet és a „méreg” főnevet) pedig 1971-ben készült el. Nálunk a Park Könyvkiadó publikálta a memoárokat – a borítókon Tove mosolyog ránk, különböző életkorokban, fejét oldalra billentve, cigarettával az ujjai között, kihívó, cinkos, már-már felszabadult tekintettel. 

Pedig a trilógia olyan, mint egy dobozba zárt katasztrófa, mondja rá az egyik kritikusa. Olyan érzés olvasni, mint amikor bámulod a tüzet, ahogy elég valami, mondja a másik. A szöveg rabul ejt, és ezt nem a díszességével, hanem az egyszerűségével, már-már provokatív higgadtságával, állhatatos őszinteségével teszi. Pedig olyan, a múlt század közepén még szigorúbb tabunak számító témákról van szó benne, mint a menstruáció, a szüzesség elvesztése, az abortusz, a frigiditás vagy a gyógyszerfüggőség. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Tove Ditlevsen (@toveditlevsen) által megosztott bejegyzés

Túlélni a gyerekkort, mint egy betegséget

Tove Ditlevsen 1917. december 14-én látja meg a napvilágot, bár a Gyerekkorban „elrontja” a dátumot, és 1918-at ír, hát ez micsoda pimaszság. Talán azt is jelzi vele, hogy a regénybeli Tove egyszerre valóságos, és egy kicsit fiktív személy. Az apja egy irodalomra fogékony munkásember volt, már hatéves korában elküldték hazulról, pásztorként kereste a kenyerét.

„Gyermekkorom legmélyén apám áll, és nevet. Fekete és öreg, mint a kályha, de nem kelt félelmet bennem”

– írja róla Ditlevsen. Anyja, Alfrida, tíz évvel fiatalabb a férjénél, és egyáltalán nem volt felkészülve a szülőségre, sőt, mindkét várandósságakor szappant evett, így próbálta elhajtani a magzatokat. Ilyen előzmények után jön világra Edvin, majd pár évvel később a húga, Tove. A Gyerekkor részben arról szól, milyen felnőni egy kiszámíthatatlan, érzelmileg gyakran elérhetetlen anya mellett, és hogy ez az alapélmény milyen nyomokat hagy az emberen. 

„Sötét a gyerekkor, és nyüszít, mint egy pincébe zárt, elfelejtett kis állat. Látni, mint a leheletet a hidegben, olykor túl kicsi, olykor túl nagy. Soha nem illik pontosan az emberhez. Csak akkor lehet nyugodtan szemlélni, és úgy beszélni róla, mint egy túlélt betegségről, amikor már levetetted magadról, mint egy inget” – írja Ditlevsen. Vagy:

„Bármerre fordul is az ember, mindenhol nekiütközik a gyerekkorának, és megsebzi magát, mert olyan éles és kemény.”

A kislány, hogy védje magát labilis anyja reakcióitól, inkább elnémítja a vágyait, az érzéseit, a felnőttek előtt ostobának tetteti magát, és titokban verseket ír. „Mire a szavak könnyű hullámai átáramlottak rajtam, tudtam, hogy anyám már nem árthat nekem, mert már nincs jelentősége számomra” – emlékezik vissza. 

Tove semmit nem szeretne annyira a világon, mint hogy egy nap kiadják a verseit. Tizennégy évesen eljut Brochmann szerkesztő úrhoz, aki bár értékeli a koravén lélekre valló, érzéki műveket, azokat nem tudja lehozni a gyerekrovatban. Az első könyv nagyjából itt ér véget, Ditlevsen nem tanulhat tovább, az egész osztályából egyetlen lány folytathatta a tanulmányait gimnáziumban. 

A szegénységet kívülről nagyon nehéz érteni

Az Ifjúkor az első munkahely történetével kezdődik, ahonnan a tizenöt éves lánynak azért kell távoznia, mert vízzel súrolta le a zongorát. Ezt követően sokáig takarításból tartja fenn magát, aztán – nagy szerencsével – irodai munkát tud vállalni, miközben keresi azt a stabil szakmunkás férfit, aki nem iszik, nem verekszik, és akivel az anyja szerint biztosított lehetne a jövője. Huszonkét éves korában a Vadbúza folyóirat közli Ditlevsen első versét, és ekkor ismerkedik meg későbbi első férjével, Viggo F. Møller szerkesztővel, aki ötvenhárom éves ekkor – két évvel idősebb, mint Tove apja. Ráadásul a történet későbbi pontján az is kiderül, hogy Møllernek egy foga van, de mivel a családjában a férfiak átlag ötvenhat évig éltek, a hátralevő kis időre már sajnálja a pénzt a protézisre. 

„Annyira fáradt vagyok, hogy nem tudom viszonozni gyöngéd, óvatos simogatását, csak ülök bénán, hagyom, hadd simogassa a hajamat és az arcomat. Olyan vagy, mint egy gyerek, mondja lágyan, egy gyerek, aki nem tud eligazodni a felnőttek világában. Egy ismerősöm szerint, szólalok meg, mindenki fel akarja használni a másikat valamire. Rendben, simogat tovább, de koránt sincs akkora befolyásom, mint gondolod” – idézi fel Tove a köztük lévő dinamikát, és azt, hogy mennyire szeretett volna kitörni abból a közegből, ahova született. 

Mindeközben a második kötet végére sikerül elköltöznie otthonról, ám a nőről, akinél szobát bérel, hamar kiderül, hogy a dán náci párt tagja.

„Mesélek a Suhrnénál töltött időkről, mesélek arról, hogy valahányszor szombaton Hitlert hallottam a falon keresztül üvölteni, vasárnap megszállt egy országot. Viggo F. nem érti, miért nem költöztem el onnan azonnal, én meg arra gondolok, hogy fogalma sincs, mit jelent szegénynek lenni.” 

Végül megjelenik Ditlevsen első verseskötete, a Leánylélek, és Viggóval is összeházasodnak, aki úgy beszél Tove szüleihez, amikor nagy ritkán meglátogatják őket, mintha értelmi fogyatékosok lennének.

Ditlevsen aztán beleszeret későbbi második férjébe, Ebbe Munkba, egy felső középosztálybeli közgazdászhallgatóba, aki „borzasztó aranyos, de piás, és nem csinál semmit”. Születik egy kislányuk, Helle, ám a gyermekágyas időszak kikezdi a fiatal pár kapcsolatát. Éppen ezért, amikor Tove újra terhes lesz, úgy érzi, a házassága nem élne túl még egy frigid időszakot, ezért mindent elkövet, hogy abortuszhoz juthasson, ami abban az időszakban még illegális volt Dániában. A nő attól sem riad vissza, hogy kinintablettát vegyen be, amitől kis híján megsüketül, és csak némi szerencsével, meg a női szolidaritásnak hála, tudja elérni, hogy elvetethesse a magzatot. 

A felszabaduláskor azonban elmegy szórakozni, és ittasan megismerkedik későbbi harmadik férjével, egy fiatal orvossal, Carl Ryberggel, aki a Biokémiai Intézetben lakik, és ott is dolgozik. Carl elsőre is furcsának tűnik, már csak azért is, mert két sorban nőnek a fogai. Tove részegen lefekszik a férfival, és, mivel kiderül, nem jól helyezte fel a pesszáriumot, ismét teherbe esik.

Öt év kábítószeren, súlyos bántalmazásban

És itt jön a történetnek az a része, amire egyáltalán nem készít fel az első két kötet. Azon kapod magad, hogy lélegzet-visszafojtva olvasod a Függést, a mellkasodat folyamatosan szorítja valami. Carl ugyanis felajánlja, hogy elvégzi az abortuszt Tovén, és bead neki egy nagyon erős fájdalomcsillapító injekciót, amitől a nőt addig soha nem tapasztalt mámor szállja meg. „Aztán lefeküdt velem, ahogy mindig, amikor a hatás elérte a tetőpontját. Az ölelés furcsán rövid és erőszakos volt, se előjáték, se gyengéd érintések, és nem is éreztem semmit. Könnyed, szelíd, derűs gondolatok suhantak át a fejemen. Meleg érzések töltöttek el a barátaim iránt, akiket szinte már soha nem láttam, de most képzeletben beszélgettem velük” – írja Ditlevsen, aki megrázó őszinteséggel tárja elénk, milyen komplexen bántalmazó a kapcsolat, amelyben megállíthatatlanul süllyedt a függőség egyre pusztítóbb köreibe. 

A férje, akivel közös gyerekük is született, egyre jobban izolálta a barátaitól, a családjától – elég volt csak beígérnie egy injekciót, hogy a nő otthon maradjon.

Közös élethazugságuk volt, hogy Tovénak fáj a füle, azért van szüksége gyógyszerekre, ez a rögeszme pedig odáig fajult, hogy Ditlevsen különben egészséges fülét végül megoperáltatták, aminek szövődményeként a nő elvesztette a hallását. Tove öt évig volt Carl felesége, és az idő nagy részét kábítószeres befolyásoltság alatt töltötte. 

A végén már nem tudott kikelni az ágyból, a férfi Ditlevsen lábába adta az injekciót, mert a nő karján nem volt már használható véna.

Távol az élettől, a szakadék szélén

„Nem követem az évszakok múlását. A függönyök mindig be vannak húzva, mert a fény bántja a szememet, így nincs különbség a nappal és az éjszaka között. Alszom, felébredek, néha jól vagyok, néha rosszul. Az írógép olyan messze van tőlem, mintha fordított távcsővel nézném. A földszintről, ahol az élet zajlik, a gyerekek hangja mintha több réteg gyapjútakarón keresztül jutna el hozzám. Arcok jelennek meg mellettem, majd eltűnnek újra. Megszólal a telefon, Carl felveszi. Sajnálom, nem lehet, a feleségem nem érzi jól magát.”

Végül Ditlevsennek sikerül visszakapaszkodnia a halál széléről, befekszik az elvonóra, bőrszíjjal kötik az ágyhoz, csak a lepedőt cserélik alatta, mindössze harminc kilót nyom, a tükörből egy vénasszony néz rá vissza, a gyerekei számára idegen. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Tove Ditlevsen (@toveditlevsen) által megosztott bejegyzés

Innen kezdi újra, egy rajongója – mert eddigre már valójában híres író – oldalán. De a trilógia lezárása korántsem megnyugtató: a vérében ott van az ajándék (Gift?), a méreg, amit a házassága jelentett, az örökös sóvárgás a szerek iránt. 

Később is többször kerül pszichiátriai osztályra, önéletrajzi köteteit is kórházban írja.

1976-ban hal meg gyógyszer-túladagolásban, feltehetően öngyilkos lett. 

Élete sok szempontból menekülés volt: a valóság elől, a szegénység, a műveletlenség, az otrombaság elől, a korabeli nemi szerepek elől, amely szerint egy lányból nem lehet költő, de menekült az egész gyerekkora elől is.

Ugyanakkor ő maga nem elemez, nem tár elénk egy pszichológiai, transzgenerációs vagy kötődéselméleten alapuló narratívát. Csak szépen egymás mellé helyezi élete eseményeit, kristálytisztán leírja a pokoli részeket éppúgy, mint a mulatságosakat, és az egészből kikerekedik egy elképesztő erejű mű. 

„A gyerekkor hosszú és szűk, mint egy koporsó, és egyedül nem lehet kijutni belőle” – mennyien idézték tőle ezt a mondatot, és még mennyien fogják! A New York Times újságírója jegyzi meg, hogy bár Ditlevsen a gyerekkora rabságából talán soha nem tudott kitörni, a temetésén ezrek kísérték el végső útjára. 

És most, majd ötven évvel később, a prózája élőbb, mint valaha.

Ez pedig, ha Tove Ditlevsen tényleg mosolyog ránk valahonnan, fejét oldalra billentve, cigarettával az ujjai között, biztosan tetszene neki. Mert kevés kapaszkodója volt az életben, de a könyveket túlzás nélkül csodának tartotta. Úgy vélte, talán kiérezhetünk belőlük valamit, amit a környezetünkben élők nem értenek. 

Olvasni, figyelni, túlélni – van úgy, hogy csak ezt lehet tenni.

Milanovich Domi